Kereső toggle

Az ókori Fönícia átformálta a mediterrán világot (1. rész)

Arany és vér

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Bár vannak, akik a konkurens görögök rágalmainak tulajdonítják az ókori föníciaiakról fennmaradt borzalmas történeteket, a régészeti tények azt bizonyítják, hogy ez a kultúra az egész mediterrán térséget megrontotta, és hatása a mai Európában is érzékelhető” – mondta a Hetek kérdésére dr. Grüll Tibor ókortörténész. A halál és pornográfia sikolyával a szívükben járták be a vakmerő föníciai hajósok a mediterráneum partvidékét, ahol gyarmatvárosok sorát hozták létre, megtermékenyítve a Nyugatot a Kelettel. Salamonnal közös vállalkozásban megkerülték Afrikát, az Atlanti-óceánt átszelve elérhették Amerikát, legfontosabb örökségük mégsem profitra éhes páratlan tehetségük, hanem az a végzetes szinkretista kultúra, amit pusztulásuk előtt a 22 karakteres ábécével együtt oltottak be Európa szellemi és világnézeti gyökereibe.

„Négy díszes korsó, egy arany férfiszobor, 5 ezüst kancsó, 10 királyi vászonruha, 10 tekercs egyiptomi kelme, 500 papirusztekercs, 500 marhabőr, 500 kötélguriga, élelmül 20 zsák lencse és 30 kosár szárított hal” – így írta le Wen-Amon egyiptomi követ egy épp vitorlát bontani készülő áruszállító hajó tartalmát i. e. 1075-ben a tíruszi kikötőben, amiből több száz fordult meg rendszeresen, hihetetlen gazdagságot és jólétet biztosítva a városállam telhetetlen vállalkozóinak. A „föníciai szellem” ugyanis mindig a profit körül forgott, ez hajtotta ki a karcsú gályákat mindennap a nyílt tengerre, egyre távolabb a libanoni cédrusoktól, messze ki az Atlanti-óceánra. A környező népekkel szemben ők sohasem törekedtek a földterületek birtoklására, hanem laza gyarmatbirodalmukat teljes mértékben a tengerre építették. Két fővárosukat, Tíruszt és Szidónt bevehetetlen erődítményé formálták, így több száz éven át senki sem zavarta meg terjeszkedésüket. Nem véletlenül élcelődött rajtuk Zakariás, amikor azt mondta: „Várat épített magának Tírus, és annyi az ezüstje rakáson, mint a por, és az aranya, mint az utcák sara.” (Zak 9:3) Ugyanis az évszázadokon át a stabilan jövedelmező gazdasági rendszerben és erős falakban bízva Fönícia a kevélység bibliai mércéje lett a prófétai könyvekben.

Az aranykor kezdete azonban nemcsak egy tehetséges föníciai uralkodóhoz, Hírámhoz, hanem egy hasonlóan sikerorientált üzlettárshoz, Salamon királyhoz is köthető. Közösen hozták létre azt a gazdasági koalíciót, ami mind Tíruszt, mind Jeruzsálemet szó szerint mérhetetlenül gazdaggá tette, a korabeli írnokok szerint a hozzájuk befolyó nemesfém akkora mennyiségben érkezett, hogy már az árfolyama is összeomlott, ugyanis nem látták értelmét többé számolni. Ennek forrása elsősorban az ezüstben és ólomban gazdag Társis és a tiszta aranyáról híres Ofír volt. Ez a két gazdag régió látta el nemesfémmel a Közel-Keletet, amiből jókora hasznot vett le a két zseniális üzleti érzékkel és ambícióval megáldott király.

A Bibliában rendszeresen előforduló Társist sokan Karthágóval, mások Szardíniával azonosítják, de mára szinte biztosra vehető, hogy a titokzatos település valójában a mai Cádíz, Dél-Spanyolországban. A történészek szerint ez Nyugat-Európa legrégebben lakott városa, ugyanis már i. e. 1100-ban létrejött itt egy föníciai kereskedőváros az értékes ércek bányászatára. Hérodotosz leírása alapján olyan bőven adta itt a föld az ezüstöt, hogy még a horgonyt is tömény nemesfémre cserélték, hogy annál több férjen föl a hajóra. Ahhoz viszont, hogy a föníciai és izraeli flotta ide eljusson, már túl kellett merészkedniük Gibraltáron, Herkules oszlopain, ahol a gyengébb idegzetű görögök a világ határát sejtették. Ezen persze a tírusziak és a zsidók csak nevettek, hiszen ők egészen Afrika déli csúcsáig lehajóztak az akabai öbölben található Ecion-Géberből, és onnan tértek vissza a Földközi-tengerre.

Erről az útról a Biblia mellett Hérodotosz is részletesen beszámol, aki három évre teszi a kereskedelmi út teljes időtartamát. Bár sokáig mítosznak hitték a történetet, 2010-ben egy brit tengerésztiszt egy föníciai hajó tökéletes másolatával két év alatt megismételte a fekete kontinens megkerülését, ezzel igazolva mind a görög, mind a zsidó történetírást. Erre a hosszú útra azért volt szükség, mert Ofír aranybányái valahol Kelet-Afrikában, a mai Zimbabwe és Mozambik régiójában feküdtek.

„Szicíliai Diodórosz ókori görög történetíró ötödik könyvében még egy ennél is elképesztőbb földrajzi felfedezést tulajdonít a föníciai tengerészeknek” – állítja Grüll Tibor. Az ókortörténész  emlékeztetett rá, hogy az i. e. 1. században élt Diodórosz említ egy hatalmas szigetet, amit a karthágóiak fedeztek fel. Leírása szerint itt hegységek vannak, hajózható folyók, valamint több népcsoport is él, de a felfedezők mégsem beszéltek róla soha, mert egy jóslat szerint amikor a város elpusztul, akkor ide kell majd kimenekíteni a lakosságot. A kommentárok szerint ez irodalmi kép, de mivel semmihez nem köthető, ezért akár valamilyen hiteles információmorzsa is lehet egy távoli, nyugati kontinensről, ami eljutott a rómaiakhoz. Navigációs tudásuk és a hajóik teherbírása nem volt kevesebb, mint 2500 évvel később Kolumbusz flottájának, emiatt Seneca költeménye a távoli, rejtélyes földrészről akár az amerikai kontinens is lehetett, amit talán karthágói hajósok fedeztek fel jóval a vikingek és a spanyolok előtt.

Az akár óceánokra is kiterjedő, globális üzlethálózatnak kézzelfogható eredményét a kilencvenes években tárták fel izraeli régészek, Akkó, Dór és Tel-Keisan romjainál 48 apró agyagedényben tárolt ezüstlelet formájában. Mai napig ez az ókori Közel-Kelet legnagyobb koncentrációjú, nem érmeformájú ezüsttartaléka, amiről a New York-i Egyetem kémiai tanszéke izotópos vizsgálattal megállapította, hogy mind nemzetközi kereskedelemből származtak. Az ásatásokat vezető neves régészprofesszor, Ephraim Stern szerint a súlyra mért nemesfémet fizetőeszközként használhatták, ezért az apró vázák körbe-körbe foroghattak a mediterráneumban és Afrika partjainál.

Magának az üzleti modellnek az alapja az áruk tisztán közvetítő jellegű kereskedelme volt. Mivel hajóikon minimális mennyiségű saját terméket forgalmaztak, az árukat folyamatosan adták-vették, így kikötőről kikötőre növelni tudták a profitjukat. A tőke folyamatos forgatása sokkal több

bevételt hozott, mint a klasszikus áruszállítás, ahol csak A-ból B-be viszik a készterméket és a nyersanyagot. Éppen ezért a történelem első nagytőkései éveken keresztül járhatták a tengert anélkül, hogy haza kellett volna térniük új készletért. Ha eladtak valamit, a megürült raktért azonnal új árucikkel töltötték föl, amihez természetesen nyomott és mélyen lealkudott áron jutottak hozzá a helyi uralkodóktól, vagy kereskedőktől. A föníciaiak csakis rideg szívvel és maximalista szemlélettel kereskedtek, a megfelelő nyereségért pedig mindig vállalták a kockázatot. Mivel a távolság arányosan növelte a profitot, így folyamatosan, kolóniáról kolóniára terjesztették ki a gyarmatbirodalmukat. A sikeres kereskedőtelepekből később új városállamok jöttek létre, aminek legékesebb példája Karthágó, a későbbi Pun Birodalom fővárosa.

Salamon halála után a zsidó királyság kiesett ebből a kereskedelmi koalícióból, de addigra már Fönícia rendkívül megerősödött és meggazdagodott, így saját erőből is tovább tudta folytatni a kereskedelmi útvonalak kiterjesztését. Ezzel a szövetséggel – a próféták értékítélete szerint – Izrael hatalmas gazdagsághoz jutott, de ennek ára az volt, hogy az ország bálványimádásba merült. Salamon ezzel Izrael katasztrófáját segítette elő, ugyanis ugródeszkát biztosított Tírusz kegyetlen és sötét szellemének terjedéséhez népe között és a mediterrán partvidéken.

A közvetítő kereskedelem mellett ugyanis a föníciaiak igazi mesteremberek voltak, ezért fogadta fel őket a Templom és a királyi paloták építésekor. Ezek az ügyes kezek azonban hazájukban és a kolóniákon elsősorban a bálványiparban dolgoztak, félelmetes mennyiségű templomot, kultuszhelyet építve és megszámlálhatatlan rituális tárggyal, szoborral és ékszerrel árasztva el gyarmataik vonzáskörzetét. Mivel gazdagságuk és képzettségük tiszteletet váltott ki az őshonos lakosságból, ezért a magasabb rendű kultúra csodálata és a potenciális anyagi jólét vágya rendkívül erős vonzóerővel hatott a környező törzsek és városok vezető elitjére.

A rituális igézetnek már magában a kapcsolatfelvételben is nagy jelentőséget tulajdonítottak, ugyanis elsőként mindig a gazdag árujukat rakták partra, ők maguk pedig a tengerről figyelték a helyi lakosság reakcióját. A kultikus csecsebecséktől és a háttérben végzett rituáléktól várták, hogy megnyitják számukra a kaput a további terjeszkedéshez. A csodás tárgyakat és tudást hozó idegenek kultuszai valóban terjedni kezdtek, miközben az őslakosság kezdett átpártolni saját kezdetleges, törzsi bálványaiktól a vonzó műremekek formájában megjelenő tíruszi és szidóni istenek felé. Éppen ezért az új kolóniák első épületei a zömében Baálnak és Astarótnak szentelt kultuszhelyek voltak, amelyek szerves részét alkották az összes ismert gyarmatvárosnak. Az itt folyó rituálék lényege a fekete és vörös mágia volt, amiket egészen kegyetlen és vad eksztázissal műveltek a munkaidőben amúgy céltudatosan és intelligensen dolgozó föníciai hajósok.

A görög és római történetírók, valamint a Biblia hátborzongató feljegyzéseit a rituális gyermekáldozatról és a szexuális perverziókról az utókor sokáig az irigy és féltékeny konkurencia rémhírterjesztésének tekintette, a régészeti leletek feltárása azonban még az ókori feljegyzéseknél is brutálisabb valóságra mutat rá. Karthágóban több ezer olyan apró, szénné égett csontot tartalmazó urnát tártak fel, amelyek csecsemők és kiskorú gyermekek élve történő feláldozására utalnak. A régészek rendszeresen megtalálják a rituális gyilkosságok helyszíneit – amelyeket a Biblia tófet néven említ – a kolóniák külvárosában, a természetfölöttit megmozgató fekete mágia praktikája pedig gyakran a környező kultúrákban is elterjedt, amiről Jeremiás próféta is beszámol Júdea gonoszsága kapcsán: „És felépítették a Tófet magaslatait, amely a Ben-Hinnom völgyében van, hogy megégessék fiaikat és leányaikat tűzben, amit nem parancsoltam, és ami gondolatomban sem volt.” (Jer. 7:31)

A Mindenható tömény undorát kifejezve a héber szó alapértelme szerint „hányást”, „okádást” jelent. Még a sokat látott római katonák is hasonló indulatba jöttek, amikor meglátták a falon tinédzserkorú gyermekeiket legyilkoló karthágói fejedelmeket. (Részben emiatt is pusztították el teljesen a római légiók Karthágó városát.) Diodórosz leírja, hogy sokan, ha nem akarták saját utódaikat a belülről tűzzel felizzított bálványszobor kezébe tenni, akkor a rabszolgák elsőszülöttjei közül neveltek fel gyermekeket az áldozathoz.

A föníciaiak mélyen hittek ebben a sötét rituáléban, amelyre a leírások alapján egy holdfényes éjszakán kerítettek sort, ahol vad furulyajátékkal és lanttal teremtettek révült hangulatot az égő szobor kezében izzó halál fesztiváljához. Azonban nemcsak az ártatlan élet kiontásával, hanem a vörös mágia keretében gyakorolt szexuális perverziók formájában is rendszeresen edzették a lelküket és a szellemi erejüket a föníciaiak a hosszú tengeri utak előtt. „Életében egyszer minden nőnek be kellett ülnie a templomba és le kellett feküdnie egy vadidegennel, hogy ezzel kielégítse az istennőt” – írta le Hérodotosz az intézményesített prostitúciót, amin nemcsak a hivatásos prostituáltként dolgozó papnők, hanem szerinte minden tíruszi nő átment.

A háború és szerelem istennőjeként tisztelt Astarte templomaiban azonban még ennél is sötétebb világ rejlett. A homoszexuális pedofília áldozatai kiskorú fiúk voltak, akiknek szobrait szintén minden településen megtalálták. A szerencsétlen sorsú gyerekeket perverz uraik ráadásul kifejezetten hizlalták, abban a tudatban, hogy a kövérség nagyobb élvezethez juttatja a szexuális partnert. A gyakorlatokat ünnepek alkalmával nyílt orgiában is végezték, amelyek féktelen öröksége később mind a görög, mind pedig a római kultuszokban is föllelhető.

Az ártatlanok megrontásának és haláli sikolyának keménysége edzette az évek során kőkeménnyé a zseniális tengerjárók szívét és készítette föl őket arra, hogy áthajózzanak Herkules oszlopain az Atlanti-óceánra. Ez azonban egyben a végzetüket is jelentette, ugyanis a kezükhöz és testükhöz tapadó vér és perverzitás végül ellenük fordította annak a négy birodalomnak haragját, amelyek az i. e. 8. században, a föníciai aranykor alkonyán támadtak föl és beteljesítették a rájuk vonatkozó isteni ítéletet: „Rémségessé lettél, s többé örökké nem leszel!”. Fönícia azonban még előre megígért pusztulása előtt, időben átadta Babilon és Egyiptom szinkretizmusára épülő örökségét leányának, a nyugatra néző Európénak. (folytatjuk)

 

A világkereskedelem első aranykora

A föníciai korban olyan hatalmas kereskedelmi fellendülés következett be a Földközi-tenger térségében, ami csak a mai globális szabad kereskedelmi „boomhoz” hasonlítható. Nem véletlen, hogy a történelem első írott, a mai jogi fogalmaknak is pontosan megfelelő külkereskedelmi szerződése ekkor köttetett. Amikor Salamon király elhatározta a jeruzsálemi templom felépítését, részletes szerződést kötött a szomszédos föníciai Tírusz királyával. Salamon építőanyagok mellett szakembereket is kért Hirámtól az építkezéshez, jelezve, hogy kész bőkezűen megfizetni őket. A bibliai szöveg még az áru átadásának a pontos helyét is rögzíti, a vételár és a szolgáltatásért fizetendő díj mellett. A tírusi király elfogadta az ajánlatot, és levelében a legjobb mesteremberét ajánlotta fel a templomépítéshez: „Ímé küldöttem azért bölcs, tudós és értelmes férfit, aki az én atyámé, Húrámé volt; a Dán nemzetségének leányai közül való asszony fiát (és az ő atyja Tírus városából való), aki tud készíteni aranyból, ezüstből, rézből, vasból, kövekből, fákból, bíborból, kék bíborból, lenből és karmazsinból és mindenféle metszést metszeni és minden remekművet elkészíteni, amelyekkel megbízatik.” (2Krónika 2:13) A szövegből jól látszik: a tírusi király igyekezett megnyugtatni Salamont, hogy a templom leendő főépítésze részben zsidó származású. Salamon temploma a szerződésben foglaltak szerint felépült, teljes pompájában. A mesterember nevét a Biblia nem jegyezte fel, egyes hagyományok szerint azonban Hirám Abiffnak hívták. Érdekesség, hogy a szabadkőműves mozgalom – amely eredetét Salamon templomáig vezeti vissza – egyik alapítójának tekinti a tírusi építészt. Salamon királyt a Biblia kora leggazdagabb emberének nevez. Jövedelme évente 666 talentum, vagyis közel 23 tonna arany volt. Ennek mai értéke 920 millió dollár, így negyvenéves királysága alatt mintegy 37 milliárd dollár bevételre tett szert. Így nem meglepő, hogy a Biblia feljegyzése szerint uralkodása alatt olyan sok arany érkezett Jeruzsálembe, hogy az ezüst teljesen elértéktelenedett.

Olvasson tovább: