Kereső toggle

A történelem fekete napja

Grüll Tibor a zsidóság legnagyobb gyászünnepéről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A héten emlékeztek a zsidóság legnagyobb kollektív gyászünnepére. Tisá beáv (áv hó 9-e) napján a történelem különböző korszakaiban olyan csapások érték a zsidóságot, amelyek máig ható következményekkel bírnak. Hogy csak kettőt említsünk: a Második Templom pusztulása Kr. u. 70-ben és a „nagy diaszpóra” kezdete a Bar Kochba-felkelés leverése után, Kr. u. 136-tól. Áv hó 9-e azonban – úgy tűnik – nemcsak a zsidó nép számára hozott rengeteg szenvedést, hiszen például az első világháború kezdete is erre a napra esett.

Az Izraeli Régészeti Hatóság a múlt hét végén meglepetésszerűen bejelentette, hogy a Dávid városában zajló ásatásokon újabb bizonyítékaira bukkantak annak, hogy a babilóniaiak Kr. e. 586-ban elpusztították Jeruzsálemet. A Bibliában olvasható leírás szerint II. Nabukudurriuszur csapatai „az Isten házát meggyújták, Jeruzsálem kőfalait lerontották, palotáit mind elégeték tűzzel, és minden drágaságait elpusztították.” (2Krón. 36:19) A régészek most ennek a pusztításnak a nyomait találták meg elszenesedett famaradványok formájában az úgynevezett „G-körzetben”, ahol a ’60-as években már folytak izraeli ásatások. Akkoriban Nahman Avigad régész több mint hatvan olyan pecsétet talált egy lerombolt épület maradványai között, amelyeken számos korabeli zsidó előkelőség, sőt, szinte az egész királyi udvar személyzetének nevei megtalálhatók voltak. Igazi világszenzáció volt, hogy Jeremiás könyvének több szereplője – köztük Báruk, a próféta személyi titkára – is ott szerepelt e nevek között.

Az Első és Második Templom vége

Az Első Templom pusztulása – amelyet még Salamon, Izrael harmadik királya épített – nem érte teljesen váratlanul a zsidóságot. A Krónikák könyve is úgy fogalmaz, hogy mindez azért történt, hogy „beteljesedjék az Úrnak Jeremiás szája által mondott beszéde”. A babilóniaiak lerombolták ugyan a Templomot, és Júdea lakosságát fogságra hurcolták, de ez az időszak sem tartott örökké. A Jeremiás siralmai, amely a templompusztulás és a babilóni fogság prófétájának szavait tartalmazza, ugyan telis-tele van keserűséggel, de a reménység még ebben a szomorú helyzetben is felcsillan: „Mert nem zár ki örökre az Úr. Sőt, ha megszomorít, meg is vigasztal az ő kegyelmességének gazdagsága szerint.” (Jer. sir. 3:31–32)

És a száműzetés keserű esztendei után valóban be is következett a meg-ígért szabadulás! A száz évvel korábban, Ézsaiás próféta által megjövendölt szabadító pedig nem más volt, mint II. Kürosz perzsa uralkodó, aki Kr. e. 538-ban kiadta nevezetes rendeletét arról, hogy a babilóniaiak által elhurcolt valamennyi nép – köztük a zsidók is – visszatérhetnek otthonukba, sőt, Ezsdrás szavai szerint azt is rendeletbe adta, hogy „az Úr, a mennynek Istene e föld minden országait nékem adta, és Ő parancsolta meg nékem, hogy építsek néki házat Jeruzsálemben, mely Júdában van; Valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzsálembe, mely Júdában van, és építse az Úrnak, Izráel Istenének házát, ő az Isten, ki Jeruzsálemben lakozik.”

Ez lett a Második Templom, amely sok viszontagság után végül újra felépült korábbi helyén, a jeruzsálemi Templom-hegyen. Ez a Szentély ugyan jóval kisebb és szerényebb kivitelű volt, mint a salamoni, de a próféták szavai szerint nagyobb ígéretek kötődtek hozzá. Aggeus próféciája szerint az Úr azt mondotta: „És megindítok minden né-pet, és eljön, akit minden népek óhajtanak, és megtöltöm e házat dicsőséggel (…) Nagyobb lészen e második háznak dicsősége az elsőnél (…)” Nyilvánvaló, hogy ezek a szavak a megígért Messiásra vonatkoznak, aki az Újszövetség szerint nem más, mint a názáreti Jézus.

Jézus szolgálata idején, vagyis Kr. u. 30–32 között már a Heródes által újjá-épített (de még be nem fejezett) Templom magasodott Jeruzsálemben. Ez a tény még a zsidó vallás egyes vezetőinek körében is komoly aggodalmakra adott okot, hiszen sokan a Heródes-klán uralmát teljességgel illegitimnek tekintették.

Az esszénusok közössége, amely már jóval Heródes előtt kivonult a júdeai pusztába, például teljesen elutasította a templomi szolgálatokat, mondván, hogy a korrupt papság és a római uralom szellemileg tisztátalanná, és ezzel áldozatbemutatásra alkalmatlanná tette a helyet. Ezzel az érveléssel egyébként aligha lehetett vitatkozni, ennek ellenére mégis azt látjuk, hogy sem Jézus, sem a követői nem utasították el a Templomot, sőt rendszeresen feljártak oda úgy imádkozni, mint a kötelező áldozatokat bemutatni – amibe a templomi adó befizetése is beletartozott –, valamint gyógyítani a rászorulókat. Jézus nyilvánvalóan tisztában volt a papság (egy részének) korruptságával, és a hely rituális beszennyeződésével, hiszen ezért is űzte ki a kufárokat a Templom előcsarnokából. Ámde éppen úgy tisztában volt a hely eljövendő sorsával is. A Máté evangéliumában szereplő két kijelentés: „ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok” és a „nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik” – félreérthetetlenül utalt a Templom bekövetkező pusztulására, amelyet egyébként már Dániel próféta is megjövendölt: „És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe; és vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás.” De ki lehetett a „következő fejedelem népe”?

Ezt a kérdést – fájdalom – csak meglehetősen későn tudták a zsidók szellemi vezetői megválaszolni.

Az első zsidó háborúig vártak vele, amely Kr. u. 66-ban, Nero császár uralkodása idején robbant ki. A háború történetét feljegyző Flavius Josephus, aki maga a galileai csapatok parancsnokaként harcolt, de 68-ban fogságba esett, saját vallomása szerint előre megmondta az akkor még egyszerű tábornokként szolgáló Vespasianusnak és fiának, Titusnak, hogy császár lesz belőlük. Hogy miért? Mert a Templomot, amelynek pusztulását már nagyon sokan megjövendölték, csakis egy „fejedelem” (nagíd) pusztíthatja el. Innentől kezdve már csak logika kérdése az egész: ha Vespasianus el akarja pusztítani a Templomot, de még nem „fejedelem”, akkor két lehetséges kimenetele lesz a dolognak: vagy nem sikerül a terve, vagy belőle is „fejedelem” lesz. Tudjuk, hogy az utóbbira nem is kellett sokat várnia Vespasianusnak, akit Kr. u. 68-ban Alexandriában császárrá kiáltottak ki.

A templompusztulás napja

A fentebb említett Flavius Josephus a Templom pusztulását már szabad emberként, sőt római polgárként, az új császári család kegyenceként érhette meg. Természetes, hogy Vespasianus nem végeztette ki a korábbi zsidó hadvezért, hiszen – ezt Suetoniustól tudjuk – rendkívül babonás ember volt, aki már korábban is odafigyelt a neki császárságot ígérő jövendölésekre. Josephus emellett Titus tolmácsa és – ha hihetünk a beszámolónak – személyes tanácsadója, sőt barátja is lett. Jeruzsálem ostromát és a Templom pusztulását közvetlen közelről, a vezéri sátorból nézhette végig. Beszámolója, ha nem is mentes a szándékos ferdítésektől, elsődlegesen fontos történelmi forrás. Például a dátumokat úgy adja meg, hogy a Keleten elfogadott makedóniai naptár hónapjait használja, de folyton utal a párhuzamos bibliai eseményekre: „Isten már régebben azt a sorsot mérte a templomra, hogy tűz pusztítsa el, és az idők forgásá-ban most el is érkezett a végzetes nap, Lóosz hónap 10-e, amelyen annak idején a babilóniai király felégette a régi templomot” – olvashatjuk a Zsidó háború hatodik könyvében.

A Lóosz hónap a késői makedóniai naptár szerint a héber Áv hónapnak felel meg, amely a gregorián naptárban júliusra vagy augusztusra esik, a Hold mindenkori állásának megfelelően. Josephus még egyszer megismétli: „Csodálatos, mily hajszálnyi pontossággal következett be: tudniillik a végzet a templom pusztulását arra a hónapra és napra jövendölte, amelyen valamikor a babilóniaiak felégették.”

Ne zavarjon senkit a „végzet” szó használata ebben a kontextusban, hiszen Josephus elsősorban nem zsidó olvasóközönségnek szánta művét.

A görögök és rómaiak a történelem fő hajtóerejének a „végzetet” (heimarmené) tartották, amely alól senki, még maguk az istenek sem tudják magukat kivonni. (Másrészről közvetlenül Istent tenni felelőssé a Templom pusztulásáért a zsidó olvasókból válthatott volna ki erős ellenszenvet.) Márpedig mi más bizonyíthatta volna egyértelműbben, hogy a Templom pusztulása „végzetszerű” volt, mint az, hogy a korábbi, babilóniaiak általi, és a mostani, vagyis a rómaiak által véghezvitt pusztítás napja egybeesett?!

Az öt csapás

Több mint érdekes, hogy miközben Flavius Josephus személyét illetően a zsidóság jó része teljesen elutasító, hiszen áruló renegátnak tartja, véleményét több dologban, így a két templompusztulás (hurbán) időpontjának harmonizációját illetően is elfogadta. Igaz ugyan, hogy a Királyok második könyvében is szerepel egy időpont, amikor Nabuzáradán, a ba-bilóni király megbízottja felégette az Első Templomot, és ez „az ötödik hónap hetedik napja”. Az ötödik hónap pedig nem más, mint a héber áv, a babilóniai Arah Abu (július/augusztus), bár igaz, hogy a Bibliában nem kilencedike, hanem hetedike szerepel, de bizonyára a pusztítás is eltartott egy-két napig.

A rabbinikus tradíció mindenesetre már korán, a tannák idején (Kr. u. 70–200) kiemelt jelentőséget tulajdonított áv hó 9-ének. A Misna egyik traktátusa szerint öt csapás sújtotta a zsidó népet ezen a napon (Taanit 4:6).

(1) Az első csapás a tizenkét – pon-tosabban tíz – kém miatt volt, akiket Mózes az ígéret földjének kikémlelésére küldött. Visszatérve azonban a Júda törzséből való Káleb és az efraimiták közül való Hósea/Józsué kivételével a többi tíz „rossz hírét vivék annak a földnek, amelyet megkémleltek volt, Izráel fiaihoz, mondván: Az a föld, amelyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, olyan föld, amely megemészti az ő lakóit”.

A tíz gyáva és hitetlen kém hazug beszámolója miatt az egész nép elkeseredett, és megharagudott nemcsak Mózesre, hanem az Úrra is, aki pedig nem sokkal korábban hatalmas csodákkal szabadította meg őket Egyiptomból.

Azt olvassuk Mózes negyedik könyvében: „És felemelé szavát az egész gyülekezet, és síra a nép azon az éjszakán.” – amiből a rabbik arra következtettek, hogy Isten ezt a napot örökös gyásznappá tette, és mi más lehetne ez a gyásznap, mint amelyen később is a legtöbb szerencsétlenség zúdult a zsidó népre.

(2) A második csapás az Első Templom pusztulása volt, amelyről – mint fentebb is láttuk – részletes beszámoló maradt fenn több ószövetségi könyvben. A rabbik valóban úgy okoskodtak, hogy ha a babilóniaiak pusztítása áv hetedikén kezdődött, Jeruzsálem és a Templom égése legalább tizedikéig tartott.

(3) A harmadik csapás a Második Templom lerombolása volt, amelyről szintén bőven esett szó fentebb. A rabbinikus felfogás szerint a hurbánnal egyidejűleg a „nagy szétszóratás”, vagyis a zsidóság 2000 évig tartó diaszpórakorszaka is megkezdődött.

(4) A negyedik csapás a Bar Kochba-felkelés (Kr. u. 132–136) leverése volt. Sajnos ennek a felkelésnek nem akadt olyan történetírója, mint Flavius Jose-phus, így csak szétszórt történelmi utalásokból és a régészeti felfedezésekből tudunk egyet s mást mondani róla. A lázadás vezetőjét eredetileg Simeon bar Koszibának hívták, aki magát „Izrael fejedelmének” (nászi Jiszraél) kiáltotta ki, fegyveres harcot hirdetve a római megszállók ellen, Jeruzsálem felszabadítására. A felkelés központja a Júdeai-hegység volt, ahol több száz kilométernyi alagútrendszert fúrtak, s így eleinte sikerrel vették fel a küzdelmet a gerillaharchoz nem szokott római légiókkal. De a rómaiak egyre szorosabbra húzták körülöttük az ostromzárat, s végül a halálosan fáradt és meggyötört zsidó harcosokat Bétár faluja mellett felmorzsolták. Mondanunk sem kell: a rabbik szerint a több mint félmillió polgári áldozattal járó csapás áv hó 9-én következett be.

(5) Az ötödik csapás is a Bar Kochba-felkelés leveréséhez kötődik: a Hadrianus által kinevezett új római helytartó, Turnus Rufus – ezen a néven a Misna említi, valójában Quintus Tineius Rufusnak hívták – felszántatta a Templom-hegyet és a körülötte fekvő területeket. Ezzel egyébként ugyancsak a Templom sorsára vonatkozó prófécia teljesedett be. Jeremiás idézi a móreseti Mikeás jövendölését, amelyet Ezékiásnak, a Júda királyának prófétált: „Ezt mondja a Seregeknek Ura: A Siont megszántják, mint szántóföldet, és Jeruzsálem elpusztul, és e háznak hegyét erdő növi be.” A rabbik szerint természetesen ez az esemény is áv hó 9-én történt.

Újabb és újabb katasztrófák

A zsidóságot sújtó öt csapás a későbbiek során újabb és újabb katasztrófák sorával egészült ki, amikre mindmáig megemlékeznek a gyászünnepeken a zsinagógákban. Közismert, hogy a középkori Európában bizonyos országok területéről kollektíven kiűzték a zsidókat. A súlyosan eladósodott I. Edward angol király az adósságoktól való megszabadulásnak azt a módját választotta, hogy rövid úton kiutasította a zsidókat: 1290. július 18-án (a zsidó naptár szerint áv hó 9-én) rendeletben kötelezte az Angliában lakó mintegy 2000 zsidót, hogy hagyják el országát, ahová egészen a 17. század közepéig vissza sem térhettek. Ugyanezt a taktikát követte IV. (Szép) Fülöp Franciaországban, aki – miután a zsidók összes ingó és ingatlan vagyo-nát elkoboztatta és elárvereztette – őket magukat börtönbe záratta, majd „kegyesen” 1036. július 22-én (áv hó 10-én) országából száműzte. Az első keresztes háború II. Orbán pápa felszólítására 1096. augusztus 15-én vette kezdetét, ami a zsidó naptárban áv hó 24-ének felelt meg. A Rajna mentén három olyan város is volt, amelyben nagyon komoly zsidó hitélet folyt ebben az időben: Spira, Vermaiza és Magentza (röviden: SUM) nem más, mint Speyer, Worms és Mainz héber elnevezése. A Szentföld felszabadítására induló keresztes hadak először az itt lakó zsidókat támadták meg, és közülük több ezret lemészároltak.

A hurbán SUM-ra (vagyis a „SUM pusztulására”) szintén áv hó 9-én emlékeznek a zsinagógákban.

A kiűzetések sem értek még véget Európában, hiszen az egyik legismertebb ilyen eset, a spanyolországi, 1492. július 31-én (áv hó 7-én) következett be. Angliával ellentétben itt mintegy 200 ezer zsidót sújtott Ferdinánd és Izabella rendelete. A kiűzetés ráadásul súlyos atrocitásokkal társult. A spanyol hajóskapitányok elképesztő összegeket kértek a menekülőktől, hogy felvegyék őket hajóikra, majd a tenger közepén egyszerűen a vízbe hajították őket. Csupán érdekességképpen említhetjük meg, hogy az első világháború kitörése 1914. augusztus 1-jén is áv hónap 9-ére esett. Maga a háború ugyan éppen annyira sújtotta a zsidókat, mint a nem zsidókat, ám annak következményei – például az Európában megerősödő antiszemitizmus – már jóval aggasztóbbak voltak. Valószínűleg az sem véletlen, hogy Heinrich Himmler birodalmi vezető éppen 1941. augusztus 2-án (áv hónap 9-én) hagyta jóvá hivatalosan a „zsidókérdés végső megoldását” (Endlösung der Judenfrage), vagyis az európai zsidók elpusztításának ördögi tervét, amelynek következtében a világon élő zsidók mintegy harmadát (körülbelül 6 millió embert) irtottak ki ipari módszerekkel. Ugyancsak a nácik tudatosságára vall a zsidókérdésben, hogy a varsói gettó deportálását is 1942. július 23-ára, vagyis az áv hó 9-én tartott gyásznapra időzítették. Ezért a tisá beávkor tartott összejöveteleken a zsidó közösségek szerte a világon a holokauszt áldozatairól is megemlékeznek.

(A szerző történész, az MTA doktora.)


 

Olvasson tovább: