Kereső toggle

Lenin könyörtelen rémuralma Oroszországban

A vörös terror prófétája - második rész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A novemberi bolsevik puccs győzelme után megkezdődött a megtorlás, olyan kegyetlen módszerekkel, amelyek során Lenin szisztematikusan minden erkölcsi korlátot lerombolt. Mindebben utódja, Sztálin csak követte korán elhunyt mesterét.  

lvtársak! A körzeteikben zajló parasztlázongásokat le kell verni. Járjanak el kíméletlenül! Intézzék úgy, hogy a lakosság több száz versztányi körzetben tanúja legyen a megtorlásoknak, reszkessen és adja tovább a hírt, hogy a bolsevikok minden vérszomjas kulákot megölnek. Akasszanak fel haladéktalanul (úgy, hogy az emberek lássák) legalább száz ismert kulákot, gazdag embert, vérszopót. Tegyék közzé a nevüket. Kobozzák el tőlük az összes gabonát. Táviratozzanak, hogy megkapták-e az üzenetem, és hajtsák végre ezeket a parancsokat. Lenin. Utóirat: Találjanak még néhány igazán kíméletlen embert.” (Távirat a penzai bolsevik kormányzóság vezetőinek, 1918. augusztus 11.)

Kommunista felvonulók a Vörös téren a Lenin-mauzóleum előtt. Putyin lezárná a leninizmust.
Kevés saját névvel ellátott likvidálási parancs maradt fenn Lenintől, és ezeket – a fenti távirathoz hasonlóan – szigorúan titkosították a szovjet hatóságok. Az utasítások kíméletlen hangneme és a brutális önkény ugyanis még a későbbi sztálini zsarnoksághoz mérten is megdöbbentő. Szó sincs bármiféle igazságszolgáltatásról, nincs még látszatra sem bármi jogi kerete a megtorlásnak, sőt a célszemélyek meghatározása (kulák, gazdag ember, vérszopó) is olyan, hogy a fegyveres osztagok szinte bárkire ráhúzhatták. A kivégzéseket sem a sztálini időszakra jellemző éjszakai sötétben, pincék, börtönök, erdők mélyén kellett végrehajtani, hanem minél látványosabban, nappal, hogy mindenki rettegje a bolsevikokat. Ezzel megszületett a modern kori politikai terrorizmus, ami pusztító hatással volt a következő évtizedek történelmére. „A 20. századi háborúkban ettől kezdve minden elfogadhatónak számított: Lenin nem tartott tiszteletben semmilyen erkölcsi előírást” – írja Robert Service brit történész.

Lenintől saját elvtársai is rettegtek. Vagyim Arisztov orosz publicista a Hetek számára készített cikksorozatában felelevenítette, hogy amikor az 1980-as évek végén megkérdezték az agg Vjacseszlav Molotovot, aki mindkét vezér idején felelősségteljes tisztséget töltött be, hogy ki volt keményebb – Lenin vagy Sztálin –, ő a következőt felelte: „Természetesen Lenin. Nagyon szigorú volt. Némely dologban szigorúbb, mint Sztálin. Olvassák csak el Dzerzsinszkijhez [az »ellenforradalom elleni harcra« létrehozott Cseka első vezetőjéhez] írt leveleit. Nemegyszer nyúlt a legszélsőségesebb módszerekhez. A tambovi felkelés hírére parancsba adta annak leverését, és hogy mindent égessenek fel. Éppen ott voltam azon az ülésen, amikor ezt tárgyalták. Semmiféle ellenkezést nem tűrt volna el, ha egyáltalán lett volna ilyesmire lehetőség. Emlékszem, ahogy puhánysággal és liberalizmussal vádolta Sztálint. »Miféle diktatúra a miénk? Lekvárhatalom ez, nem diktatúra.« (Kéz a torokra, térd a mellre. Hetek, 2004. április 2.)

Kommunista éheztetés

Honnan eredt Leninnek ez a kérlelhetetlensége? Nem valamiféle patológikus szadizmus vezérelte, mint a történelem számos más zsarnokát, hanem jéghideg tudatosság. Még emigrációban élt, amikor az 1905-ös forradalom idején arra uszította az orosz munkásokat, hogy provokáljanak összecsapásokat a rendőrökkel, akkor is, ha tudta, hogy a következmény súlyos vérontás lesz. Azt vallotta azonban, hogy minél nagyobb a kegyetlenség a hatalom részéről, annál jobb lehetőség nyílik a forradalom kirobbantására. Ezt az elvet a bolsevik puccs utáni időszakban is megőrizte: tömeges mesterséges éhínséggel büntette a gyűlölt földbirtokos parasztságot (a kulákokat). Az „élelmiszer-diktatúra” során gyakorlatilag minden élelmiszert, gabonát és jószágot erőszakkal elhurcoltak a falvakból, hogy szó szerint térdre kényszerítsék az „ellenforradalmi erőket”, több millió ember esett áldozatul a nagy éhínség során. Lenin tudatosan használta az osztálygyűlöletet, hogy a proletárokat és a szegényparasztokat szembefordítsa a többi társadalmi réteggel.

Legnagyobb gyűlölettel azonban az egyház és a papság iránt volt. „Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa döntése alapján nyomatékosan javasoljuk valamennyi vallási intézmény és pap likvidálását. A papokat le kell tartóztatni mint ellenforradalmárokat, és ott helyben könyörtelenül agyon kell őket lőni, amilyen sokat csak lehet. A templomokat be kell zárni, és raktárakká kell átalakítani” – táviratozta Lenin a bolsevik komisszároknak. 

A vörös terrorhoz Lenin a kommunisták által nagy becsben tartott francia jakobinusoktól vette a példát. Számára nem 1789, hanem 1793, a Nagy Terror éve volt a követendő út, amikor az egész országban zajlottak a megtorlások. A radikálisok egyik vezére, Saint-Just meghirdette: „nemcsak az árulókat, hanem a közömbösöket is büntetni kell, mindenkit, aki nem tesz eleget a Köztársaságért”. A jakobinusok voltak az elsők, akik nem a tettek, hanem a társadalmi hovatartozás alapján büntettek, kímélet nélkül, a legkegyetlenebb módszerekkel.

„Lenin az ártatlan egyének halálát a történelmi haladás elkerülhetetlen mocskának tudta be” – írja Service. A bolsevik vezér soha senki iránt nem tanúsított irgalmat, egyetlen olyan dokumentum sem maradt fenn tőle, amelyben bárkinek is kegyelmet adott volna. Még saját unokatestvérét sem kímélte. Vlagyimir Ardasev jogászként nem követett el semmi rosszat, a politika iránt is közömbös volt, csupán rossz oldalra keveredett a polgárháborúban. Amikor a jekatyerinburgi bolsevikok nemkívánatos „burzsoá” elemnek nyilvánították, Lenin semmit nem tett azért, hogy megakadályozza kivégzését.    

Az emberi élet sárba tiprása

Lenin kérlelhetetlenségét csak fokozta, amikor 1921-ben a proletárdiktatúrával szemben éppen azok lázadtak fel, akiknek döntő szerepe volt a pétervári puccs sikerében: a Balti Flotta matrózai a kronstadti haditengerészeti bázison. „Tanácsokat – kommunizmus nélkül!” – követelték a sztrájkolók. Lenin brutálisan megtorolta a lázadást: először amnesztiát hirdetett a matrózoknak, majd ahogy letették a fegyvert, a katonai akadémia kadétjaival agyonlövette őket. Szemtanúk feljegyezték, hogy a fiatal katonák közül többen a helyszínen megőrültek, amikor idősebb társaikat kellett lemészárolniuk. A bolsevik vezér számára azonban ez csupán a „burzsoá érzelgősség”, a gyűlölt „puhányság” megnyilvánulása volt. „Egyszer és mindenkorra véget kell vetnünk a pápista–kvéker nyavalygásnak az emberi élet szentségéről” – így fogalmazta meg Lenin egyik legfanatikusabb munkatársa, Leo Trockij a bolsevik megvetést a klasszikus humanizmus értékrendje iránt. 

A zendülések azonban már a hatalom elvesztésével fenyegettek, ezért Lenin váratlan fordulatot hajtott végre: a hadikommunizmus és kötelező beszolgáltatás helyett meghirdette az új gazdaságpolitikát, a NEP-et. A fordulat átmeneti enyhítést hozott az életkörülményekben, és gazdasági szabadságot engedélyezett az állami vállalatok működésében, azonban nem szüntette meg a terrort, sőt Lenin új célpontokat jelölt ki: a veszteséges üzemek vezetőivel szemben „példát kell statuálni a legkegyetlenebb büntetések alkalmazásával.

A cári család 1914- ben. négy évvel később II. Miklóst, feleségét, gyermekeit és szolgálóikat Lenin brutálisan és kegyetlenül kivégeztette.
Az új gazdaságpolitika új módszereket, új könyörtelenséget követel” – figyelmeztette a jogi népbiztosság vezetőjét. A kommunizmus felé vezető lenini út új állomása a „szocialista törvényesség” bevezetése volt. Mint később minden esetben, úgy a „szocialista” jelző ezúttal is egyszerű fosztóképző volt. Lenin ugyanis halála előtt ezt írta egyik utolsó rendeletében: „A jognak nem kiküszöbölnie kell a terrort, hanem elvi síkon megalapoznia és törvényesítenie. Minél szélesebb teret kell biztosítani a számára.” Egyik helyettesével, Lev Kamenyevvel pedig tudatta: „A legnagyobb hiba azt gondolni, hogy a NEP véget vet a terrornak. Még visszatérünk a terrorhoz.”

Elborult elmével   

Leninnek azonban már nem maradt ideje, hogy folytassa a leszámolást a nép újabb és újabb ellenségeivel. Több merényletet kíséreltek meg ellene, melyek közül az 1918 augusztusi kis híján végzetes is volt, amikor két lövés is eltalálta. Felépült, de egészsége már nem állt helyre. Gyomorpanaszai és krónikus álmatlansága miatt rendszeres dührohamok gyötörték, majd 1921-ben elszenvedte első agyvérzését. Vissza kellett vonulnia a Moszkva közeli Gorkijba, ahol olyan súlyos fájdalmaktól szenvedett, hogy Sztálintól azt kérte, segítsen neki az öngyilkosságban. Ezt a bolsevik vezetők nem engedték meg, nekik ugyanis megfelelt, hogy Lenin nevében, de a szoros felügyelete alól kikerülve gyakorolhatták hatalmukat. Inkább drága pénzen nyugati orvosokat hozattak, akik azt valószínűsítették, hogy a forradalom vezetője nem a nép iránti fáradhatatlan szolgálatban betegedett meg, hanem jóval prózaibb – mondhatni igazi burzsoá – betegségben, szifiliszben szenved.

A második agyvérzéséből 1922-ben még félig bénultan vissza tudott térni a Kremlbe, hogy lediktálja politikai végrendeletét. Titkárnői azonban már mind a leendő új gazdának, Sztálinnak az ügynökei voltak, aki gondoskodott róla, hogy az irat – benne Lenin róla írt figyelmeztetésével – az irattár mélyére kerüljön.

Végül az 1923 elején elszenvedett harmadik agyvérzés nyomán Lenin már véglegesen elveszítette a cselekvőképességét, és életének utolsó évében sem írni, sem beszélni nem tudott már. Az ekkor készült fényképek – amelyek csak évtizedekkel a halála után kerültek nyilvánosságra – már egy bomlott elméjű, eszelős tekintetű Lenint ábrázolnak. A közvélemény természetesen mit sem tudott a proletárvezér valós állapotáról, sem a Lenin utódlásáért folytatott éles harcról a bolsevik vezetők között. Ez utóbbiból Sztálin került ki győztesen, aki nem engedte, hogy Lenint eltemessék, hanem egy új kultusz bizarr jelképeként bebalzsamoztatta és a Vörös téri – előbb ideiglenesen fából készített, majd 1929 után gránitpiramissá bővített – mauzóleumba helyeztette. Később, 1953-as halálát követően a generalisszimusz is ide került bebalzsamozva Lenin mellé, de csak átmeneti időre. Sztálint 1961-ben eltemették, de Lenin hulláját azóta is a szakértőkből álló testület rendszeresen karbantartja speciális vegyi anyagok befecskendezésével és a tetem fenolban való megfürdetésével.

Ma már szabadon lehet beszélni és írni Lenin rémtetteiről Oroszországban is, ahol az orosz lakosság többsége inkább elföldelné a bolsevik vezért, de Lenin holtteste a novemberi forradalom századik évfordulóján is temetetlenül fekszik a Vörös téri üvegkoporsóban.

Olvasson tovább: