Kereső toggle

Berlin Európája

Német érdekek az Unió mögött

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A német külügyminiszter Berlin kiemelt céljának nevezte az erős és egységes Európa felépítését. A történelem óvatosságra int a kontinens germanizálásával szemben.

„A német külpolitika kiemelt célja egy szuverén, erős Európa felépítése, amelyben a nemzetállamok a közösség szintjére helyezik át szuverenitásukat azokban az ügyekben, amelyekben egyedül messze nincs akkora erejük, mint egy egyesült Európának” – írta Heiko Maas augusztus végén a Handelsblatt című német üzleti lap részére készített vendégkommentárjában. Berlini politikusoktól régóta nem hallhattuk ilyen nyílt elismerését annak, hogy az európai föderáció elsősorban német érdek.

Utoljára a német újraegyesítés után beszéltek hasonló határozottsággal vezető német politikusok arról, hogy a berlini fal ledöntésének a mintájára Európában is túl kellene lépni a nemzetállami széttagoltságon. „Nekünk németeknek sajátos okaink vannak arra, miért szükséges egy egyesült Európa. Németországnak több szomszédja van, mint bármely más európai országnak… ezért elemi nemzeti érdekünk, hogy minden szomszédunk az Európai Unió tagja legyen” – mondta Helmut Kohl 1996-ban. Két évtizeddel ezelőtt a cél az EU kiterjesztése volt keleti irányba. Ma a Kohl-doktrína értelmében Németország érdeke az, hogy szomszédjai – praktikusan a kontinens valamennyi nyugat- és kelet-közép állama – a föderatív uniót támogassák a 19. századi csökevényként itt maradt kisállami külön érdekek követése helyett.

Kohl kezdettől fogva magabiztos volt abban, hogy a föderáció bekövetkezik. Amikor Bonnban fogadta Mihail Gorbacsovot, a kancellária tetőteraszáról a Rajna felé mutatott. „Ahogyan a folyó megállíthatatlan, bármennyi gátat is építenek rá, úgy a két Németország is egyesülni fog” – mondta, és Gorbacsov ezt nem is cáfolta. Miután pedig megtörtént az egyesítés, a német mintára történő nagyobb egység sem tűnt számára megállíthatónak. Amikor az európai pénzügyi unió székhelyének Frankfurtot választották, Kohl kijelentette: „Az európai pénzügypolitika a német pénzügypolitika lesz.”

Helmut Kohl 1989-ben Mihail Gorbacsovval.

Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a közös európai pénzt eredetileg nem eurónak nevezték. Az 1992-es maastrichti szerződésben még az szerepelt, hogy az uniós fizetőeszköz az „ecu” lesz, ami a régi francia aranypénz elnevezése volt (és ami az Európai Gazdasági Közösség fizikailag nem létező, de átváltási egységként funkcionáló virtuális valutájának neve volt). A németeknek azonban ez nem tetszett, és lobbizásuknak meg is lett az eredménye. 1995 decemberében bejelentették, hogy a közös valuta hivatalos neve az „euró” lesz. A Frankfurter Allgemeine Zeitung leplezetlen elégedettséggel állapította meg, hogy „Európa germanizálása megkezdődött”.

 

A reálpolitikához nemzetek kellenek

De vajon tényleg csak a kilencvenes években kezdődött az Európai Unió „germanizálása”? Egyáltalán beszélhetünk-e arról, hogy Németország a tényleges földrajzi, demográfiai és gazdasági erejénél nagyobb befolyásra törekszik? Hiszen számos más erős érdek befolyásolja a folyamatokat a kontinensen. Az EU alapját jelentő Római Szerződést Olaszországban írták alá, Franciaország politikai téren viszont mindig hangosabban kampányolt az egység mellett (így van ez ma is, amikor Emmanuel Macron állt ki keresztes lovagként az „egység megbontóival” szemben – lásd cikkünk a … oldalon). Aztán ott vannak (pontosabban: voltak) a britek, és az Egyesült Államok is meghatározó erővel volt jelen a kontinensen a második világháború után. Az európai erőegyensúlyban a gazdaságilag vagy területileg a második vonalhoz tartozó államok is szerepet játszottak: a déli államok a hagyományos mediterrán térség felé orientálódnak, a balti államok Oroszországgal szemben igényelnek védelmet, a visegrádi négyek a Balti-tengertől az Adriáig húzódó régió érdekeit képviselik.

Az erőegyensúlyhoz azonban nemzetállamok kellenek, hiszen a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy amikor ezek meggyengültek (például az oszmán hódítás nyomán a középkori Magyar Királyság területének a töredékére szorult vissza), szükségszerűen egy birodalmi jellegű, soknemzetiségű hatalom került domináns helyzetbe Európában – hol spanyol, hol francia, hol osztrák, hol pedig germán vezetéssel.

Az erős – politikai, gazdasági, katonai – hatalmakkal szemben az érdekek sokszínűségét jelentő nemzetállamok jelentenek védelmet. Az erőegyensúly elve szerint egyetlen állam sem kerülhet kizárólagos pozícióba, és nem nyomhat el másokat. Ez az elv a reálpolitika alapja is, mert rugalmasságot feltételez, hiszen az érdekek változása szerint az államok közötti kapcsolatok is változhatnak. Ahogyan azt a 19. századi brit miniszterelnök, Lord Palmerston Angliával kapcsolatban megfogalmazta: „Nincsenek örök szövetségeseink, és nincsenek állandó ellenségeink. Az érdekeink azok, amelyek állandóak, és nekünk kötelességünk ezeket követni.”

A reálpolitika tehát nem azt mondja, hogy Németországnak nincs joga ahhoz, hogy a saját érdekeit képviselje, de azt igen, hogy ezeket az érdekeket nem követheti úgy, hogy közben más államoktól megtagadja ugyanezt – vagyis a nemzeti szuverenitást.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: