Kereső toggle

A művészetet ihlető igazság

Hogyan változtatta meg a kereszténység a világot? 5. rész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Közel két hónapja kezdtük Alvin J. Schmidt 2004-es könyvének ismertetését. A nyugalmazott amerikai szociológiaprofesszor How Christianity Changed the World (Hogyan változtatta meg a kereszténység a világot) című munkájában azokat a mélyreható változásokat mutatta be, amelyek az új hitnek köszönhetően pozitívan hatottak az emberi civilizációra. Most az utolsó rész következik, de reméljük, hogy az ezredforduló utáni időszak egyik legnagyobb hatású apologetikus könyvét magyarul is teljességében megismerhetik az olvasók. Cikkeinkben természetesen csak rövid szemelvényeket tudtunk bemutatni a könyv nagyon gazdag tartalmából, mindenesetre a visszajelzések alapján sorozatunkkal sikerült felkelteni az érdeklődést a mű iránt.

A kereszténység a világra az egyik legmaradandóbb, ma is milliárdok által csodált változást a művészetek terén gyakorolta. Érdekes módon tulajdonképpen annyit tett, hogy az ószövetségi és újszövetségi történeteket, jeleneteket, híres alakokat szobrok, festmények, zenei és irodalmi alkotások formájában örökítette meg kortársai és az utódok számára. Ezzel egy egész kontinens, és ezen keresztül csaknem az egész világ kulturális alapműveltségét meghatározta, és a hétköznapok világába, az emberek egymás közötti beszédébe is belevitte a bibliai idézeteket, szólásokat.

A művészet megújítása

Schmidt elmondja, hogy az ősegyház az üldözések, az illegális státusz miatt nem foglalkozott különösebben művészettel. Egyes katakombákban viszont már megjelentek a keresztény művészet első csírái: a 3. századból, Domitilla katakombájában például már a jó pásztort ábrázolja az ismeretlen kéz (vagy kezek); Callistus katakombájában pedig Jézusnak a szamaritánus nővel történő találkozása vagy akár az utolsó vacsora jelenete látható. Krisztus után 313-ban, amikor a fiatal vallást Nagy Konstantin törvényessé tette, először a templomokban jelentek meg művészeti igényességű művek. A korai 5. században például a Santa Maria Maggiore-bazilikában használtak először üvegmozaikokat (a görögök korábban márványt használtak erre a célra).

A világ egyik legszebb templomi dekorációja is ebből a korból származik. A konstantinápolyi Hagia Sophia-székesegyház csupán öt év alatt épült fel, és a 16. századig a legmagasabb székesegyháznak számított. Belsejét, a mintegy ezer tonnányi üvegmozaikot arany borította: olyan hatást keltett az ide belépő számára, hogy az egész világot felülről kormányozzák. Konstantinápoly 1453-as eleste után a hódító muszlim Ottomán Birodalom összetörette a belső díszeket, a mozaikokat, később beburkolták a csodaszép mennyezetet is, és mecsetté alakították. De még rájuk is hatott, hiszen az elképesztő dómszerkezetű építmény mintájára készült később több mecset is.

A könyv szerzője külön nem tér ki rá, de tudvalevő, hogy az 1. évszázadban a zsidók ellen vívott győztes római háborúnak az egyik következménye a művészetek történetét sem hagyta nyomtalanul. A korai keresztény egyház először csak etnikailag, majd eszmeileg is elveszítette zsidó gyökereit – legalábbis abban a tekintetben, hogy az egyházban megjelentek az istenábrázolások, amit az Ószövetség egyértelműen tiltott, akár festmény, akár szobor formájában is történt. A kereszténnyé váló korai Európában a szentek tisztelete mellett azok ábrázolása is elkezdődött, ezzel az ábrázolandó személyek, így a művészek „alapanyaga” is tovább bővült. Mivel a középkorban a Bibliát az egyszerű nép nem olvashatta – Luther például az erfurti egyetem hallgatójaként találkozott életében először a Szentírással –, a templomokban, katedrálisokban látható korabeli „képregények” segítették a bibliai történetek megismerését. Ezek nagy része ma is a művészettörténetben kiemelt helyet foglal el.

Az építészet történetében jelentős változást hozott egy újdonság, a gótikus katedrálisok megjelenése. Ebben is a középkori keresztény ember világnézete jelent meg. A könyv egy művészettörténészt idéz, aki szerint a katedrális egyszerre szimbolizálja az ember öntudatosságát és isteni aspirációját. Ezek a sokszor gigantikus, messziről is látszó, egy város lakosainak életében döntő jelentőségű építmények meghatározták az európai ember viszonyítási pontját. A katedrálisok építői az alkotásukkal, illetve a benne elhelyezett, művészi igényességgel és elhivatottsággal készített szobrokkal, freskókkal és egyéb díszítőelemekkel akarták kifejezni Isten iránti tiszteletüket, amely – mint Luthernél már említettük – elsősorban nem bibliai olvasottságon alapult. De buzgóságuk őszinte volt, nem úgy, mint a római kor langyos vallásos élete, és ez az istentisztelet helyén is meglátszott. Ráadásul nincs két egyforma katedrális, és emiatt az európai városok kinézete nem uniformizálódhatott. A mai posztkeresztény világban is ezek a monumentális építmények az odasereglő turisták fő célpontjai – ahogy például az iszlám Törökországban is 2015-ben a Hagia Sophia számított a turisták által leglátogatottabb helynek.

A reneszánsz, amely az újjászületést és a „sötét középkortól” történő elszakadást hirdette, továbbra is keresztény, bibliai témákat dolgozott fel. A How Christianity Changed the World a teljesség igénye nélkül sorolja a keresztény tematikában alkotókat: kezdve Leonardo da Vincitől Raffaellón át Rembrandtig, akik nevét minden művészetszerető ismeri világszerte. Mivel a keresztény uralkodók és mecénások bőkezűen támogatták a művészetet – a középkori egyház pedig nem tiltotta, sőt támogatta –, a keresztény képzőművészet évszázadokon keresztül a világ legkülönfélébb tájain tette ismertté a bibliai történeteket.

Bach mottója: segíts meg, Jézus!

A zene mindig is fontos szerepet töltött be a kereszténységben. Már a Biblia szerint is Jézus és tanítványai zsoltárokat énekelve mentek a Getsemáné-kertbe. A „nagy király”, Dávid maga is zeneszerző volt, a templomi istentiszteletben nagy szerepet játszottak a hangszerek és az Istennek való éneklés. Az őskeresztény, zsidó hívekből álló egyház ezt a szokást vette át, így már a kezdetektől a zene nem tiltott vagy tűrt, hanem támogatott tevékenységnek számított. Pál apostol egyenesen parancsba adta az éneklést az efézusi helyi gyülekezetnek írt levelében: „Beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dicséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dicséretet mondván szívetekben az Úrnak.”

Ifjabb Plinius Kr. u. 2. századból származó levelében már beszámol arról, hogy a keresztények himnuszokat énekelnek. Ugyancsak ebben a században a később mártíromságot szenvedett Antiochiai Szent Ignác az újonnan megtértek számára görög nyelvű hálaadó himnuszt írt. Egy évszázaddal később keletkezett Thekly himnusza, amely már 24 strófából és kórus-refrénből állt. A 4. században Szent Ambrus, Milánó püspöke a reggeli és esti miséken lehetővé tette, hogy mindenki énekelhessen, emellett maga is írt himnuszokat. Az opera gyökerei is középkori keresztény gyakorlathoz nyúlnak vissza a könyv szerint: alapjai bizonyos francia templomokban, az oltár előtt eljátszott egyházi drámák voltak. A 10. századig a zene egyébként egyszólamú éneklést jelentett, akkor azonban olyan változás történt, amely a mai napig meghatározó. Természetesen itt is keresztényeket találunk, nevezetesen két bencés szerzetest. Hucbald (Ubaldus) vezette be a többszólamú zenét, majd a 11. században élt Arezzói Guido kitalálta, hogyan lehet azt papírra vetni, így az utókor számára megőrizni és eljátszhatóvá tenni a zeneműveket. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a hattagú szolmizáció (ut-do, re, mi, fa, sol, la) is.

A zenei műfajok egész sokasága nőtt ki azután az egyházi zenéből: a madrigál, a nemzeti himnuszok, az oratórium (a szó maga is imádságot jelent), a szimfónia, a szonáta, a kantáta, de még a concerto is. Ezeket alapvetően templomokban énekelték és adták elő kezdetben, utána hódította meg az egész világot.

A reformáció nem szakított a zenével, épp ellenkezőleg. Szükség is volt ezen a területen a reformra, hiszen Szent Ambrus, vagyis a 4. század óta kiveszett az egyházból a gyülekezeti együtt éneklés gyakorlata. Lutherig csak kórustagok – sokszor szerzetesek – énekelhettek együtt, ráadásul latinul, amelyet a különböző nációkhoz tartozó hívek nem értettek. Luther Márton viszont rendkívül szerette a zenét, úgy tartotta, hogy a keresztény zene Isten beszédének a szolgálóleánya. Luther 36 himnuszt írt, melyek közül a 46. zsoltár szavait visszhangozó Erős várunk nékünk az Isten a reformáció óta az egyik legismertebb egyházi ének, amely egy időben Svédország nemzeti himnusza is volt.

A reformáció nélkül a világ szegényebb lenne az egyik legzseniálisabb zeneszerzővel, Johann Sebastian Bachhal is. A 17-18. században élt zsenit tudása és erős keresztény hite tette olyanná, amilyennek ma ismerjük. Erős lutheránus hite azt jelentette, hogy hűségesen és rendszeresen olvasta a Bibliát és keresztény írásokat is. Mielőtt egy hangjegyet is lejegyzett volna, sokszor odaírta a kotta elejére a J. J. rövidítést, ami ezt jelentette: Jesu, Juva – segíts meg, Jézus. Bachról az a hír járta, hogy azt mondta tanítványainak: ha nem adják oda tehetségüket Jézus Krisztusnak, sohasem lesznek nagy zeneszerzők. Bach teljesítménye szinte felülmúlhatatlan: az opera kivételével mindenféle műfajban több száz zeneművet alkotott, a négyujjas technika helyett öt ujjal használta a billentyűzetet, megváltoztatta az orgonajátékot, komplex zenéje lefektette a klasszikus zene alapjait. Lipcsei kántorként legtöbb művét ott alkotta. Róla mondta Albert Einstein, hogy nagyszerűségét nem értékelték és nem is lehet igazán.

A kor másik nagy zenei géniusza Georg Friedrich Händel, akinek Messiás című oratóriumát először hallva az idős Haydn sírva fakadt, mint egy kisgyerek. Angol hagyománnyá vált, hogy az oratórium talán legismertebb részét, a Halleluja-kórust a hallgatóság felállva hallgatja. Händel is azok közé tartozott, akiket megváltoztatott a Názáreti, és aki a változás hatására maga is megváltoztatta a világ művészetét. A könyv további példákat hoz olyan nagy nevekre, akik nélkül szegényebb lenne a világ, és akik ugyancsak keresztény témákat dolgoztak fel: például Schubert, Brahms vagy Sztravinszkij nevét. A nyugati zene története – akárcsak a képzőművészeté – elválaszthatatlan a kereszténység civilizációt megváltoztató hatásától.

Az írott szó művészete

A kereszténység már a kezdetektől használta a harmadik fontos művészeti ágat, az irodalmat. A keresztény filozófusok, apologéták már az 1–2. századtól írtak hitük védelmében, élve a retorika és a meggyőzés eszközeivel. Az Újszövetség részei már az ősegyházban körbejártak a helyi gyülekezetek között, erre utal Péter apostol is, amikor ezt írja: „És a mi Urunknak hosszútűrését üdvösségnek tartsátok; amiképpen a mi szeretett atyánkfia, Pál is írt néktek a néki adott bölcsesség szerint, szinte minden levelében is, amikor ezekről beszél azokban.”

Az irodalom történetének több meghatározó műve keresztény hatásokra íródott. Ilyen Dante Alighieri 1321-es Isteni színjátéka, amely a mai napig meghatározza a nyugati ember pokolról kialakult képét, mivel az egyik legerőteljesebb képes beszéd a „nyomorúság helyéről”. Az angol Geoffrey Chaucer 14. században írt Canterbury mesékje vezette be a rímpár használatát az angol irodalomba. Luther Márton küzdelmeinek nagy része is írásos formában történt.

„A német nemzet keresztyén nemességéhez” című levelében megírja az egyetemes papság gondolatát. Sok történész szerint ez az írás hozta be az egyház és állam elválasztásának gondolatát. A katolikus egyházban szentté avatott Morus Tamás Utópia című munkája ma is fogalom és alapja minden egyes hasonló műnek. Alvin J. Schmidt könyve több címet is felsorol, amelyek a világirodalom megkerülhetetlen műveivé váltak: például Goethe Faustját vagy Dickens Karácsonyi énekét – ez utóbbi tette népszerűvé a karácsonyi ünnepet.

A könyv elhallgatja talán a legfontosabb világirodalmi fejleményt, a Biblia nemzeti nyelvekre való fordítását. A milliárdok által Szentírásnak tartott gyűjtemény a kezdetek óta inspirálta feltalálók, politikusok, művészek nemzedékeit, hogy élhetőbb és szebb világot hagyjanak utódaikra. Az ebben olvasott történetek hatása nélkül nemcsak az európai, de a világ civilizációja is teljesen más irányba fordult volna. Erről szól az amerikai nyugalmazott professzor könyve is.

Olvasson tovább: