Kereső toggle

Nektek lett az ígéret

Nyelveken szólásra megtérés, így született a kereszténység

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tízezrek hallgatták Péter történelmi beszédét a Templom-hegyen, ahol reggeltől estig ezrek vették át a próféták pünkösdi ígéretét az „új szívről és az új szellemről”. Jeruzsálem sosem látott, eksztatikus örömünnepe megrázó köz-életi esemény lett, ami újranyitotta a lezártnak hitt „Jézus-sztorit”, és demonstrálta a zsidóság előtt a keresztény hit természetfölötti erejét. A pünkösd története, második rész.

„Mivel parancsra új parancs, parancsra új parancs, szabályra új szabály, szabályra új szabály; itt egy kicsi, ott egy kicsi. Ezért dadogó ajakkal és idegen nyelven fog szólni e néphez” – teljesedett be i. sz. 32 tavaszán Ézsaiás szava (Ézsaiás 28:10-11) pünkösdkor azon a százhúsz egyszerű emberen, akik a Templom oszlopcsarnokában „megteltek Szent Lélekkel”. A képzett görög orvos, Lukács által gondosan feljegyzett esemény valóban nem holmi „zugolyában történt”, misztikus fordulat volt – ahogy Pál is tanúsította Agrippa királynak –, hanem a kor egyik kiemelt, minimum százezer fős tömegrendezvényén, a hetek ünnepén történt a zsidó közélet epicentrumában, Jeruzsálemben. Nem véletlen, hogy a Jézus drámai kivégzését hozó pászkaünneppel együtt a föltámadás pünkösdi üzenete is eljutott a hazatérő zarándokok szóbeszéde nyomán a Pártus Birodalom keleti határától, Indiától a császár udvaráig, Rómáig.

Az átmeneti szélvihart idéző hangjelenség és a tanítványok fölött vörösen lobogó fények vibrálásán túl a valódi, sokkszerű ámulatot a táncoló, nevető, földre zuhanó galileaiak „idegen nyelve” és „dadogó ajka” váltotta ki, amiről

Ézsaiás hatszáz éve prófétált Jeruzsálemben. A látszólag bukott Jézus-mozgalom megmaradt tagjai olyan atmoszférát teremtettek a Templom-hegy hatalmas „arénájában”, hogy Lukács szerint ezzel környezetüket is „eksztatikus” hangulatba hozták. Pont úgy, ahogy Isten a pünkösdről a Tórában előre rendelkezett: „És örvendezz az Úrnak, a te Istenednek színe előtt, te és a te fiad, és leányod, szolgád, szolgálóleányod, és a lévita, aki a te kapuidon belül van, és a jövevény, az árva és az özvegy, akik te közötted vannak, azon a helyen, amelyet kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy oda helyezze az ő nevét.” (5Mózes 16:11)

A Templom-hegy pünkösdi himnusza

A leírás alapján úgy tűnik, az eksztázisban lévő tanítványok annyira „magukon kívül voltak”, hogy hosszú percekig észre sem vették, amint több tízezres tömeg sereglett már össze körülöttük, akik döbbenten osztották meg egymással, hogy éppen ki és mit hall a galileaiak szájából: „Párthusok és médek és elámiták, és kik lakozunk Mesopotámiában, Júdeában és Kappadóciában, Pontusban és Ázsiában, Frigiában és Pamfiliában, Égyiptomban és Libiának tartományiban, mely Ciréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok, Krétaiak és arabok, halljuk amint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagysá-gos dolgait!” (Apostolok cselekedetei 2:9-11)

„Örvendezz az Úrnak, a te Istenednek színe előtt” — mind a tavaszi, mind az őszi ünnepeket eksztatikus öröm zárta.
Később Péter ezt az öntudatlanul, de mégis valós nyelveken kirobbanó színes dicséretet, Jóel könyvének második, epikus erejű fejezetéhez kötötte, ahol Isten szelleme azonnali, mély és szívből való megtérésre szólítja föl Júdea és Jeruzsálem népét, különösen a templomi szolgálatot végző lévita papságot. Az egyszerű, tájszólással beszélő halászember persze először maga sem tudta, mi történik benne és körülötte, de mégis érezte, hogy egyre jobban feszíti belülről az a „prófétai hevület”, ami a zsidóság körében a nábik, a Mindenható szelleme által felkent hírvivők beszédét jellemezte: „mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem” (Jeremiás 20:9) – írta magáról Jeremiás, amikor megragadta őt a dávár, Isten föltörni akaró szózata.

Ezt a belső szenvedélyt csak fokozta, amikor a körülöttük kavargó csődületből egyre több cinikus, gúnyos hang tört elő, amelyek egyszerűen iszákos zarándokok ribilliójának tekintették a fölfordulást. A fővárosi lakosokban ugyanis nem kevés felsőbbrendűségi tudat élt a vidékiek, különösen a Galileából jöttek felé. Márpedig mind Jézus, mind a követői ebből, a júdeaiak által „tisztátalan, ostoba parasztok földjé”-nek bélyegzett régióból jöttek, amit tipikus, csak északiakra jellemző tájszólásuk is elárult. „Bizony te is közülük való vagy, hiszen a te beszéded is elárul téged.” (Máté 26:73) – szólták meg Pétert a főpap udvarában, amikor próbálta letagadni kilétét és Mesterét. Az elitista jeruzsálemiek éppen ezért meghökkentek, hogy a Rúách HáKódes, a Szent Szellem ezzel a galileai bandával vállal közösséget, a rituálisan tiszta, hagyományokban jártas papi és farizeus réteggel szemben. Bent eközben bizonyára a sávuót, a hetek ünnepének ceremóniája is megszakadt, így a dühös, bosszankodó vallási vezetők próbálták visszanyerni az emberek figyelmét élcelődő beszólásaikkal.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Olvasson tovább: