Kereső toggle

Így nyertünk szép hazát - Álmos, Árpád és a honfoglalás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyarok Etelközbe költözéskor, 850 körül egy nagy jelentőségű dinasztia lépett színre, az Árpád-ház. E család ettől kezdve négy és fél évszázadon keresztül állt az ország élén, és számos nagy formátumú uralkodót adott a magyarságnak. A dinasztia megalapítója Álmos vezér volt. Ő 820 táján született még Levédiában. Születését a legendák szerint természetfölötti esemény vezette be. Béla király jegyzője, Anonymus leírása alapján a megszületendő uralkodó anyját, Emesét álmában egy turul képében megjelenő égi lény ejtette teherbe.

A későbbi Árpád-ház származástörténete körüli misztikum nem egyedülálló: az ókortól kezdődően számos nagy jelentőségű uralkodócsaládról állították a kortársak vagy az utókor, hogy különböző felmenői szintén „természetfeletti lényekkel” való közösség  útján nyertek különleges erőt. Így például a Rómát – a negyedik nagy világbirodalmat – megalapító Romulus családjában a későbbi legendák szerint három ilyen „égi beavatkozás” is történt:

(1) A dardán király és Vénusz istennő nászából született Aeneas, a család nagy hírű tagja.

(2) Az ő női leszármazottja volt az a Rhea Sylvia, akinek Mars hadisten nemzett két fiat: Romulust és Remust, és

(3) akiket csecsemőkoruktól egy nőstényfarkas képében megjelenő csodás lény szoptatott és nevelt fel (a totemős).

Ha hihetünk a legendáknak, az Árpád-ház esetében Álmos esete már a második jelentős „természetfölötti beavatkozás” volt, hiszen ősapjuk, Magor születése sem volt természetes esemény. Az ő anyját, Enéht, nőstényszarvas formájában megjelent totemősként tisztelték.

Ami biztosnak tűnik: Álmos a magyarok Etelközbe költözésekor, 850 tájékán már az egyik  törzs vezére volt. Azt, hogy a hét közül melyiké, nem lehet tudni. A törzsszövetség ekkor választotta Álmost kazár jóváhagyással első fejedelmévé. Leszármazottai ezt követően egészen 1301-ig uralkodtak Magyarországon. Álmos uralmának első évtizedei sikeresnek mondhatók. Ebben az időszakban magyarság fokozatosan megerősödött katonailag és politikailag egyaránt. A magyar haderő ütőképességét jelzi, hogy 862-től megkezdődtek a nyugatra irányuló zsákmányszerző és felderítő katonai akciók, a kalandozások, a 880-as évekre pedig sikerült felszámolni az Álmos hatalomra kerülésekor még tényleges kazár fennhatóságot.

Álmos a kettős fejedelemség politikai berendezkedésében a szakrális főfejedelem, a kündü pozícióját töltötte be. Ennek megfelelően az ő feladata volt az égiek felé képviselni népét. A 890-es évek első felének jelentős katonai sikerei után 895 körül váratlanul nagy csapások és veszteségek érték a magyarokat. Ezek közül a bolgárokkal szövetséges besenyők nagy erejű támadása volt a legsúlyosabb, amely a kellő katonai fedezet nélkül hagyott hatalmas etelközi magyar szállásterület elvesztését eredményezte.

A súlyos kudarcok vezettek Álmos pályafutásának tragikus befejeződéséhez. Miként Anonymus írta, Álmos csak éppen beléphetett az új hazába, de Ungváron átadta a főhatalmat fiának, Árpádnak. Egy későbbi krónika pedig azt közölte, hogy „Álmost Erdélyországban megölték, mindenesetre nem mehetett be Pannóniába.”

A sztyeppei szokás szerint ha a népet valamely súlyos katasztrófa érte, ezért a szakrális főfejedelemnek kellett életével fizetnie. Akkor is megölték a főfejedelmet alattvalói, ha uralkodásának hossza elérte a 40 évet. Álmos esetében a két kritérium egyszerre érvényesült. Egyrészt a már mondott kudarcok, másrészt nagyjából 895-re tehető, hogy betöltötte uralkodásának 40. esztendejét. Ezért következhetett be kivégzése, amely feltételezések szerint rituális áldozatként szolgált népe érdekében.

A honfoglalás előzményei

A honfoglalást több fontos esemény, illetve eseménysorozat készítette elő. Egyrészt az említett kalandozó hadjáratok 862-től a Kárpát-medence politikai, katonai, gazdasági viszonyainak megismerését tették lehetővé. A törzsek szövetségének szorosabbra vonását szolgálta a nevezetes vérszerződés, a törzsszövetség élére megválasztott Árpád fejedelem pajzsra emelése pedig az egységes irányítás megerősítését. Mindez a törzsszövetség hatékonyabb működését, akcióképességét erősítette.

 A Kárpát-medence birtokbavételét két nemzetközi eseménysorozat vezette be. Az egyik a sztyeppén játszódott. Az Aral-tó vidékéről indult 893-ban, amikor a muszlim Iszmail ibn Ahmad horaszáni emír támadást indított az itteni türk népek ellen. Az arab támadás nyomán a térségben lakó úzok nyugatabbra költöztek, és rázúdultak a besenyők szállásterületeire, miközben a besenyők a tőlük délre fekvő Kazár Birodalommal is harcban álltak. Ebben a szorult helyzetben a besenyők számára egyetlen lehetőségként a tőlük nyugatra lévő magyarok etelközi szállásterületének megszerzése kínálkozott. Ez azonban a jelentős etelközi magyar haderő miatt egyelőre nem volt lehetséges számukra. A Balkánon zajló bolgár–bizánci háború, és a magyarok nyugatra indított nagyszabású kalandozása végül meghozta a lehetőséget a besenyő tervek végrehajtására.

894-ben háború tört ki VI. Bölcs Leó bizánci császár és Simeon bolgár cár között. A kezdeti bolgár sikerek nyomán Bölcs Leó követeket küldött  Árpád vezérhez, Álmos kündü fiához és annak vezértársához. A tárgyalások eredményeként bizánci–magyar szövetség jött létre, melynek értelmében a magyarok északról fogják megtámadni a bolgárokat, akik ekkor a Balkán déli részén harcoltak a bizánciak ellen. Ennek megfelelően 895-ben magyar haderő hatolt be Bulgáriába, és sorozatos győzelmeket aratott. Az egyik ütközet után maga Simeon cár is csak nagy üggyel-bajjal tudott bemenekülni a Duna menti Szilisztra falai mögé. Miután a magyarok megkapták járandóságukat Leó császártól, a győztes hadjárat után haza indultak. A bolgár cár azonban időközben szövetséget kötött a besenyőkkel a magyarok háta mögött. Ezzel összekapcsolódott a honfoglalás előzményeit jelentő sztyeppei eseménysor a balkáni fejleményekkel. A bolgárokkal szövetséges besenyők lerohanták a viszonylag kevés számú fegyveres által védett etelközi magyar szállásterületet. A magyar haderő zöme ugyanis ekkor éppen nem tartózkodott a területen. 894-ben és 895-ben  a fősereg Árpád vezetésével sikeres nyugati hadjáratokat folytatott, a kisebb sereg pedig a bulgáriai harcokból tért vissza, de még csak Havasalföldön (a mai Románia déli területein) jártak.

A nagy erejű besenyő támadás a legnagyobb veszteséget minden bizonnyal az állatállományban okozta, de az emberveszteség sem lehetett elhanyagolható magyar részről.

A veszteségek nagyságáról már régóta viták folynak a kutatók között. Két fontos érv egyértelműen amellett szól, hogy nők és gyermekek döntő része túlélte a besenyő inváziót, és ők is az új hazában folytatták életüket. Egyrészt a  Kárpát-medencében a bevonuló magyar harcosok és utódaik a későbbi évtizedek során nem asszimilálódtak a helyben talált lakossághoz,  nem szlávosodtak el, ami elkerülhetetlen lett volna, ha a honfoglaláskor csak kevés asszonnyal és gyerekkel érkeznek. Ugyanerről vallanak a feltárt honfoglalás kori sírok is.

A temetőkben a jellegzetes magyar mellékletekkel eltemetett férfiak mellett nem a helyi lakosságból származó, eltérő antropológiai jellemzőkkel rendelkező nők sírjait tárták fel, hanem a magyar férfiakhoz hasonló antropológiai jegyekkel bíró – és ami perdöntő – magyar jellegű viseletben eltemetett nők sírjait találták meg. A besenyő támadás negatív hatásait tehát semmiképpen sem indokolt eltúlozni, sem a magyarság létszámára vonatkozóan, sem a magyarok katonai erejét illetően. Ezt mutatja az is, hogy a besenyő támadást követő öt év során sikerült elfoglalni az egész Kárpát-medencét, három birodalmat kiszorítva itteni területeikről, és legyőzni azok ide küldött haderejét. Ilyen jelentős teljesítményre csak egy erős, ütőképes hadsereggel rendelkező népesség képes.

A honfoglalás menete

Annak ellenére, hogy a honfoglalás történelmünk egyik legnagyobb jelentőségű eseménye, mégis számos vonatkozásban mindmáig nem rendelkezünk kellő ismeretekkel vele kapcsolatban. Nem tudjuk a honszerzés kezdetének pontos idejét, és azt sem, hogy milyen útvonalakon, milyen létszámú honfoglaló lépte át a Kárpátok hegyláncát, továbbá az sem ismert, hogy milyen ütemben történt a Kárpát-medence megszállása, hogy csak a legkézenfekvőbb kérdéseket említsük.

Különböző becslések szerint mintegy száz-kétszázezer honfoglaló érkezett új hazájába. Bár az erdélyi hágók fekszenek Etelközhöz legközelebb, mégis a jelentős tömeg miatt valószínű, hogy a magyarok zöme a Vereckei-hágón keresztül jött, mivel mindmáig ez a Kárpátokon átvezető leginkább járható útvonal.

Érdemes megvizsgálni, hogy milyen volt a Kárpát-medence helyzete a honfoglaláskor. Három birodalom osztozott a területén. A Dunántúl a Keleti Frank Birodalom fennhatósága alá tartozott. A Felvidék nyugati részét a Garam folyótól nyugatra és a Dunától északra a Nagymorva Birodalom uralta, a sóban és aranyban gazdag dél-erdélyi területeket pedig a Bolgár Birodalom tartotta megszállva. Az első ütemben a magyarok különösebb ellenállás nélkül tudták megszállni a Kárpát-medence keleti területeit legalább a Tiszáig, de feltételezhetően a Duna vonaláig.

A bolgárokat a magyarok számára kedvező erőviszonyok miatt valószínűleg gyorsan sikerült kiszorítani Dél-Erdélyből. A morvák uralmának felszámolását nagyban elősegítette, hogy fejedelmük, I. Szvatopluk éppen a honfoglalás előestéjén 894-ben hunyt el; fiai és egyben örökösei II. Mojmir és II. Szvatopluk között pedig testvérháború tört ki 898-ban.

Legerősebb ellenfélnek a keleti frankok, azon belül is a bajorok számítottak. A hatalmuk alá tartozó Dunántúl megszerzésének útját az egyengette, hogy Arnulf keleti frank uralkodónak az Itália feletti hatalomért és a császári címért I. Berengár itáliai királlyal folytatott küzdelmében szüksége volt a magyarok katonai támogatására. A magyarok európai hadjáratait évtizedeken át nagyban elősegítette, hogy a különböző tartományurak egymás elleni háborúi szinte folyamatosan zajlottak. Arnulf tehát jelentős zsoldért felfogadta a magyarok négy-ötezer főre becsülhető seregét, amely az Adriai-tenger melletti Aquileián át eljutott Észak-Itália területére, Lombardiába. Itt egészen az uralkodói központig, Paviáig törtek előre, ahol azonban már gyülekezett Berengár király többszörös túlerőben lévő, mintegy tizenötezer fős serege. Ezt látva a magyarok a sztyeppei taktikának megfelelően látványos visszavonulásba kezdtek, maguk után vonva az üldözők seregét, hogy aztán megfelelő helyen váratlan ellentámadásba menjenek át. Először a veronai mezőkig vonultak vissza. Itt került sor az első összecsapásra a magyar sereg utóvédje és Berengár csapatainak elővédje között. E harcok fő célja az volt, hogy lassítsa az üldözők előrenyomulását, időt biztosítva a magyar főerőknek arra, hogy a Brenta folyónál előkészüljenek a nagy erejű ellentámadásra. A veronai összecsapás után a magyar utóvéd színlelt megfutamodást alkalmazott és maga után csalogatta az itáliai sereget egészen a Brentáig. Berengár csapatai a folyó innenső partján táboroztak le, a magyarok a folyó hídján átkelve, annak túlpartján. A magyarok ugyanazt a jól bevált sztyeppei taktikát alkalmazták, amivel már több mint ötszáz évvel korábban, 376-ban a hunok is legyőzték a Dnyeszter folyónál a nyugati gótokat, illetve amely taktikával később 1241-ben, a tatárjáráskor Batu kán a Sajó melletti Muhinál diadalt aratott IV. Béla hadain. E taktika lényege az volt, hogy olyan gyors folyású és viszonylag szélesebb folyónál kell megvívni a döntő ütközetet, amelyről az ellenfél nem gondolja, hogy híd vagy komp nélkül nagyobb lovas sereg át tud kelni rajta, mivel az ő lovaikkal és felszerelésükkel tényleg nem is lehetett volna végrehajtani egy ilyen akciót. A Brentánál a mit sem sejtő itáliai sereg már pihenésre készült, étkezéshez látott, miközben a magyarok csapatai észrevétlenül átúsztattak a folyón, és hatalmas nyílzáporral árasztották el Berengár táborát. A krónikások leírása szerint a magyarok nyilai „sok olasznak torkára forrasztották a falatot”. Ezt követően heves csatakiáltások közepette rohanták le a bekerített tábort és az itáliai sereg döntő részét megsemmisítették. A 899. szeptember 24-én aratott elsöprő győzelem után Észak-Itália módszeres kifosztása következett. Ekkor hangzott fel először az úgynevezett modenai imádság híressé vált mondata: „A magyarok nyilaitól ments meg Urunk minket.” A magyar sereg végül egy esztendei itáliai tartózkodás után indult haza hatalmas zsákmánnyal megrakottan. Értesülve Arnulf keleti frank uralkodó 899. decemberében bekövetkezett haláláról, a magyar vezetés elérkezettnek látta az időt a keleti frankok által birtokolt Dunántúl megszerzésére. Az Itáliából hazatérő sereg tehát 900 nyarán elfoglalta a területet.

A pozsonyi csata

Ekkorra a Felvidék nyugati részéről sikerült kiszorítani a morvákat. A Kárpátokon átkelve 905-ben a magyarok magát a Nagymorva Birodalmat is megdöntötték. Ez teremtette meg a lehetőségét annak, hogy az addig morva fennhatóság alatt lévő csehek fölemelkedjenek, majd a morvákat uralmuk alá hajtva a század végére megteremtsék a cseh államot.

A Dunántúl magyar kézre kerülése után a bajorok nem akartak belenyugodni korábbi birtokuk elvesztésébe. Ezért 904-ben határ menti tárgyalásra hívták Kurszán kündüt, akit a lakoma során kíséretével együtt megöltek. A bajorok elgondolása feltehetően az volt, hogy a magyar szakrális főfejedelem meggyilkolása nyomán a magyar törzsszövetség ugyanúgy részeire fog hullani, mint az egykori hun birodalom Attila halála után. Azonban éppen az ellenkezője történt annak, mint amit vártak, mert a magyar fejedelmi hatalom jelentősen megerősödött. Árpád, az addigi másodfejedelem, a „gyula”ugyanis magához ragadta a megölt Kurszánnak a kündü méltóságát is, annak nagy kiterjedésű, központi fekvésű birtokaival együtt. Így egy kézben egyesítette a főhatalmat, jelentősen megszilárdítva az ország irányítását.

A keleti frankok ezt követően katonai erővel kísérelték meg visszaszerezni elvesztett tartományukat, az egykori Pannóniát. 907-ben hatalmas sereget indítottak Magyarország ellen. A pozsonyi csatában azonban a magyarok bravúros hadmozdulatai eredményeként katasztrofális vereséget szenvedtek. Ezzel a Dunántúl végleg magyar kézre került. Lezárult a Kárpát-medence birtokba vétele.

A honfoglalás előkészítésében, irányításában, harcainak vezetésében meghatározó szerepe volt Árpád fejedelemnek. Személyéről közelebbről csak keveset tudunk, de az irányításával lezajlott nagy horderejű események történelmünk legjelentősebb alakjai között jelölik ki helyét.

A frank haderő legyőzése Pozsonynál megteremtette a lehetőségét annak, hogy Magyarország Közép-Európa vezető országává váljon. Ezt először a 900-as évek derekáig nyugatra és Bizánc ellen vezetett hadjáratok sorával biztosították, majd pedig egy erős állam megteremtésével Géza fejedelem és I. István király idején.

Emese álma

„Az Úr megtestesülésének 819. évében Ügyek, Szkítia legnemesebb vezére Dentümogyerben feleségül vette Eunedubelianus vezér Emese nevű leányát, akitől fiat nemzett, akit Álmosnak neveztek. Isteni eset következtében nyerte az Álmos nevet, mivel  várandós anyjának álmában isteni látomás jelent meg sólyom képében, amely mintegy jőve teherbe ejtette őt, és tudomására hozta, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicsőséges királyok származnak majd, de nem saját földjükön sokasodnak el. Mert az éjjeli látomást magyar nyelven álomnak mondják és születését álom jövendölte meg, őt Álmosnak nevezték el.” (Anonymus: Gesta Hungarorum)

A székelyek és a kettős honfoglalás

A honfoglalással kapcsolatban mindmáig az egyik legvitatottabb probléma a székelyek kérdése. Ők, akik a magyarság szerves részét alkotják, mikor érkeztek a Kárpát-medencébe? Az, hogy bejövetelük a honfoglalás után történt, csaknem biztosan kizárható, ugyanis ekkora népesség mozgása, beköltözése nem maradt volna említés nélkül a korabeli forrásokban. Nem történhetett beköltözésük a honfoglaláskor sem, hiszen a hét törzs egyikével sem azonosíthatók és a kabarokkal sem. Így csak az a feltevés marad, hogy már a honfoglalás előtt sor került beköltözésükre. Vajon mikor történhetett ez? Erre kínál magyarázatot László Gyula régészprofesszor (1910-1998) úgynevezett kettős honfoglalás elmélete. Eszerint 670 táján nagy létszámú, régészetileg is jól kimutatható betelepülés zajlott le kelet felől a Kárpát-medencébe, amely akkor avar uralom alatt állt. E betelepülőket a sírokban feltárt tárgyak jellegzetes díszítőeleméről László Gyula griffes-indásoknak nevezte el. Több tényező vizsgálata nyomán megállapította, hogy e későavar népesség feltételezhetően magyarul beszélt. Bennük látta a székelyek elődeit. Lehetségesnek tartotta, hogy Árpád magyarjait jóval megelőzve ők voltak az első honfoglalók. A kutatásokat ösztönző elmélet körül azonban mindmáig parázs viták zajlanak.

Olvasson tovább: