Kereső toggle

Hogyan foglalta el Washingtont a Wall Street

Rabul ejtett demokrácia

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Egyesült Államokat már egyre kevésbé az amerikai nép és az általuk megválasztott politikusok irányítják. A hatalom fokozatosan átkerült az amerikai szavazók kezéből transz-atlanti vállalatok vezetőinek egy nagyon szűk csoportjához. „Elüzletiesedett” a hatalmi szféra – a kormány már nem a népet, hanem a vállalatokat képviseli. A demokrácia árucikké vált, a kongresszusi képviselők megvásárolhatóak, ezt pedig oligarcharendszernek és nem demokráciának szokták nevezni – mutat rá Richard Belzer és David Wayne új könyve, a Corporate Conspiracies: How Wall Street Took Over Washington (Vállalatok uralma – hogyan vette át a hatalmat Washington fölött a Wall Street).

Pedig, ahogyan a néhai amerikai elnök, John F. Kennedy unokaöccse, Robert F. Kennedy Jr. fogalmaz, „nem szabadna, hogy a nagyvállalatok irányítsák a kormányt, hiszen nekik nem ugyanaz a céljuk, mint az amerikai polgároknak. Nem érdekük, hogy demokrácia legyen. A céljuk a profit növelése, illetve hogy ne legyenek versenytársaik. Ezek a vállalatok aláássák a demokráciánkat. Ellopják mindazt, ami fontos számunkra Amerikában”.

A Princetoni Egyetem nemrégiben megjelentetett tanulmánya szerint ugyanakkor az Egyesült Államok ténylegesen már nem klasszikus demokrácia, hanem egy gazdasági uralkodó osztály által vezetett ország.

Yasser Nafei, az LG eletronikai vállalat vezérigazgatója, a Corporate Dictatorship: The Evil Behind the Collapse of the World’s Economy (Vállalatok diktatúrája: a világgazdaság összeomlása hátterében álló gonosz) című könyv szerzője pedig úgy fogalmaz: „napjaink csúcsvezetői celebek: a kapitalizmus rocksztárjai, a társadalom pillérei”. Úgy véli, nagyfokú hasonlóság figyelhető meg a politikai diktátorok és a nagyvállalatok vezetői között – abban, ahogyan irányítják a cégüket, bánnak az alkalmazottaikkal, tárgyalnak a befektetőikkel, viselkednek a konkurenciával és a kisebbségi véleményekkel szemben.

Mindkét „diktátortípust” ugyanaz a cél vezérli: a profit és a hatalom maximalizálása – mindenáron. Az eszközeik is hasonlók: a politikai hatalmat megszerzik (megvásárolják), a saját érdekeiket a nemzetük érdekei elé helyezik (adóoptimalizálás, gyártás külföldre ki-szervezése), az ellenfeleiket – ha szükséges, akkor erőszakos eszközökkel is – elhallgattatják, és maguk köré felépítenek egy jól megfizetett vazallusokból álló birodalmat.

Óriásvállalatok kontra polgárok

Belzer és Wayne könyve nem állítja, hogy az USA-ban már megvalósult volna a multik totális diktatúrája – ez azt jelentené, hogy a vállalatok vezetői abszolút kontrollt gyakorolnak a társadalom egésze felett, mindenféle fék nélkül. Talán a „plutokrata köztársaság” jobban leírja Amerika mostani állapotát: a gazdagok, a privilégiumokat élvezők, az elitbe beleszületett emberek által vezetik a társadalmat. Tény, hogy az amerikai szenátus és a képviselőház minden tagja – keresetük alapján – a társadalom felső 1 százalékához tartozik.

Hasonlít ez az ókori Rómára, amely a köztársaság időszakában szintén plutokráciaként működött. A ha-talom a szenátorok kezében koncentrálódott. Az embernek vagy beleszületnie, vagy beházasodnia kellett egy nemesi családba, hogy a hatalomból részesedhessen. Létezett ugyan a szegény, plebejus rétegnek is politikai képviselete, de a tényleges hatalom az elit kezében maradt.

(Az Egyesült Államok korai időszakában is be volt szűkítve a hatalom gyakorlóinak köre: csak a földbirtokos fehér férfiak szavazhattak – a szavazati jogok később kibővültek, a jelek szerint viszont a hatalom most egy még sokkal szűkebb elitréteg kezébe került.)

„Korporatokráciának” (az angol corporate szóból, amelynek jelentése vállalati, céges) is nevezik ezt, amikor olyan gazdasági és politikai rendszer jön létre, amelyben az óriásvállalatok érdekei érvényesülnek az állampolgárok érdekeivel szemben. Jeffrey Sachs közgazdász A civilizáció ára (The Price of Civilization) című, 2011-ben megjelent könyvében korporatokráciának nevezete az USA-t. A szerző szerint ennek a rendszernek a kialakulásához több tényező is hozzájárult: a globalizáció, amely a munkavállalók befolyását csökkentette, a nagyvállalatoknak kedvező kampányfinanszírozási rendszer, illetve az USA-nak a második világháború után fenntartott hatalmas hadiipara – amelynek beszállítói, haszonélvezői szintén óriáscégek.

A nagyvállalatok elképesztő növekedése az egyenlőtlenséget növelte az amerikai társadalomban. A kaliforniai Berkeley Egyetem egy 2014-es tanulmánya rámutatott, hogy az elmúlt 10 évben a vagyongyarapodás jelentős hányada nem az amerikai kis és középvállalkozások tulajdonosait, hanem a társadalom felső 0,1 százalékát, a „szuperelitet” gazdagította. (A 0,1 százalékhoz az a mintegy 320 ezer ember tartozik, akiknek az éves jövedelme meghaladja a 2 millió dollárt – ez havi 50 millió Ft jövedelemnek felel meg!)

Becstelen játszma

Amerikában már korábban is előfordult, hogy óriásvállalatok túl nagy hatalomra tettek szert. Theodore Roosevelt 1901-ben, nagy változások előtti időszakban lett az Egyesült Államok 26. elnöke. A 19. században megjelent új technológiák és felfedezések – a vasút, a gőzmozdony, az elektromosság, a távíró és a telefon – a gazdasági és társadalmi viszonyok radikális átrendeződését eredményezték.

A dinamikusan fejlődő országba csak úgy áramlottak az európai bevándorlók – 1860 és 1900 között az USA népessége több mint megduplázódott (31 millióról 76 millióra). A hatalmas feljődés során azonban az olyan vállalatok, mint a Standard Oil vagy a J.P. Morgan monopolhelyzete veszélyeztette a szabad verseny fennmaradását és a munkavállalóik jogait.

Roosevelt a kongresszushoz intézett első beszédében így fogalmazott: „A fennálló törvényeink, illetve a szinte a törvény erejével bíró korábbi szokásaink mindeddig elegendőek voltak ahhoz, hogy megfelelően szabályozzák a vagyonszerzést és a vagyon elosztását. Amióta azonban változások mentek végbe az iparban, amelyek révén rendkívüli mértékben megnőtt az emberiség termelőképessége, a korábbi törvények és szokások már nem elegendőek. (…) A vállalatok – amelyek a létezésüket és privilégiumaikat a fennálló jogrendnek köszönhetik – fontos, hogy alá legyenek rendelve állami felügyeletnek. A vállalatok működésével kapcsolatos információkat pedig teljes körűen és rendszeresen nyilvánosságra kell hozni.”

Ezzel a beszéddel vette kezdetét Roosevelt „becsületes játszma” (Square Deal) elnevezésű trösztellenes programja, amelynek során az elnök összesen 44 eljárást indított a részvénytársaságok ellen. Az üzenet a morális alapon történő elszámoltathatóság volt, hogy a leghatalmasabb cégek és üzletemberek sem állhatnak a törvény felett. A program legnagyobb sikere az volt, amikor 1911-ben az amerikai olajipar 90 százalékát tulajdonló Standard Oil társaságot 34 kisebb vállalatra darabolták szét. John Marshall Harlan, a legfelsőbb bíróság tagja annak idején ennek kapcsán  úgy fogalmazott: „nemzetünk egykoron megszabadult a rabszolgaságtól (…), de a többség úgy érezte, hogy most az országot a rabszolgaság egy másik formája fenyegeti (…), nevezetesen az a rabszolgaság, amely amiatt jön létre, hogy a tőkét egy maroknyi személy és vállalat birtokolja – akik az ország egészének a gazdaságát (beleértve az ember létfenntartásához szükséges termékek gyártását és értékesítését) kizárólag a saját profitjuk és érdekeik mentén irányítják”.

President Zuckerberg?

Korunk legértékesebb árucikke nem az olaj, hanem az információ. A világ szinte teljes információpiacát ma öt cég uralja: a Google, az Amazon, a Facebook, az Apple és a Microsoft. „Ennek a dominanciának a láttán megjelent az a vélemény, hogy a technológiai óriásokat is fel kellene darabolni, ahogyan ezt annak idején a Standard Oillal is megtették” – fogalmaz a The Economist című angol újság. 

Szilícium-völgy információkereskedő királyai az egyre növekvő vagyonukat politikai befolyásszerzésre is használják. Közismert, hogy a Facebook-tulajdonos Mark Zuckerberg miként lobbizik Washingtonban – sokak szerint a saját politikai, mi több, elnöki pályáját készítve ezzel elő. Jeff Bezos, az Amazon vezetője talán még nyíltabban, szó szerint „megvásárolja” a politikai befolyást – Bezos 2013-ben megvette a Washington Post újságot. A „Bezos Post” pedig az elmúlt 4 évben kifejezetten Trump-ellenes és antirepublikánus hangot ütött meg.

Az óriásvállalatok vezetői lassan azt tehetik, amit csak akarnak – mutat rá Belzer és Wayne könyve. Bár ezeknek a vállalatoknak az amerikai rendszerben sikerült felemelkedniük (az amerikai adófizetők pénzén fejlesztette ki az amerikai hadsereg az internetet, élvezik a biztonságos demokrácia, a fejlett infrastruktúra, a jogrendszer előnyeit stb.), mégis meglepően „hűtlenek” a nemzetükkel szemben. Nagyon kevés amerikait alkalmaznak, a bevételeikhez képest borzasztóan kevés adót fizetnek az USA-ban és gyakran kritizálják a nemzetük felemelkedését célzó politikát.

Az Apple például a gyártási folyamatnak szinte minden területét külföldre telepítette – a munkavállalóinak csupán a 6 százaléka dolgozik az Egyesült Államok területén. A legtöbb multinacionális céghez hasonlóan profitjának a nagy részét az Apple is külföldi adóparadicsomokba csatornázza – ezzel az adóterheket az amerikai adófizetőkre és a kizárólag az USA-ban mű-ködő vállalatokra hárítva át. Hiszen minden esetben, amikor egy nagyvállalat adóoptimalizálást végez, és külföldre telepíti a munkaerejét, azt az anyaország adó-fizetőinek a kárára teszi.

Hitelrabszolgák

De nemcsak a Szilícium-völgy, hanem a Wall Street, vagyis a pénzintézetek is privilegizált státuszt élveznek a polgárokkal szemben. A gazdasági válság során a bankok több mint 13 millió amerikai állampolgártól vették el az otthonukat. Eközben a kormány számos bankot kimentett a csődhelyzetből – az adófizetők pénzén. Nomi Prins, a Goldman Sachs pénzintézet ügyvezetője volt, mielőtt kilépett volna a banktól, hogy botrány-könyvet írjon. Prims rámutat, hogy „azzal a pénzzel, amivel a pénzügyi szektort feltőkésítették, az állam ki tudta volna fizetni minden egyes ingatlantulajdonos hitelét. Sőt, maradt volna arra is pénz, hogy minden diákhitelt és egészségbiztosítást is rendezzünk. És emellett több billió dollár maradt volna még!”

2009-ben – egy évvel azt követően, hogy az állam feltőkésítette – a Goldman Sachs 31 ezer munkavállalója átlagosan 700000 dollárt (csaknem 200 millió forintot) keresett (fizetésben és bónuszokban). Az óriáscégek és a politika összefonódását példázza, hogy Obama elnökválasztási kampányának legnagyobb támogatója nem más volt, mint a Goldman Sachs.

Korábban még szigorú szabályozás volt arra vonatkozóan, hogy cégek mekkora összegekkel támogathatnak politikusokat. Mindez azonban 2010-ben – az Obama-kormányzat időszakában – megváltozott. Ebben a játszmában az átlagember vesztésre áll a gazdagokkal és a nagyvállalatokkal szemben, akik hatalmas adományaikkal befolyást vásárolnak – mutatnak rá a szerzők.

Eközben az amerikai fogyasztók el vannak adósodva – pontosabban fogalmazva: a pénzintézetek rabszolgáivá lettek –, az amerikaiaknak összesen mintegy 12 billió dollárnyi tartozásuk van. Egy 2014-es felmérés szerint az amerikaiak 42 százalékának van hitelkártya-tartozása és ennek átlagos mértéke 11 ezer dollár (3,3 millió forint). Ezeknek az embereknek pedig a háromnegyede több mint 15 százalékos kamatot fizet a hitelére.

Gyógyszerbiznisz

Az óriásvállalatok egy további csoportja a gyógyszercégek. A szerzők rámutatnak, hogy ezek a vállalatok vagyonokat költenek PR-ra, hogy azt a látszatot keltsék, hogy ők nem felelősek a nem megfelelően tesztelt, az idő előtt piacra dobott és a vitatott hatásfokú gyógyszerek okozta problémákért, tragédiákért. Az ilyen esetekről azért hallhatunk keveset (vagy semmit) a médiában, mert a médiatársaságok legnagyobb szponzorai éppen a nagy gyógyszercégek.

„Hatalmas pénzt lehet keresni azzal, ha el tudjuk hitetni egészséges emberekkel, hogy betegek” – mutat rá Ray Moynihan, a British Medical Journal újságírója. Korunk ilyen új „betegségei” a gyermekkori hiperaktivitás és a premenstruációs szindróma, amelyekre ma már egyre többen szednek nyugtatókat. A gyógyszerhasználat liberalizálása eredményeképpen ma például az amerikaiak egynegyede szed egy vagy több pszichiátriai gyógyszert.

A gyógyszercégek mellett az élelmiszeripari óriáscégek is sikeresen küzdenek az érdekeikért – gyakran a fogyasztókkal szemben. Az USA-ban a kis és középvállalkozásokat, illetve az őstermelőket nagyon sok helyen már teljesen kiszorították az „élelmiszergyárak”.

Kalifornia állam Szenátusának 2010-es vizsgálata rávilágított, hogy az Egyesült Államokban a 83 ezer, fogyasztói termékekbe helyezett kémiai anyag közül csupán 200 szert tesztelt a Környezetvédelmi Ügynökség (Environmental Protection Agency). A vállalatokat a hatóságok egyszerűen nem kötelezik elég szigorúan arra, hogy ellenőrzött anyagokat tegyenek a termékeikbe. Európában például a cégek rá vannak kényszerítve arra, hogy a genetikailag manipulált termékeken fel legyen tüntetve az, hogy ezeket a termékeket ilyen eljárással állították elő – Amerikában ez még nem követelmény.

A rossz minőségű és túlcukrozott élelmiszerek elterjedésének elsősorban a szegényebb néprétegek az áldozatai, akik nem tudják megvásárolni a sokkal drágább „organikus”, természetes, mi-nőségi élelmiszereket. A felmérések szerint különösen ebben a társadalmi rétegben nőtt meg drasztikusan a kórosan túlsúlyosak, a cukorbetegek, illetve a rákbetegek száma.

Privatizált börtönök

Eközben az országban egy „privatizációs hullám” van folyamatban: hidakat, autópályákat, erőműveket, parkolóórákat, közegészségügyi és élelmezési rendszereket, repülőtereket, kikötőket és könyvtárakat is értékesítenek a legnagyobb összeget kínáló befektetők számára.

Amerikában folyamatban van a teljes börtönhálózat privatizációja is. A rendszer úgy van felépítve, hogy mind a szövetségi, mind az állami kormányzatnak az az előnyös, ha minél több amerikai állampolgár kerül börtönbe. A börtönök nagyvállalatoknak és az amerikai hadseregnek is kölcsönöznek munkaerőt (rabokat), óránként akár kevesebb mint 1 dolláros fizetségért.

A bebörtönzés egy üzletággá vált, amelynek árucikkei a rabok. A börtönöket üzemeltető magáncégek olyan szerződéseket kötnek az állami kormányzatokkal, amelyben az állam garanciát vállal a börtön kihasználtságára. Ez azt jelenti, hogy az államok garantálják azt, hogy folyamatosan szállítani fogják a börtönökbe a rabokat – akkor is, ha a bűnözési statisztikák ezt nem tennék indokolttá.

Olvasson tovább: