Kereső toggle

Izrael keresztény hősei

Katonák, diplomaták, prédikátorok, akik a zsidó hazáért harcoltak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Benjamin Netanjahu Londonban, a Balfour-nyilatkozat kiadásának 100. évfordulóján mondott köszönetet azoknak a brit és keresztény cionistáknak, akik nélkül ma nem létezne Izrael.

Négyezer éve költözött Ábrahám Beersebába, a hét fallal körülvett városba és pontosan száz éve, hogy a brit hadsereg bátor ausztrál katonái újra felszabadították Ősatyánk leszármazottai számára ezt a földet. Ezzel pedig utat nyitottak a zsidóság számára, hogy visszatérjenek történelmi gyökereikhez” – méltatta Benjamin Netanjahu, Izrael miniszterelnöke azokat a világ legtávolabbi pontjáról érkezett hősöket, akik közül sokan életüket áldozták azért, hogy a török uralom alól felszabadítsák az Ígéret Földjét. A Jeruzsálem déli kapujáért vívott csatával egy időben született meg száz évvel ezelőtt Londonban a Balfour-nyilatkozat, amely segítségével a frissen elfoglalt területek egyben a megígért zsidó nemzeti otthon földjévé is váltak. (Hazahívó üzenet. Hetek, 2017. november 3.) A modern cionizmus és a világtörténelem szempontjából is sorsfordító 1917-es esztendő áttörései azonban nem valósultak volna meg olyan keresztények aktív közreműködése nélkül, akik hitből és a Biblia iránti szeretetből vállaltak áldozatot a kétezer éves remény megvalósulásáért.

A szentföld hősei

„A feleségem apja tudta, hogy a Szentföldön jár és ez része volt annak, hogy vállalta a harcot” – emlékezett vissza Raymond Gates, aki több mint háromezer ausztrál és új-zélandi résztvevővel együtt látogatott el Izraelbe, hogy felelevenítsék a négyszáz éves török uralmat megroppantó ütközet emlékét. Annak is a legemlékezetesebb pillanatát, a nap utolsó sugarainál végrehajtott vakmerő lovasroham epikus látványát, amit most közösen nézett végig az ausztrál és a brit miniszterelnök. A visszavonuló ottomán ezredek bekerítése érdekében a várost még október 31-én be kellett venni, így a szomjúságtól kimerült 4. könnyűlovas ezred úgy döntött, hogy nem gyalogosan, hanem klasszikusan – a meglepetés erejét kihasználva – lóháton rohamozza meg a Beersebát védő lövészárkot. A sivatag porából előretörő szövetséges támadás komoly veszteségek árán, de átszáguldott a frontvonalon, így az ősi település estére a britek kezére került. „Ha az ausztrál és új-zélandi katonák helytállása nem törte volna meg a török elnyomást Palesztinában és Szíriában, akkor a Balfour-nyilatkozat szövege a mai napig pusztán üres szavak maradtak volna” – méltatta Malcolm Turnbull ausztrál kormányfő hazájának aktív szerepvállalását a Szentföld fölszabadításában.

Allenby tábornok keresztény meggyőződése miatt gyalog vonult be Jeruzsálembe, mi több, visszaemlékezései szerint rendszeresen imában kért támogatást szolgálatához – és a Biblia iránti elkötelezett szenvedélyében több tisztje is osztozott. Amikor serege elakadt észak felé, a hegyes Samária szurdokaiban, Vivian Gilbert őrnagy például Jonatán történetéből merített ihletet, és ugyanazon az ösvényen lepte meg a török védőket, ahol háromezer évvel korábban a zsidó herceg és fegyverhordozója támadta meg a filiszteusok előőrsét. „A Biblia szerint Mikmásnál az Úr mentette meg Izraelt és azon tűnődtem, vajon Isten megismétli-e ezt a csodát…” – írta naplójába a tiszt, mielőtt katonáival útnak indult a Sámuel könyvében olvasott ősi haditerv mentén. Győzelmük elsöprő volt, így a Jeruzsálem visszafoglalására gyülekező török csapatok felszerelésüket és ágyúikat hátrahagyva pánikba esve menekültek.

A tábornok másik mélyen cionista érzelmű beosztottja, John Patterson alezredes a mai napig az Izraeli Védelmi Haderő (IDF) hőse, mert az első világháború során ő formálta hadsereggé az önként jelentkező zsidó katonákat, akikből a Zsidó Hadosztály megszületett. Ez volt az első zsidó nemzeti hadsereg azóta, hogy a római légiók leverték a Bar Kochba-felkelést, tagjai pedig a későbbi Hagana gerincét alkották. „Izrael csupán egy cionista álom lenne John Patterson nélkül” – mondta róla Shlomo Shamir, az Izraeli légierő egykori parancsnoka. Rendkívüli tiszteletét fejezte ki az izraeli miniszterelnök is, aki Londonban, a Lancaster Ház dísztermében, a százéves évforduló angliai állomásán emlékezett meg a félelmet nem ismerő ír parancsnokról, akihez családi szálak is kötik: „Patterson tábornok a második világháború idején is segített nekünk a zsidó fegyveres erők szervezésében. Olyan mély barátságba került szüleimmel, hogy ők úgy döntöttek, tiszteletük jeléül a bátyámnak a Jonathan nevet adják. Így John Henry Patterson lett annak a testvéremnek a keresztapja, aki később életét áldozta az entebbe-i akcióban” – köszönte meg Benjamin Netanjahu a brit nemzetnek azokat a hősöket, akik hittek és harcoltak a zsidó államért. Patterson ugyanis Gilberthez és Allenby tábornokhoz hasonlóan hívő keresztény volt, aki behatóan ismerte a Bibliát és ebből merítette életre szóló elkötelezettségét a cionizmus eszméje iránt. Példaképe volt Gedeon, Sámson és Dávid, tisztjeivel pedig rendszeresen részt vett a zsinagógai istentiszteleteken, ahol zárásként közösen énekelték az „Isten óvja a királynét” a remény himnuszával, a héber Hatikvával együtt.

Ézsaiás keresztény megfejtői

„Büszkék vagyunk arra, amit Izrael megalapításáért tettünk” – Theresa May, brit miniszterelnök.
A keresztény cionizmus azonban nemcsak a harctereket, hanem a nagypolitikát is formálta. A 19. század közepén John Nelson Darby anglikán teológus az Ézsaiás könyvét tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy Izrael helyreállítása a bibliai próféciák szerves része, így hatására a cionizmus eszméi már jóval Herzl fellépése előtt terjedni kezdtek a brit politikusok körében. Vele párhuzamosan tűnt fel Edward Irving karizmatikus fellépésű skót prédikátor, aki szintén azt hirdette, hogy a próféciák szó szerint fognak beteljesülni, nemcsak a karizmák (nyelveken szólás, csodák stb.) területén, hanem Izraelre vonatkozóan is.

„Az Írás szavai, és a szövegkörnyezetük minden kétséget kizáróan arra utalnak, hogy a zsidó nemzet megtapasztalja egyszer a politikai értelemben is vett helyreállítást, mégpedig a saját földjén” – fogalmazta meg 32 évvel Herzl előtt, 1864-ben Charles Spurgeon baptista lelkész tisztán a Biblia alapján a cionizmus pontos programját.

Nem véletlenül fogalmazott Netanjahu úgy, hogy az 1800-as évek végére mind Angliára, mind pedig az Egyesült Államokra kiterjedő felekezeti határoktól független „prófécia-ébredés” megelőzte a Herzl-féle cionizmust és alapot nyújtott a modern zsidó exodus számára. „Nem hiszem, hogy akár a zsidó állam, akár a modern cionizmus létrejöhetett volna a keresztény cionizmus nélkül. Nagyon sok keresztény vett részt az újjászületésében, a nép összegyűjtésében. Mindig hittünk benne, hogy immár kétezer éves imánk célja egyszer meg fog valósulni: visszatérünk és újjáépítjük atyáink földjét, de ehhez szükség volt a keresztény cionizmus feltámadására a 19. században” – ismerte el a miniszterelnök a kereszténység érdemeit egy 2012-es konferencián, amit tömören a Balfour-nyilatkozat ünnepi beszédében is megismételt, köszönetet mondva Anglia egykori szenvedélyes lelkesedéséért a cionizmus ügye iránt.

Magának Herzlnek is – bevallása szerint – az első valódi követője paradox módon nem egy zsidó, hanem egy keresztény diplomata volt, William Hechler. A korábban misszonáriusként is tevékenykedő férfi kedvenc hobbija és persze olvasmánya a több kötetből álló Biblia-gyűjteménye volt. Amikor kezébe került 1896-ban a Zsidó Állam utópiája, azonnal írt Herzlnek, hogy támogatja és segít bejuttatni őt, valamint tervét magasabb, befolyásos poltikai körökbe, például II. Vilmos német császárhoz is. A keresztény bibliagyűjtő és a modern kori Mózes egész életükre szoros barátok maradtak.

A teológiai inspiráció egyben jelentős mértékben előmozdította, hogy a brit politikai elit keresni kezdje annak lehetőségét, miként tudná saját érdekévé formálni ezt az ősi, bibliai álmot. Ehhez meglepő módon Bonaparte Napóleon adta meg a további ihletet, aki miután expedíciós seregével rövid időre birtokába vette a Szentföld déli területeit, 1799-ben kiáltványban fogalmazta meg a zsidóság vezette Palesztina tervét. A szociális és társadalmi reformjairól ismert Lord Shaftesbury ezen a prófetikus hangvételű koncepción gondolkozva jutott el oda, hogy végül 1840-ben cikket jelentessen meg a Zsidó haza helyreállítása címmel. Ebben egy zsidó nemzeti otthon létrehozása szerepelt, amihez szerződést kötne a brit állam a török portával és közösen biztosítanák számára a védelmet. Publikációját Palmerston külügyminiszter is támogatta, akit sikeresen meggyőzött a terv gazdasági és politikai előnyeinek felsorolásával.

A brit érdek képviselete mellett azonban Shaftesburyt is a szívből fakadó, mély keresztény meggyőződés buzdította arra, hogy politikai megoldást keressen a több ezer éves próféciák beteljesüléséhez: „A zsidóságot bátorítani kell, hogy egyre nagyobb számban térjen vissza ősei földjére, hogy legyen újra »házastársa« Júdeának és Galileának” – fogalmazta meg hitét az ősi „románc” helyreállításában az államférfi, aki szerint a visszatérés később elvezeti majd a zsidóságot Krisztushoz és ezen keresztül az egész világ megváltásához. Amikor tehát Chaim Weizmann felkérte Balfourt a történelmi nyilatkozat megtételére, szenvedélyes meggyőződésének magvait már egy több mint egy évszázada előkészített talajba vetette.

A külügyminiszter mellett David Lloyd George miniszterelnök is ismerte ennek teológiai hátterét, így a háborús kabinetben ők ketten nemcsak fejben, hanem szívben is támogatták a zsidó nemzeti otthon eszméjét.

Hasznos idióták vagy szövetségesek?

Barry Shaw, az Izraeli Stratégiai Intézet vezető munkatársa és a The Times of Israel publicistája szerint a Balfour-nyilatkozat jóval több volt, mint politikai akció: „A dokumentum szerves része annak a csodasorozatnak, ami elvezet majd minket a Messiáshoz” – osztotta meg Shaw sokak hitét abban, hogy a tények mögött nemcsak a diplomáciát és emberi érdekeket kell látni, hanem a Mindenható beavatkozását: „A csoda nem valamifajta mágikus trükk, csak egy olyan valóságos folyamat, ami számunkra megragadhatatlan. Amikor Allenby száz évvel ezelőtt bevonult Jeruzsálembe, tisztán keresztény hitéből fakadt, hogy azt gyalog tette meg. Meggyőződése volt, hogy csak a Messiás vonulhat be oda lóháton. Ez a szenvedély és energia vitt el minket Izrael megalapításához, ez pedig a Bibliából fakadt!” – nyilatkozta Shaw a keresztény–cionista diplomácia történetéről tartott konferencián.

A jubileumi évforduló kapcsán Tuly Weisz rabbi, az Israel365 portál szerkesztője is közzétett egy véleménycikket a Jerusalem Postban, ahol azt írta, szerinte hazájának szembe kell néznie azzal a történelmi ténnyel, hogy a Balfour-nyilatkozat a keresztény hit ajándéka volt a zsidóságnak: „Ha ezt elismerjük, akkor a zsidó állam továbbra is reménykedhet abban, hogy a jövőben egy – vagy még több – modern Balfour tűnhet fel a keresztény cionisták között.” Összegezte, miért fontos, hogy értékeljük és elfogadjuk a dokumentum mögött álló bibliai meggyőződést. Úgy vélte, minden izraelinek magáévá kell tennie azt a paradigmaváltást, amit Netanjahu is képvisel, hogy ne doktrinális szakadékok és előítéletek, hanem tények mentén gondolkozzunk.

Szerinte mivel az elmúlt száz évben Izrael gazdasági és katonai nagyhatalommá vált a térségben, második-harmadik generációs lakosai hajlamosak elfelejteni, mennyire sebezhető és törékeny volt az újjászülető cionista álom, aminek a kereszténység éppannyira a bábája volt, mint a nacionalista zsidóság. „Ezért bár ma a két hit szövetségének hasznossága talán nem annyira nyilvánvaló, mint Herzl és Weizmann idejében volt, a történelem mégis arra tanít, hogy ne egyfajta »hasznos idiótaként«, pusztán a vallásos turizmus motorjaként tekintsünk azokra a támogatóinkra, akik nélkül mi magunk se léteznénk.” Ez a folyamat Weisz szerint már elindult: ahogy az ötvenes évektől a keresztény cionizmusban úttörő evangéliumi és karizmatikus gyülekezetek is egyre érettebben viszonyulnak hozzájuk, úgy az izraeli társadalom is egyre nyitottabb arra, hogy újragondolja a kereszténységről alkotott eddigi világképét.

Olvasson tovább: