Kereső toggle

A rendelt idő

A történelem szombatja megakasztja a babiloni időkerék forgását

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az idő kereke örökké forog – ez a gondolat az ősi Babilonban született, de a mai napig ez a tudat ringatja az emberiséget abban a kényelmes hitben, hogy az időben, a végtelen Kronoszban sötét múltja elfolyik, fényes jövője pedig örökké tart. A mai tudományos világkép, a görög–római kultúra, a keleti és ezoterikus vallások mind-mind ciklusokban látják az időt, ami mindig hoz egy új holnapot, lehetőséget biztosítva a tegnap elfelejtésére. Egyedül a zsidó–keresztény világkép beszél a „rendelt időről”, mint céllal, értelemmel és felelőséggel bíró korszakról.

Ennek hosszát a rabbinikus tradíció – egyetértésben a korai egyházatyákkal – hagyományosan hat plusz egy millenniumban, azaz hétezer évben határozta meg. Az első szakasz, az emberi szenvedéstörténet a korrigált zsidó naptár szerint a 21. század első felében, a harmincas években jár le, ami történetesen Jézus halálának és feltámadásának kétezredik évfordulója is egyben. Ha az ősi tradíció és az évszámítás pontos, akkor alig több mint egy évtizeden belül föltűnhetnek a történelem színpadán az apokalipszis lovasai.

Kronosz spirálja

Négyezer éve, Babilonban élő káldeus csillagászok alkották meg a történelem uralkodó időképének alapját, a zodiákus kereket, ami a Nap útját követve 12 csillagjegyre osztja föl az éjszakai égboltot. Ez az első ismert csillagtérkép, az összes ismert asztrológiai rendszer – nyugati, kínai, indiai, babiloni – alapja, ami annyira gyorsan terjedt el keletre és nyugatra, hogy már a 3500 éve, az i. e. 15. században íródott mózesi törvény is megemlíti, mint az ég seregeinek a tiszteletét: „Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteljed azokat…” (5 Mózes 4:19)

Nem véletlen, hogy a kozmosz mai napig tartó mély tisztelete elvezetett minket a végtelen időfolyam gondolatához, hiszen annak precíz, kiszámítható törvényei mind azt sugallják, hogy bár az ember halandó, de a bolygók periodikus körforgása és hatalma örökké tart.

A zodiákus eszme kelet felé vándorolva mélyen beépült az indiai és távol-keleti filozófiába, vallásokba, aminek főárama, a buddhizmus és a hinduizmus egyaránt központi jelentőséget tulajdonít az időkeréknek, az úgynevezett „kálacsakrá”-nak. Ebben a vég nélkül megszülető és meghaló időciklusban vándorol ugyanis a lélek, amíg fel nem tud oldódni az örök nirvánában, megsemmisülésben.

Dél-Amerikában a perui indiánok is végtelen forgásban látták az időt, északabbra pedig a maják naptára sem ért véget 2012-ben, hanem csak elindult, hogy tegyen még egy kört. A zodiákus eszmét nyugatra a görögök hozták át, akik az olimposzi főistenek – Zeusz, Hádész, Héra, Hesztia, Poszeidón – atyjának tartották az időkereket forgató Kronoszt. Neve egyúttal a „múló idő” görög kifejezése is, ami az órák, napok, évek körkörös ciklusaiban halad. Róma szerint később az „istenek atyja” Itáliában telepedett le, hogy Saturnus néven elhozza számukra az aranykort. Ünnepe a téli napforduló idejére eső szaturnália, ahol a sötétségből újraszülető időt magasztalták föl.

Kronosz, az örökké folyó idő istene.
„Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” – tartotta Hérakleitosz, aki szerint minden örök mozgásban van és változik. Ezt a végtelen időképet vette át a görög filozófia, amely a kozmoszt egy kezdet és vég nélküli állandónak hitte, ahol az idő az asztronómiai ciklusoktól elválaszthatatlan, a forma és az anyag örökké létezik. Ezt vette át a didaktikus, európai gondolkodásmód, ami szerint a világ spirálszerűen fejlődik, vagyis a dolgok mindig újrakezdődnek, de már egy fejlettebb állapotban.

A vég nélküli folyamatos fejlődés, vagyis evolúció a modern természettudományos világkép alapvető tézisévé vált a 19-20. századra, így hasonlóan a keleti kultúrákhoz, már a nyugati társadalmak sem tartanak attól, hogy egyszer majd lejár az idejük: „Bármi is történt az idő előtt, az már nem érintheti a jelenünket. Éppen ezért egyszerűen figyelmen kívül hagyhatjuk azt, ami az időn kívül létezik, hiszen számunkra nincs tapasztalható következménye annak, hogy létezik” – fogalmazza meg a magabiztos bábeli reményt korunk meghatározó gondolkodója, Stephen Hawking Az idő rövid története című bestsellerében.

Amikor a „semmi új” véget ér

Az örök holnapot ígérő zodiákus kerékkel szemben kizárólag a Biblia beszél az „idők végéről”, egy olyan napról, aminek Pál apostol athéni beszéde szerint „rendelt ideje van”: „Mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek, az által, hogy feltámasztá őt halottaiból.” (Apostolok cselekedetei 17:31)

Az athéni Areioszpagoszon Pál fő hallgatóságát jelentő sztoikus és epikureus filozófusok számára mind a test föltámadása, mind az idő vége botrányosnak és bolondságnak hatott, mivel ellentétben állt azzal a történelmi és empirikus tapasztalattal, amit a kozmosz állandó törvényeiből kiolvasni véltek. Az ember nem mérhető a világegyetemhez, ami hatalmas és örök, szemben az emberrel, aki halandó és törékeny, így különösebb értelmet sem kell keresnünk a létezésnek. „A kozmosz végső sorsát illetően vélhetően nem találunk semmiféle célt, de kérdezzük meg magunktól: ugyan milyen összefüggésben állnak életünk kilátásai a kozmosz végső sorsával?” – veszi át ezt a világképet Richard Dawkins evolucionista biológus, a Biblia és a hit kritikájaként írt sikerkönyvében, az Isteni téveszmében.

Az Areioszpagosz Athénban. Leo von Klenze festménye.
Azonban míg a babiloni időképet megnyugtatja a „nap alatti idő” látszólagos stabilitása, a zsidó-keresztény világkép számára ugyanez az állandóság egy föloldhatatlan problémához vezet, amit Salamon a Prédikátor könyvében úgy fogalmaz meg, hogy a ciklikus időben „ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt.” (Prédikátor 1:9) A zsidóság és a kereszténység ezért már kezdettől fogva végcélt keresett az önmagában „hiábavalóan” elfolyó időnek, amit mind az Ó-, mind az Újszövetség az „Úr napjában” határoz meg: „Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek.” (2 Péter 3:10) Az „Úr napja” kifejezés megtalálható számos próféta – Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Jóel, Ámos, Abdiás, Sofóniás, Zakariás és Malakiás – könyvében, és utalnak rá az evangéliumok, az apostoli levelek és persze a keresztény eszkatológia fő műve, a Jelenések könyve is. Utóbbinak szerzője, János apostol szerint ebben a konkrét időpontban az állandónak hitt „kozmosz” elmúlik, annak „kívánságával” együtt.

A Messiás napja és a 21. század

Ez lesz a jelenlegi világkorszak (aion) vége, aminek hosszáról a Biblia csak rejtélyes utalásokban fogalmaz. A klasszikus, talmudi judaizmus és a korai keresztény hagyomány azonban egyetért abban, hogy ez az ember teremtésétől számított hatezer évet jelent: „Illés házában taníttatott: A világ hatezer évig áll fenn. Kétezer év zűrzavar (tohu), kétezer év Törvény (Tóra), kétezer év a Messiás napjai – de bűneink megsokasodása miatt azokból kimaradtak, amik kimaradtak” – írja egy ősi héber szóbeli hagyományra (bárájtá) utalva a Babiloni Talmud. (Rabbik és egyházatyák a történelmi korszakváltásról. Hetek, 2013. január 11.)

A legmagasabb prófétai tekintélyhez, Illéshez kötött zsidó tradíció alapja a teremtés hat napja, amit Mózes zsoltára alapján – „Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt…” (Zsoltárok 90:4) – azonosítanak az emberi szenvedéstörténet hat millenniumával. Bár ebből a harmadik kétezer évet, a Messiás napjait – a rabbinikus felfogás szerint – a bűnei miatt Izrael elvesztette, de a történelem „szombatja”, a hetedik millennium messiási uralma ettől függetlenül is bekövetkezik majd.

A 2. században Iréneusz keresztény egyházatya a hat plusz egy évezredes koncepciót az Eretnekségek ellen című művében biztos ténynek veszi, és – hasonlóan Illéshez és a Talmudhoz – azt szintén egy kiemelkedő prófétai tekintélyhez, magához János apostolhoz köti: „Ezekről Papiasz, János hallgatója, Polükarposz munkatársa, a tiszteletre méltó korú férfiú írásban tesz bizonyságot negyedik könyvében – összesen ugyanis öt könyvet írt.” Később a keresztény vezetők államhatalmi eszközökhöz jutva már tagadták a hétezer éves időképet, sőt egyes vallástörténészek szerint Papiasz említett művét is ők semmisítették meg, nem pedig elveszett. Emiatt a kereszténység főáramából kikopott ez a hagyomány, és már csak a zsidóság kötött nagy reményeket a hatodik évezred végéhez.

Iréneusz, a 2. századi egyházatya szerint János apostol is a teremtés hat napjában látta az idő titkát.
A hagyományos zsidó naptár azonban most még csak 5777-et ír, vagyis pontosan 223 évre vagyunk a hetedik millennium kezdetétől, az „Úr napjától”. Ezt az időszámítást azonban – bár hagyománytiszteletből követi – még maga a judaizmus is pontatlannak tartja. A rabbinikus kronológia alapját jelentő Széder Olám nevű 2. századi midrás az Encyclopaedia Judaica szerint ugyanis 166 évet biztosan késik – a perzsa uralom hibás számítása miatt –, így a hetedik millennium már 2074-ben vagy korábban elérkezik a Földre. Ha pedig az Újszövetség szövegét is számításba vesszük, akkor további 38 évet levonhatunk: ugyanis míg Pál apostol szerint Saul 40 évig volt hatalmon, addig a zsidó hagyomány konkrét ószövetségi évszám hiányában csak két évben adja meg Izrael első királyának uralmát. Eszerint a második korrekció szerint a hatezer év 2036-ban jár le, ez pedig különleges egyezést mutat Jézus halálának és feltámadásának kétezredik évfordulójával, ami a keresztre feszítés ma leginkább elfogadott dátuma (i. sz. 32.) alapján 2032-re tehető. Mivel a zsidó hagyomány szerint a teremtés 5. és 6. napja a Messiás korszaka, akit a keresztény hit a Názáreti Jézussal azonosít, így számukra annak napjai korántsem „vesztek el”, hanem épp ellenkezőleg, a megváltás kegyelemének kétezer éves korszakát hozták el az emberiség számára.

Péter apostol is átvette Mózes „ezer év olyan, mint egy nap” koncepcióját: „Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr…” (2 Péter 3:8). Ezért a keresztény bibliakutatók szerint a feltámadás három napja is magában hordozza a „Messiás napjainak” 2 plusz 1 évezredes kronológiáját és erre Hóseás próféta titokzatos kijelentését használják támaszul Izrael folyamatban lévő újjászületésére hivatkozva: „Megelevenít minket két nap múlva, a harmadik napon feltámaszt minket, hogy éljünk az ő színe előtt.” (Hóseás 6:2)

A jelenlegi számítások szerint 2032-re eső különleges évfordulót azonban a Jelenések és Dániel könyve szerint meg fogja előzni a „nagy nyomorúság” utolsó évhete, amikor az apokalipszis drámai csapásai – hét pecsét, hét trombita, hét pohár – rászakadnak a Földre. Ha a hagyomány igaz, akkor annak szigorú és merev követése esetén 2025-re datálhatjuk a végidők kezdetét. Azonban a Biblia időképe megenged egy kis rugalmasságot – az egyiptomi exodus például a rendelt időhöz képest 30 évet késett –, valamint sem a rabbinikus kronológiában, sem a zsidó naptárban, sem pedig a történelmi adatokban nem lehetünk teljesen biztosak. Ezért a 2025 / 2036-os dátum inkább elméleti, semmint tökéletesen precíz definíciója a teremtés hatodik millenniumának, valamint a messiási éra kezdetének.

Egy azonban biztos: szemben a ciklikus maja naptárral, a bibliai idő aionja egy konkrét napon tényleg véget ér majd, és akkor Jézus próféciája szerint (Máté 24:29) az egész világra hatást gyakorló zodiákus kerék alól végleg kihull majd az ég: „Mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei megrendülnek.”

Olvasson tovább: