Kereső toggle

Az első pünkösd Jeruzsálemben

Hegyeket rengető tűz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Siralmukat örömre fordítom” – ígérte Jeremiás a Jeruzsálemben, a „Sion ormán” összegyülekező zsidók sokaságának. A prófécia – legalábbis először – i. sz. 32 drámai tavaszán teljesedett be, amikor a pészachi brutális kivégzés látványától még kábult tömeg a nagy aratási ünnepre készülődött, de az események váratlan fordulatot vettek, és ennek hatása azóta is tart. Első rész.

A Templom-hegy sosem volt még olyan csöndes és szomorú, mint akkor, a tavasz legboldogabb aratóünnepén: pünkösdkor. A csalódás és a reménytelenség kézzelfogható a diaszpóra minden irányából hazaáramló tömegben. Alig ötven nappal korábban, a zsidó naptár 3792. évének (i. sz. 32) pászkaünnepén történt az a nemzeti trauma, amely során a város tíz nap alatt a csúcspontról a mélybe zuhant. „Azt reméltük, hogy Ő az, aki megváltja Izraelt„ (Lukács 24:21) – összegezte a zsidó nép újabb bukott messiási reményét Kleofás, Jézus követője, miközben barátjával zavartan és csüggedten elemezték az elmúlt hét társadalmi, politikai tragédiáját: a szűk három év alatt tömegbefolyásra szert tevő „csodarabbi” érthetetlen és fölfoghatatlan kereszthalálát.

Betánia után, amikor többszáz ember szeme láttára egy mondatával föltámasztott egy négynapos, rothadó hullát, az ellentmondások és botrányok övezte „szupersztárt” már Dávid fiaként, vagyis messiási királyként ünnepelték a város kapujában. Jeruzsálem a Lázárról szóló beszámolók hallatán és a Templom téren látott gyógyulások, szabadulások látványától viharos eksztázisban tört ki, hiszen a tradicionális zsidó gondolkodásmód szerint ehhez hasonló jeleket és csodákat csak az a Mózes által megjövendölt próféta tehet, akit a Mindenható „felkent” Izrael megszabadítására. Különösen, hogy ezzel a hatalommal a birtokában az ünnep alatt demonstratívan lép föl a közélet centrumában, a Templom-hegyen, direkt és nyílt politikai támadást intézve a gyűlölt római elnyomás legfőbb kiszolgálóival, a korrupt vallási vezetőkkel szemben.

„Látjátok-é, hogy semmit sem értek? Ímé, mind e világ ő utána megy” – így fakadtak ki a farizeus véleményvezérek, látva a zarándokoktól egymilliósra duzzadt Jeruzsálem ovációját és apokaliptikus izgalmát. Az emberek csak arra várnak, hogy mikor fogja a Felkent, a prófétákon és királyokon nyugvó Szent Szellem, a „Rúách HáKódes” birtokában kirobbantani a várva várt katonai forradalmat (János 12:19). „Támasztok Dávidnak igaz magvat, és uralkodik mint király (…) Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel bátorságosan lakozik, és ez lesz az ő neve, amellyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk!” – szólt Jeremiás hatszáz évvel korábban lejegyzett próféciája, amit már kiskora óta ismert a Tórán és az Írásokon szocializálódott zsidóság (23:6).

Azonban sem a közelgő korszakváltástól dermedt elit, sem a messiási kort prognosztizáló köznép nem számított arra a váratlan és órákon belül lezajló eseménysorozatra, ami niszán hónap 12-én, szerdán, hajnaltól délután három óráig lezajlott Jeruzsálem utcáin. A tömeg, mint az elmúlt hét minden napján, most is izgatottan gyülekezett a Templom téren, várva a Názáreti feltűnését, aki talán pont most jelenti be, hogy átveszi a számára fölajánlott királyi koronát, és természetfölötti csodával tüzet hoz le a föléjük magasodó Antónia-erődre. A Mester azonban nem jelent meg, viszont egy nyugtalanító szóbeszéd kapott lángra, miszerint éjjel valami történt a város határában, az Olajfák hegyén. A kezdetben hihetetlenül hangzó szóbeszéd nyolc órakor brutális igazolást nyert. Jézust Pilátus demonstratívan véresre verve állította a döbbent nép elé, mert a papi elit pontosan tudta, hogy ez az a látvány, ami egyedül képes porba zúzni Őt az emberek előtt. A magát megalázva és becsapva érző zsidó szív minden korábbi rajongását, eksztázisát egy pillanat alatt mély, gyűlölettel teli kiáltásba fordította: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Ekkor már elhitték, hogy Jézus egész élete, minden tette, beszéde maga volt a hazugság. Gyalázata a legmélyebb hitüknek, a dicsőséges Messiásba vetett, generációkon át élő reménységnek. Éppen ezért Jeruzsálem rideg csöndben és mély utálattal állt a Via Dolorosán sorfalat a zsidók bukott királyának.

Valóban Belzebubtól, a démonok fejedelmétől lett volna az a sok természetfölötti tett és karizmatikus energia, amit Jézus felmutatott két és fél éven keresztül? „A Krisztus amikor eljő, tehet-é majd több csodát azoknál, amelyeket ez tett?” (János 7:31) – forgott a fejekben a kérdés, amit bár korábban, az Írások és a Próféták alapján egyértelműen megválaszoltak, halálba adva Jézust, de legbelül, a szívükben továbbra se tudták hova tenni az eseményeket. Ha ez nem a Mindenható Szelleme, akkor mit is várunk mi nemzedékek óta? – zuhant néma apátiába a se továbblépni, se visszalépni nem tudó Jeruzsálem a következő ötven napban, komoran számolva az előírt 49 napot a következő jeles eseményre, a sávuótra, az aratás ünnepére várva.

A jeruzsálemi utcák forgatagában nem voltak feltűnők a táncoló, örvendező emberek, ahogyan ma is gyakran találkoznak ilyen jelenetekkela városba látogatók.
A kovásztalan kenyerek ceremóniáira érkező zarándokok egy része a köztes időben is a városban maradt, hiszen a hosszú út miatt nem érte meg nekik hazatérni, majd újra feljönni a Mózes által megjelölt „szabad akarat szerint való adomány” (5Mózes 16:10) bemutatására. A Stanford Egyetem szimulációja szerint Rómából hajóval 21 napig, Kis-Ázsiából 10, Alexandriából 7, míg a hosszú szárazföldi út miatt Babilonból akár 60 napig is eltartott az utazási idő a Szent Városba. Ráadásul mivel  legtöbben az életük során csak néhány kivételes alkalommal engedhették meg maguknak a drága zarándokutat, így praktikus volt a két, Tóra által minden zsidóra nézve kötelező ünnepet egy időben teljesíteni. Júdeában, a rokonságnál maradt családok mellé gyülekeztek a közeli országokból visszatérő zsidók, akik zömében Egyiptomból, Szíriából, Galileából és Kis-Ázsia déli vidékéről tértek vissza a hetek ünnepére Jeruzsálembe.

Ennek köszönhetően a pászka után 32 júniusára újra közel egymilliósra duzzadt a főváros lakossága, betöltve a sokféle nyelvvel és kultúrával a Templom-hegy hatalmas, 36 hektáros közösségi terét.

Mint Péter később, a pünkösdi beszédében is utalt rá, a fő beszédtéma természetesen nem más volt, mint a Názáreti csodái és jelei, amelyek között annyi különleges sztori volt, hogy azokat paradox módon csak most, a halála után kezdte el feldolgozni az utca népe. Bár senki nem tudta fölmenteni Jézus saját messiási üzenetével ellentétes halálát, az emlékek fölidézése közben mindannyian sóvárogtak az után az izgalom és öröm után, ami állandó jelleggel körülvette szolgálatát. Az evangéliumok egyik központi kifejezése az eksztázis, ezzel írja le Márk és Lukács a főleg görög és római hallgatóságnak, milyen várakozással teli, izzó légkör vibrált Jézus fellépésekor, ahogy fokozatosan a tömeg magánkívüli állapotba került, amikor megérintette őket a rúách, a belőle kiáradó csodatévő szellem. Ennek az erőtérnek az érintése, izgalma – amit a vallási vezetők Belzebub szellemével azonosítottak – után vágyódott az a sok tízezer ember, akik mind látták és halották a Názáreti tetteit és csodáit. Egyszerre akarták elfelejteni azt a gyalázatot, ami a golgotai dombon történt, és visszahozni azt a csodálatos időszakot, amit Jézus szolgálata jelentett a számukra.

Az ebből fakadó suttogó sztorizgatás gyürkőzött az ötven nap során azzal az uralkodó közhangulattal, ami szerint mint árulónak, istenkáromlónak az a méltó sorsa, hogy „töröltessen ki az élők könyvéből, az igazak közé pedig ne legyen beírva” (Zsoltárok 69:29). Ez a fajta kettős gondolkodás uralhatta a családi, baráti beszélgetéseket, miközben gyászos rutinnal készültek a hetek ünnepének megtartására. Lukács a golgotai kivégzés leírásában megjegyzi, hogy amikor a városfalakról és környező dombokról szemlélődő tömeg látta, milyen drámai jelenet közepette halt meg Jézus, „az egész sokaság mellét verve megtére” (Lukács 23:48). A legtöbben már rég túl voltak azon a lincshangulaton, ami eluralkodott rajtuk a pászka ünnepe körüli őrületben. Sajnálattal vegyes szomorúsággal emlékeztek vissza a Mesterre, amikor a tömegben megláttak egy-egy vakot, sántát, nyomorultat, akik többen magáért Jézusért tették meg azt a hatalmas utat, aminek a végén pont „lecsúsztak” a gyógyulásukról. Ezt a belül fájó, kívül közönyös hangulatot már csak a felszínen érinthette az a terjedő utcai legenda, miszerint a Mester valójában föltámadt a halálból, sőt a temetőből még sokan mások is feltűntek a városban azon az ominózus szerdai napon. Az egykori tanítványoktól eredő mítoszt senki nem tudta komolyan venni, különösen, miután a hivatalos álláspont a test ellopásával vádolta meg a magába zárkózó 120 fős mozgalmat. Különben is, ha élne, megmutatná magát, de mivel az állítólagos tanúkon kívül senki nem látta élve, így nyilvánvalóan hiteltelen a magukra maradt galileaiak szóbeszéde.

Bár Mózes a Törvényben előírta, hogy „örvendezz az Úrnak, a te Istenednek színe előtt, (…), azon a helyen, amelyet kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy oda helyezze az ő nevét.” (5Mózes 16:11), mégis Sziván hónap 6-án a Római Birodalom és a keleti területek összesereglett zsidósága meglehetősen nyomott hangulatban citálta az ünnepre előírt, megszokott passzusokat. Köztük volt az aratási időszak kapcsán Ruth könyvének négy fejezete, valamint Ezékiel és Habakuk könyvének azon sorai, amelyek Izrael Istenének dicsőségről szólnak. Bent a templomi szertartásra már sültek azok a rendkívül finom lisztből készült kenyerek, amelyeket az Úr előtt emeltek föl, hogy ezzel adjanak hálát a soron következő nyári aratás terméséért. A sok százezres tömeg morajában nyilván föl sem tűnt a szélső oszlopcsarnokban félrevonuló százhúsz tanítvány. Legtöbben meg sem ismerték őket, azok pedig, akiknek rémlett a személyük, ideges gyanakvással szemlélték a mesterük tragédiája ellenére láthatóan magabiztos és összetartó társaságot.

„Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé, sugarak támadnak mellőle, és ott van az ő hatalmának rejteke. Megáll és méregeti a földet, pillant és megrendíti a népeket, az örökkévaló hegyek szétporladnak, elsüllyednek az örökkévaló halmok; az ő ösvényei örökkévalók!” – visszhangzott a Ház Habakuk próféta soraitól (3:5–6), amikor kilenc órakor a késő reggeli csicsergős napsütésben az ég hirtelen morajlani kezdett, mint a „sebesen zúgó szélnek zendülése” (Apostolok cselekedetei 2:2), jóllehet továbbra is tökéletes szélcsend volt. Majd a láthatatlan hangforrás szó szerint rájuk zuhant az égből, és a robaja „betöltötte az egész házat”, vagyis a Templomot.

A szélroham hangját ugyancsak váratlanul egy lángoló, fáklyaszerű, vibráló fényjelenség követte, ami az oszlopcsarnokra borult, és a kis názáreti mozgalom fölött szétoszolva mind a százhúsz tanítvány fölött izzón ragyogni kezdett. A Sínai-hegyet idéző zúgás és tűzjelenség együttese – ami a hagyomány szerint szintén pont ezen a napon történt – rögtön fölborította a megszokott szertartásrendet. A Templom központi épületéből kirohanó sokaság ezrével tódult az oszlopcsarnok felé, ahol sokan rögtön megérezték ugyanazt a fizikailag, érzelmileg is tapasztalható, vibráló, szikrázó „erőteret”, ami korábban Jézust jellemezte. Az egyszerű, vidéki galileai csoport is teljes eksztázisban volt, alig vettek észre valamit a körülöttük kialakuló káoszból. Volt, aki a földön feküdt, más ugrált, többen táncoltak, nevettek, sírtak, tapsoltak az örömtől, hogy „megteltek Szent Lélekkel”.

Bár az európai ember számára az Apostolok cselekedetében leírt eksztatikus, önkívületi állapot rendkívül nehezen értelmezhető és elfogadható, az intellektuális görög–római gondolkozásnál jóval spirituálisabb zsidó világnézet számára az eksztázis, ha nem is mindennapos, de jól ismert jelenség volt, különösen a templomi szolgálatok, ünnepek idején. A papok, hívők viselkedésében időnként megnyilvánuló eksztázist jól ismeri a rabbinikus irodalom, ami pont a tavaszi és őszi „örömünnephez”, az épp aktuális sávuóthoz (hetek ünnepe) és szukkóthoz (sátorok ünnepe) köti az önkívületi örömöt, amit maga a Tóra írt elő parancsként a zsidóság számára: „megáld téged az Úr, a te Istened minden termésedben és kezeidnek minden munkájában; azért örvendezz igen!” (5Mózes 16:15)

Éppen ezért a Misna beszámol arról, hogy a sátorok ünnepének a szertartása óriási tánc, éneklés és zene közepette zajlott, ahol a Jeruzsálemi Talmud szerint a résztvevők eksztatikus öröme magától a Szent Szellemtől inspirálódott. Az Apostolok cselekedeteiben is említett Rúách Há-Kódes a rabbinikus irodalom szerint azokra száll rá rendszeresen, akiket Isten elválasztott magának királynak vagy prófétának. Időnként azonban azokra a karizmatikus, egyszerű emberekre is, akik a Törvény valamelyik parancsát hittel és lelkesedéssel hajtották végre. Róluk az Ószövetség is bőven hoz példákat, ilyen volt például Dávid önkívületi tánca a Frigyláda előtt vagy Saul király és kísérőinek esete, akik Isten Szellemének a jelenlétében egy teljes napon át földre zuhanva, remegő tagokkal dicsérték az Urat.

A Templom-hegy, ahol a híres pünkösdi jelenet 32 júniusában berobbant, amúgy is epicentruma volt az eksztázisnak. Amikor i. e. 960-ban Salamon fölavatta az Első Templomot, a Szövetség Ládájának elhelyezése után a papok összeestek az Úr jelenlétében. Így, amikor a százezres tömeg összegyűlt a Templom külső oszlopcsarnokában a százhúsz eksztázisban lévő tanítványhoz, nem azon lepődtek meg igazán, amit láttak, hanem amit hallottak! Jézus követői mesterük gyásza helyett, miután „beteltek Szent Lélekkel, kezdének szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniok.” Ezzel ugyanis – bár még egyikük sem tudta – i. sz. 32. sziván hónap 6-án a Templom-hegyen létrejött a jeruzsálemi gyülekezet, és vele a keresztény hit, ami átformálta a világot. (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: