Kereső toggle

A bukott világ túlélői - A mélység rémei és az ember párviadala

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kőzetek és eposzok tanúsítják, hogy a bolygót egykor a sárkányok uralták. Világuk elbukott, viszont a Biblia számos utalása szerint a mélyből tovább harcolnak a Föld új ura, az ember ellen. A Sátán és Isten „képmásának“ ősi háborúja az Édentől tart egészen a korszak utolsó órájáig, az Apokalipszisig.

„Isten megteremtette a dinoszauruszokat, majd Isten elpusztította őket” – foglalta keretbe az őslények tragédiáját Dr. Ian Malcolm a Jurassic Park című film klasszikus jelenetében, miközben áthajtottak az emberi akarat által rekreált szörnyek ketrecei között. Bár az ős- és újvilág között kirobbanó konfliktus elkerülése érdekében a Teremtő időben évmilliókkal választott el minket a dinoszauruszoktól, mégis nemcsak Spielberg képzeletében, hanem megannyi ősi eposzban, legendában, sőt a Bibliában is fellelhető az a rejtélyes elem, hogy az emberiség egykor rendszeresen találkozhatott az ősvilág fönnmaradt szörnyeivel. Sorozatunk első részében (Sárkányok bolygója. Hetek, 2017. október 20.) magával az Ősbolygóval és annak bukásával foglalkoztunk, most pedig arra keressük a választ, miként élhettek tovább ezek a lények az emberek világában, ahol már mint drákonok, vagyis sárkányok néven ismerjük őket. 

Akiktől még a hősök is megrémültek

Ők a világ legnépszerűbb mitikus teremtényei: a görög–római mítoszokban, az amerikai indiánok meséiben, perzsa, germán, szláv regékben, a távol-keleti kultuszokban és a művészetben mindenhol megtaláljuk ezeket a hüllőszerű lényeket. A sárkánylegendák globális elterjedtsége miatt a legtöbb kutató az anatómiailag hozzájuk legközelebb álló lényekhez, az egykori dinoszauruszokhoz köti létezésüket. Úgy vélik, hogy a földrengések során felszínre került fosszíliák ihlették a történeteiket, amit részben igazol, hogy már egészen régről maradtak fent emlékek kultikus tiszteletben részesített csontmaradványokról. Ezekben a történetekben azonban több lehet annál, mint amit a modern értelmezés állít róluk. Azok ugyanis egyértelműen ember-sárkány találkozásokról beszélnek, ahol a szörnyek spirituális hatalommal is rendelkeztek és nem pusztán biológiai képességekkel küzdöttek.

„Nincs e földön hozzá hasonló, amely úgy teremtetett, hogy ne rettegjen.” – Jób a leviatánról, a „ragadozók királyáról”.
Ez egyértelműen kiderül mind az ázsiai, mind az európai mondavilágból, amelyek bár egymástól függetlenül jöttek létre, mégis rendkívül hasonló beszámolókat tartalmaznak. Ezekben a sárkányok jellemzően a víz mélyéből vagy barlangokból jönnek elő, és rettenetet sugároznak ki magukból. Embereket, állatokat esznek, étvágyuk pedig csillapíthatatlan. Olyan mélyen körbelengi őket a félelem atmoszférája, hogy még a nevük is a görög derkomai szóból ered, ami annyit tesz az, aki a tekintetével megrémít, szó szerint: „mereven néző”.

Hasonlóan beszél róluk a Biblia is, aminek leghíresebb sárkánybeszámolója a Jób könyvében található Leviatán, a mélyvízi szörny, aki „hogyha felkél, hősök is remegnek; ijedtükben veszteg állnak”. A masszív alkat mellé félelmet nem ismerő szív is társul, ami a leírás szerint megkülönbözteti minden más teremtett állattól. Anatómiája hasonló a mitológiai sárkányokhoz: kígyószerűen hosszúkás, testét pikkelyes „pajzsok” borítják, mozgása fölkavarja a víz iszapját, szájából tűz támad. Ezek mellett ösztönszerűen agresszív, megszeledítése pedig elképzelhetetlen. A 74. zsoltár ehhez hozzáteszi, hogy ez az állatfaj, hasonlóan mitológiai társaihoz, esetenként több fejjel is rendelkezhet, mivel azt írja Istenről, hogy „te rontottad meg a leviatán fejeit” (többesszámban) és „adtad eledelül a pusztában lakó teremtményeknek”.

Sárkányfészkek a Föld mélyében

Ez az esemény a szövegkörnyezetből fakadóan egyértelműen az ősidőkben történt, amikor még az egész földet sárkányok uralták, és bukásuk után a partra vetett testüket a megmaradt élőlények egyszerűen megették. Viszont Jób könyvében már egyértelműen maguk az emberek kerülnek halálos konfliktusba velük, vagyis valahogy ez a faj túlélte a rájuk szakadó, földtörténetben is rögzített katasztrófát – szemben például a Jóbnál említett másik teremténnyel, a Behemóttal – és fönnmaradhattak a mélyben évmilliókon keresztül, várva egy új teremtés eljövetelét. 

A sárkányok korszakának a Bibliában is fellelhető kettős tagolása a mondavilágban is visszaköszön, hiszen az akkád, indiai, kínai és japán teremtésmítoszokban még az istenek ha-dakoznak a föld, az ég, a tenger, valamint a „káosz” domináns urai ellen. A későbbi legendákban viszont a konfliktus már „csak” az emberek és rejtőzködő szörnyek konfliktusára szűkül, vagyis itt is korszakváltás történhetett. A sokfejű hidrával hadakozó Herkules, a sárkányölő Szent György, Rostam, a szárnyas kígyót legyőző perzsa herceg, és még sok-sok népük által fölmagasztalt hérosz csak hosszú kutatás után bukkant rá a sárkányok helyi „fészkére”, ahonnét azok rettegésben tartották a vidéket.

A drákonok fönnmaradásának titka ezeknek a „sárkányfészkeknek” a lokalizációjában rejlik, azok ugyanis legtöbbször a leírások szerint tengerek vagy barlangrendszerek mélyén találhatóak meg. Amint azt Verne híres regénye, az Utazás a Föld középontja felé is ábrázolja, bolygónk belsőbb rétegeiről az emberiség nem úgy gondolkodott, mint ami pusztán láva és magma végtelen tengere, hanem barlangrendszerek és különböző világok gazdag rendszereként fogta fel azt, ahol a múlt „árnyai” és életben maradt teremtményei összegyűlnek.

Maga a Biblia is ezt a koncepciót tükrözi, amikor elénk tárja a „Föld oszlopait”, azokat a hatalmas tartópilléreket, amiken a földfelszín nyugszik: „Ő fundálta a földet az ő oszlopain, nem mozdul az meg soha örökké”. (104. zsoltár) A zsidó–keresztény geológia szerint ennek a mélyben kiterjedő stabil váznak az alapja pedig egy központi mag, egy szilárd szegletkő: „Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? (…) Mire bocsátották le oszlopait, avagy ki vetette fel annak szegeletkövét”. (Jób 38:4–6) Hogy mi áramlik a gigantikus oszlopok és boltozatok között? Több tucat, vagy akár több száz csendes-óceáni mennyiséggel felérő nagy nyomású víztömeg: „mint a kő, úgy összesűrűsödtek a vizek, bezárult a mélység felszíne.” (Jób 38:30)

2014-ben Brazíliában fölfedeztek egy olyan gyémántkristályt, amiről bebizonyosodott, hogy kizárólag rendkívüli nyomás alatt, de mégis folyékony víz jelenlétében tudott csak létrejönni. A Nature magazinban megjelenő tanulmányban ebből azt a következtetést vonták le, hogy a Föld belsejében több tízmilliárd köbkilométer víz található. A tanulmány szerint ha az a víz kitörne – azokon a kapukon és zárakon keresztül amelyekről például Jónás könyve is beszél – legalább nyolc kilométer magasan borítaná be a felszínt.

A prófétát elnyelő „nagy hal” ugyanis nem pusztán a Földközi-tengerben keringett Jónással, hanem az imája alapján a Föld belsejébe utazott vele, egészen a „Seol torkáig”, ezért is hasonlítja Jézus saját „pokolra szállását” a próféta mélységbe megtett rémisztő utazásához. Máté ezen a helyen, a Septuaginta szövegéhez hasonlóan a kétosz megaló kifejezést használja, ami tengeri szörnyet, vagy tengeri sárkányt jelent a görög mitológiában. Az Ősföld bukására visszatekintve ez a különleges képességük jelenthette e lények túlélését is, hiszen a sárkányok világára szakadó katasztrófában csak az ilyen „menekülőjáratok” jelenthettek biztonságot, és ezért köti a legtöbb sárkánylegenda őket vizekhez, valamint olyan barlangokhoz és forrásokhoz, amelyek a mélyből fakadnak föl. Silena város hírhedt szörnyetege is egy tóban élt, és onnan mászott ki a partra, amíg Szent György dárdája torkon nem döfte, de hasonló titok övezi a skóciai Loch Ness ősi lakóját, akiről már az 5. századtól kezdve terjengtek különböző történetek.

Az Éden megrontója

Ezek a drákonok azonban nem pusztán fizikai, hanem spirituális erejükkel is hadviselést folytattak az ember ellen, amiről a Bibliában rögzített első – egyben legdrámaibb – találkozás is beszámol: „A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” (1. Mózes 3:1)

A kígyó héber megfelelője a „náchas” gyökből ered, ami varázslást jelent. Vagyis képes lehetett arra, hogy megigézze és a hatása alá vonja Évát. Ezt a lényt a Tóra, úgy tűnik, elválasztja azoktól a lényektől, amiket a hat nap során Isten teremtett, mert „ravaszabb”, eredetiben „eszesebb, intelligensebb” volt náluk. Ezt a rosszindulatú szörnyet a Jelenések könyve a sárkánnyal – drakon – azonosítja, majd pedig magával az ördöggel: „És vetteték a (földre) nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak”. (12:9) A keleti mitológiában közismert ténynek számít, hogy a négylábú, hosszútestű sárkányok képesek arra, hogy a földön közönséges kígyóvá váljanak, és így közlekedjenek az emberek között. 

Shawna Dolansky, a Biblical Archaeology Review munkatársa szerint a „régi kígyó” kifejezés és a sárkány kombinációja egyben viszont utalás Ézsaiás próféciájára, miszerint „ama napon meglátogatja az Úr kemény, nagy és erős kardjával Leviatánt, a futó kígyót, Leviatánt, a keringő kígyót, és megöli a sárkányt, mely a tengerben van”. (27:1) Szerinte János a Jelenések könyvében a kígyó alatt ezt a lényt értette, mivel a Leviatán „faj” már a rabbinikus irodalomban is szorosan összefonódott a Sátánnal. A kígyó, sárkány, Lucifer párhuzamra feloldás lehet, hogy a bukott fővádló teste eredetileg sem lehetett emberformájú, hanem inkább úgy nézhetett ki, mint ahogy Jób leírja a Leviatánt, a „kevélyek királyát”, akire később János visszautal.

„Voltál felkent oltalmazó Kérub; és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén voltál, tüzes kövek közt jártál.” (28:14) – írja Ezékiel, márpedig a kerubok bibliai leírásából egyértelműen kiderül, hogy külsejük jelentősen eltér a többi angyalétól. Nem emberformájú, szuperintelligens és rendkívüli hatalommal rendelkező élőlények, akik a Mindenható közvetlen jelenlétében képesek mozogni. A Jelenések könyve egyszerűen élőlénynek (dzóon) mondja őket – nem használja rájuk az angyal szót – ami teljesen megfelel az Ezékiel által használt héber chajjá szónak (élőlény, állat, vadállat). Tehát a Sátán – bár Pál szerint át tudja magát változtatni a dicsőség angyalává – eredeti formájában is egy ilyen „szuperélőlény” lehetett, hiszen az Apokalipszisben is mint sárkány jelenik meg, utolsó nagy háborút indítva Mihály és az angyalai ellen.

Ettől függetlenül az Ószövetség mégis külön teremtményként, egyfajta állatfajként is ír a leviatánokról, tehát úgy tűnik a „Sátán képére” több ilyen lény is létezhet. A lényegi azonosságból fakadóan természetük is féktelenül agresszív és megszelídíthetetlen, képességeiket pedig előszeretettel adják át a korábbi uruknak, akinek egykor az Ősföld, a „Sárkányok bolygója” is a fennhatósága alá tartozhatott, hiszen az is érintett volt a kozmikus lázadásban. Spirituális hatalmuk is ebből fakadhat, hiszen amint Isten irányította a Jónást elnyelő „nagy halat”, úgy ezek a lények is szoros „szimbiózisban” élhetnek a Sátánnal.

A háború folytatódik

Az ősi világ fönnmaradt teremtményeinek vad természete és agressziója miatt lehetett az, hogy az első emberpár két feladatot kapott Istentől: műveljék és védjék (sámar: őrizni, figyelni, vigyázni) a kertet, az Édent. Tehát az elválasztott terület határain túl volt ellenség, aki veszélyt jelenthetett az új világra. A bukás után az emberi faj még kiszolgáltatottabb lett, így válhattak a félisten kategóriába eső héroszok – héberül nefilim és refaim – a különböző népi eposzok felmagasztalt hőseivé, hiszen csak ők lehettek képesek legyőzni a mélyből feltörő drakonok hadát. Ezért is mondhatta Isten Noénak, hogy „féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja”, ami csak részben valósult meg, hiszen Noé leszármazottai végül mégsem a Teremtő, hanem a nagy vadász, Nimród – aki szintén nefilim lehetett – kezére bízták a védelmüket. A távoli földek lényeitől való rettegés hozzájárulhatott az első birodalom, Bábel megalapításához.

Később viszont ahogy a bibliai óriások, úgy ezek a sárkánylények is fokozatosan eltűntek a szemünk elől, amint az ember uralma alá hajtotta a Földet. A Jelenések Könyve viszont mind az előbbieket, mind az utóbbiakat visszavárja a történelem rettenetes záróakkordjában, az apokalipszis három és fél évében. A negyedik pecsét felbontásának kíséretében érkező „sárga színű” ló csapása közt szerepelnek a „földnek fenevadai”, ahol a fenevadat jelző thérion szó szintén összefüggésben áll a görög mitológia szörnyeivel, tehát elképzelhető, hogy nemcsak a ma ismert állatvilág, hanem a mélység szörnyei is részt vesznek a Föld „negyedrészének” kiirtásában, pont úgy, ahogy megannyi hollywoodi film már előre vizionálja.

A kilencedik fejezet viszont már konkrétan is leír egy„ősfajt”, amelynek példányai királyukkal együtt a „tehómból” kirajzanak az emberiség gyötrésére. Héberül Abaddón, görögül pedig Apollión azaz vesztő, pusztító néven jön föl a „mélység kútjából” az angyal, aki ezeket a sáskaszerű szörnyeket irányítja. Olyan szenvedést hoznak a Földre, hogy az „emberek keresik a halált, de nem találják meg azt”.

Ma azonban még Isten fönntartja az ős- és újvilág közé húzott „határzárat”, így még csak a letűnt korok beszámolói emlékeztetnek minket arra, hogy a mélyben olyan lények élnek, aki gyűlölnek minket. A sárkányok „atyjához”, a Sátánhoz hasonlóan pedig már alig várják, hogy újra hatalmat kapjanak azon a Földön, ami egykor még az ő birodalmuk volt. Akkor pedig egy olyan „Jurassic Parkban” találja magát az emberiség, ami már nem a filmvásznon, hanem az ítélet alá rekesztett valóságban támad rá.

Közreműködött Dr. Ruff Tibor, teológus

Olvasson tovább: