Kereső toggle

Nektek lett az ígéret

Nyelveken szólásra megtérés, így született a kereszténység

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tízezrek hallgatták Péter történelmi beszédét a Templom-hegyen, ahol reggeltől estig ezrek vették át a próféták pünkösdi ígéretét az „új szívről és az új szellemről”. Jeruzsálem sosem látott, eksztatikus örömünnepe megrázó köz-életi esemény lett, ami újranyitotta a lezártnak hitt „Jézus-sztorit”, és demonstrálta a zsidóság előtt a keresztény hit természetfölötti erejét. A pünkösd története, második rész.

„Mivel parancsra új parancs, parancsra új parancs, szabályra új szabály, szabályra új szabály; itt egy kicsi, ott egy kicsi. Ezért dadogó ajakkal és idegen nyelven fog szólni e néphez” – teljesedett be i. sz. 32 tavaszán Ézsaiás szava (Ézsaiás 28:10-11) pünkösdkor azon a százhúsz egyszerű emberen, akik a Templom oszlopcsarnokában „megteltek Szent Lélekkel”. A képzett görög orvos, Lukács által gondosan feljegyzett esemény valóban nem holmi „zugolyában történt”, misztikus fordulat volt – ahogy Pál is tanúsította Agrippa királynak –, hanem a kor egyik kiemelt, minimum százezer fős tömegrendezvényén, a hetek ünnepén történt a zsidó közélet epicentrumában, Jeruzsálemben. Nem véletlen, hogy a Jézus drámai kivégzését hozó pászkaünneppel együtt a föltámadás pünkösdi üzenete is eljutott a hazatérő zarándokok szóbeszéde nyomán a Pártus Birodalom keleti határától, Indiától a császár udvaráig, Rómáig.

Az átmeneti szélvihart idéző hangjelenség és a tanítványok fölött vörösen lobogó fények vibrálásán túl a valódi, sokkszerű ámulatot a táncoló, nevető, földre zuhanó galileaiak „idegen nyelve” és „dadogó ajka” váltotta ki, amiről

Ézsaiás hatszáz éve prófétált Jeruzsálemben. A látszólag bukott Jézus-mozgalom megmaradt tagjai olyan atmoszférát teremtettek a Templom-hegy hatalmas „arénájában”, hogy Lukács szerint ezzel környezetüket is „eksztatikus” hangulatba hozták. Pont úgy, ahogy Isten a pünkösdről a Tórában előre rendelkezett: „És örvendezz az Úrnak, a te Istenednek színe előtt, te és a te fiad, és leányod, szolgád, szolgálóleányod, és a lévita, aki a te kapuidon belül van, és a jövevény, az árva és az özvegy, akik te közötted vannak, azon a helyen, amelyet kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy oda helyezze az ő nevét.” (5Mózes 16:11)

A Templom-hegy pünkösdi himnusza

A leírás alapján úgy tűnik, az eksztázisban lévő tanítványok annyira „magukon kívül voltak”, hogy hosszú percekig észre sem vették, amint több tízezres tömeg sereglett már össze körülöttük, akik döbbenten osztották meg egymással, hogy éppen ki és mit hall a galileaiak szájából: „Párthusok és médek és elámiták, és kik lakozunk Mesopotámiában, Júdeában és Kappadóciában, Pontusban és Ázsiában, Frigiában és Pamfiliában, Égyiptomban és Libiának tartományiban, mely Ciréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok, Krétaiak és arabok, halljuk amint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagysá-gos dolgait!” (Apostolok cselekedetei 2:9-11)

„Örvendezz az Úrnak, a te Istenednek színe előtt” — mind a tavaszi, mind az őszi ünnepeket eksztatikus öröm zárta.
Később Péter ezt az öntudatlanul, de mégis valós nyelveken kirobbanó színes dicséretet, Jóel könyvének második, epikus erejű fejezetéhez kötötte, ahol Isten szelleme azonnali, mély és szívből való megtérésre szólítja föl Júdea és Jeruzsálem népét, különösen a templomi szolgálatot végző lévita papságot. Az egyszerű, tájszólással beszélő halászember persze először maga sem tudta, mi történik benne és körülötte, de mégis érezte, hogy egyre jobban feszíti belülről az a „prófétai hevület”, ami a zsidóság körében a nábik, a Mindenható szelleme által felkent hírvivők beszédét jellemezte: „mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem” (Jeremiás 20:9) – írta magáról Jeremiás, amikor megragadta őt a dávár, Isten föltörni akaró szózata.

Ezt a belső szenvedélyt csak fokozta, amikor a körülöttük kavargó csődületből egyre több cinikus, gúnyos hang tört elő, amelyek egyszerűen iszákos zarándokok ribilliójának tekintették a fölfordulást. A fővárosi lakosokban ugyanis nem kevés felsőbbrendűségi tudat élt a vidékiek, különösen a Galileából jöttek felé. Márpedig mind Jézus, mind a követői ebből, a júdeaiak által „tisztátalan, ostoba parasztok földjé”-nek bélyegzett régióból jöttek, amit tipikus, csak északiakra jellemző tájszólásuk is elárult. „Bizony te is közülük való vagy, hiszen a te beszéded is elárul téged.” (Máté 26:73) – szólták meg Pétert a főpap udvarában, amikor próbálta letagadni kilétét és Mesterét. Az elitista jeruzsálemiek éppen ezért meghökkentek, hogy a Rúách HáKódes, a Szent Szellem ezzel a galileai bandával vállal közösséget, a rituálisan tiszta, hagyományokban jártas papi és farizeus réteggel szemben. Bent eközben bizonyára a sávuót, a hetek ünnepének ceremóniája is megszakadt, így a dühös, bosszankodó vallási vezetők próbálták visszanyerni az emberek figyelmét élcelődő beszólásaikkal.

A próféták ígérete

Ekkor az amúgy karakteréből fakadóan is heves, lendületes Péter bátran magához ragadta a kezdeményezést, és kilépett a zavarodott, vitatkozó tömeg elé, kiengedve magából a benne égő pünkösdi tüzet: „Zsidó férfiak és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez néktek tudtotokra, és vegyétek füleitekbe az én beszédeimet! Mert nem részegek ezek, amint ti állítjátok!” (Apostolok cselekedetei 2:14-15) – formálta ünnepélyes szavakká a testét, lelkét feszítő inspirációt, amelynek karizmatikus tekintélye rögtön elnémította a kritikus hangok moraját. Mögötte eközben elhalkulva, de továbbra is folyt a himnikus dicséretek, szólamok éneklése a legkülönfélébb nyelveken, amelyek közül egyes nyelveket föl lehetett ismerni, mások viszont látszólag értelmetlenül, de mégis magabiztosan törtek föl a Szent Szellem erőterében rázkódó tanítványokból. Péter férfias, messzire ható hangjának egészen különös hátteret adott ezen látvány és hang együttese, mintegy demonstrálva beszédének tartalmát, amelynek lényegét a különös jelenség magyarázata, és Jézus ellentmondásos halálának tisztázása jelentette.

Először is azt kívánta bizonyítani, hogy ez nem részegség, mint azt a sokaság hangadói terjesztették, hanem egy ősi prófécia első szakasza, a rúách kiáradásának kezdete minden testre, hogy megvalósuljon Jóel látomása Izrael újjászületéséről „az utolsó napokban”. Ahogy a zsidó próféta a maga idejében, úgy Péter sem tudta még, hogy ez a nyitány több mint kétezer éven keresztül folytatás nélkül marad, és a fókusz a továbbiakban nem Izrael fiaira és leányaira, hanem arra az „Istent nem ismerő népre” kerül, amit még csak elképzelni sem tudtak a 32-es év fordulatos tavaszán.

A híres régész, Benjamin Mazar tárta fel ezt a hatalmas rituális medencét a Templom-hegy déli falánál. Ebben kereszteltek az apostolok.
Ezért folytatta teljes meggyőződéssel Jóel – és őt idézve Péter is – a földet és eget megrázó csodák kiemelésével, valamint a vérvörössé váló Hold és sötétbe boruló Nap apokaliptikus leírásával. Később a jeruzsálemi gyülekezetet újra és újra megpróbálta az a fölismerés, hogy a pünkösdi beszédben foglaltak fokozatosan egyre távolabb kerülnek tőlük, egy olyan távoli jövőbe, ami már túlmutat rajtuk és közvetlen leszármazottaikon. Ekkor azonban még mind a hallgatóság, mind pedig a Szellem örömétől kicsattanó tanítványok úgy hallgatták Pétert, ahogy nem sokkal korábban Jézust, amikor azt mondta, „térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa”. Ez számukra néhány éves, maximum néhány évtizedes távlatot jelentett, így az Úr napjának említése megint fölhozta mindannyiukban a pészachot idéző „világvége” hangulatot. Ugyan néhány hónapra rá Péter – már értelmezve önmagát – beszélt nekik arról az időről, amíg Jézust az „égnek magába kell fogadnia”, de a pünkösd szent káoszában az idősíkok is átcsúsztak a prófétai beszédre jellemző örökkévaló dimenziókba.

De nemcsak a szónok, hanem mindenki, aki vette a Jóel által megígért Szent Szellemet, a prófétálásra használt héber nábi szó jelentésének megfelelően folyamatosan „bugyborékolt” és „forrt” a benne égő tűztől. Erre a dinamikus szóképre utalt Jézus is, amikor a sátorok ünnepén arról beszélt, hogy akik benne hisznek, azok belsejéből – a zsidó írásmagyarázat szerint a hasüregéből, a személyiség központjából – „élő víznek folyamai ömlenek”. Ezt a kifejezést János szerint már akkor is a Szent Szellemre használta, csak még szokás szerint senki nem értette, miről is beszél pontosan. Ahogy Jóel a második fejezetben, úgy Ézsaiás próféta is a személyes és nemzeti helyreállítást jelölte meg a dadogó, rebegő ajkak természetfölötti imájának, a „nyelveken szólás” ajándékának a céljául: „A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvök a szomjúságban elepedt: én, az Úr meghallgatom őket, én, Izráel Istene, nem hagyom el őket. Kopasz hegyeken folyókat nyitok és a rónák közepén forrásokat; a pusztát vizek tavává teszem és az aszú földet vizeknek forrásivá.” (Ézsaiás 41:17-18)

Péter értelmezésében Jóel zsidó fül számára sokkoló üzenete nem más volt, mint az, hogy a Rúách HáKódes, Isten rituális törvények, szabályok kötötte jelenléte, kettészakítva a Templom Szentélyének kárpitját – aminek pészachi jeléről a legtöbb papi család már tudott – azok szomjazó szívébe költözött, akik a Messiás nevéről neveztetnek. Nem átmenetileg, rövid időre, mint ahogy az ünnepek idején láthatták ezt egyeseken megnyilvánulni a Templomba látogató zarándokok, hanem mint a Szentek Szentjében, folyamatosan és örökké készen állva arra, hogy az emberi szívet bekapcsolja Isten jelenlétébe, amikor a hívők nyelveken szólásra nyitják szájukat, hogy igyanak az „örök élet kútfejéből”. (János 4:14)

Jeruzsálemben ezután szinte már mindennapos esemény lett, hogy itt-ott hirtelen apróbb „pünkösdök” törtek ki, sokszor korábban csak Jézusnál tapasztalt csodákkal, gyógyulással és szabadulással társulva, amint az i. sz. 32-es start után egyre több egyén, család vette birtokba a közel hétszáz éves prófécia ígéretét.

Újra lehet-e nyitni a Jézus-aktát?

„Sírja minde mai napig minálunk van” — Dávid feltételezett mauzóleuma az Izrael Múzeum modelljén.
Miután Jóel idézete elhangzott, és a tömeg látta Péteren és környezetén megnyilvánulni annak egyértelmű valóságtartalmát, az emberek kezdtek egyre jobban izgalomba jönni. Arra gondoltak, hogy aminek éppen szerencsés tanúi lehettek, az a várva várt utolsó idők kezdetének jele. A beszéd azonban itt hirtelen ráfordult a legfontosabb és legérzékenyebb közéleti témára: Jézus csodáira és mindenki számára megmagyarázhatatlan, szégyenteljes bukására. A sokaság nagy része tudta, hogy akik beszélnek, azok a Názáreti követői, de még nem értették a pünkösd és Jézus pészachi drámájának kapcsolatát. Ezért azt gondolhatták Péterékről, hogy hasonlóan, amint hajdan Elizeus megörökölte Illés erejét, ők is biztos „átvették” halott mesterük természetfölötti hatalmát. Számunkra – utólag értelmezve a történteket – evidensnek tűnik, hogy az apostolok Krisztus haláláról és föltámadásáról tettek tanúbizonyságot, az ószövetségi gondolkodásmód azonban a tanítványoktól azt várta, hogy valamiképp túllépnek elődjük munkásságán. Abban bízhattak például, hogy majd megdöntik a római és vallási elit elnyomó uralmát, amit az apokaliptikus utalás eleinte igazolni is látszott. Számukra eddig a pontig Jézus egyszerűen halott volt, aki már se jót, se rosszat nem tudott tenni.

De amit Péter mondani készült, annyira „meredek” volt a hagyományos írástanításon szocializálódott hallgatóság számára, hogy – bár a tanítványok korábban közel négyszázan az evangélium leírása szerint negyven napot töltöttek Galileában a fizikai testben föltámadt Messiással – erről nyíltan senkinek sem beszéltek. Ha még maguk is nehezen hitték el, hogy Jézus él, pedig saját szemükkel látták ezt, akkor hogyan is hinne nekik egy velük szemben lenéző, szkeptikus közeg, különösen azután, hogy mesterük az Olajfák-hegyén bizonytalan időre elragadtatott az égbe. Bár a pászka és a pünkösd között terjedtek szóbeszédek a föltámadás híréről, a főpap pedig a sírt őrző katonáktól részletes beszámolót kapott a történtekről, a vallási elit továbbra is lezártnak tekinthette a Jézus-aktát, az utcai legendát senki nem vette komolyan.

Maguk a tanítványok viszont már tudták, hogy itt az idő a bizonyságtevésre. Már érezték a tagjaikba, szívükbe hatoló természetfölötti dinamizmust, amiről tíz nappal korábban beszélt nekik a földről távozni készülő Messiás: „Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (Apostolok cselekedetei 1:8) Lukács leírása kiemeli, hogy Péter a tizenegy tanítvány teljes támogatásával és fölhatalmazásával állt ki a zsidó közélet centrumában, hogy elsőként hirdesse nyilvánosan az evangélium egy hívő izraelita számára fölfoghatatlanul újszerű üzenetét.

Új szív és új szellem

Beszédének második szakasza éppen ezért Dávid királyra fókuszált, mint aki a messiási vonal forrása és az a személy, aki maga is próféta lévén „előre látván ezt, szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az ő lelke nem hagyatott a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott.” (Apostolok cselekedetei 2:31) Jeruzsálem alapítója – akinek sírját ma valószínűleg tévesen a Sion-hegyre teszik, jóval túl a háromezer éves ősi városfal határán – utolsó szavaiban tett tanúbizonyságot arról, hogy „az Úrnak lelke szólott én bennem, és az ő beszéde az én nyelvem által”. (2Sámuel 23:2)

Péter ezzel az érveléssel a zsoltáros látszólag önmagára kimondott sorait magára Jézusra vonatkoztatta, aki tőle származott, és akinek szelleme már előre látta, mit él majd át a kereszttől „a legalsó veremig” tartó zuhanás, majd onnan föl, az Atya tróntermébe tartó kozmikus diadalmenet során. „Örvendezett az én szívem, és vigadott az én nyelvem; annak felette az én testem is reménységben nyugszik. Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson” – idézte az apostol a hozzá hasonlóan éppen szintén pünkösdi hangulatban örvendező király profetikus énekét, aki az eksztatikus dal és tánc közben átélte kései leszármazottja, a Messiás háláját a pokolból való dicsőséges szabadulásért.

A Zsoltárok könyvének radikálisan új értelmezése nemcsak tökéletesen megfelelt a rabbinikus elvárásoknak, hanem a szavak között hordozta az okoskodó és bölcselkedő farizeus szövegből teljesen hiányzó inspirált, szívekre ható meggyőző erőt, amit már Jézus tanításaiban is annyira szerettek és csodáltak. Most sem értettek mindent, ahogy a Názáretit sem értették legtöbbször, de ahogy hallgatták a durva arámi nyelvet beszélő Pétert, életre kelt bennük a dávár, az isteni szó, és valahogy tudták, hogy amit hallanak, az az igazság, amire reagálniuk kell! Nem ember győzte meg őket erről, hanem ugyanaz a rúách, ami a világot formálta, és most újra itt lebeg a Templom-hegy fölött, várva, hogy új szíveket teremtsen: „És adok nékik egy szívet, és új lelket adok belétek, és eltávolítom a kőszívet az ő testükből, és adok nékik hússzívet.” (Ezékiel 11:19)

Dávid önfeledt tánca a frigyláda előtt. A felkentek sosem szégyellték az Úr „pünkösdi” örömét.
A visszafojtott csendben hallgató tömeg és a szónok közötti természetfölötti egységben vibrált a levegő, ahogy Péter a beszéd végére érve a számukra legfájóbb ponton törte át az összeroppanni készülő szívek keménységét: „Bizonnyal tudja meg azért Izraelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.” (Apostolok cselekedetei 2:36) Az utolsó szó, a mérhetetlen gyűlölettel és utálattal skandált „Feszítsd meg, feszítsd meg!” emléke annyira élesen hasított a lelkiismeretükbe, hogy Lukács szerint „szívükben megkeseredtek”, az eredeti görög szöveg alapján „szívük legmélyéig hatoló katarzist éltek át”. Volt, aki zokogott, más remegett a fájdalomtól, hogy képesek voltak halálba adni pont azt a személyt, akit Izrael generációk óta várt, aki jót tett velük, és akkor is értük imádkozott, amikor tízezrek undorodva bámulták, ahogy meztelenül szenved értük a kereszten. Korunkra ezeket az eseményeket az elmúlt kétezer év tradicionális emlékezete által rájuk borított vallásos pátosz járja át. A hetek ünnepére fölzarándokló hatalmas tömeg azonban a saját szemével látta mindezt, és maga is aktívan közreműködött a történelem legdrámaibb tavaszának fordulataiban.

„Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát. Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (Apostolok cselekedetei 2:38-39) – nyitotta meg az evangélium kapuit az apostol a megtérésre, amit még aznap háromezren fogadtak el, majd további tízezrek a következő hetekben. Bár Lukács innentől kezdve már inkább összefoglalóan írja le az eseményeket, magunk elé képzelhetjük a Templom több tucat rituális fürdőjében, mikvéjében alámerülő „elsőnapos” keresztényeket. Ezzel a legörömtelibb pünkösdbe nyerünk bepillantást, pont arra a szabadulással, hálával és dicsérettel teli örömünnepre, amit Mózes látott maga előtt, amikor elrendelte a hetek ünnepét. A főszereplő, a kezdetben szélviharként és tűzként rájuk zuhanó Szent Szellem késő délutánra már egy szelíd, személyes hanggá csöndesedett mindazok szívében, akik elsőként csatlakoztak a Római Birodalmat megrázó karizmatikus ébredéshez. Jóel ígérete ugyanis nem ért véget másnap, hanem azóta is, közel kétezer éve, hol a szabályok, tradíciók szorításában csörgedezve, hol pedig sebes folyóvá dagadva, ellenállhatatlanul áradva tölti be azokat, akik az élet pusztájában keresnek vizet, de nyelvük már rég elepedt a szomjúságtól.

Olvasson tovább: