Kereső toggle

Nácik és az Európai Egység

Boris Johnson szerint Hitler is az unió előfutára volt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nagy vihart kavart Boris Johnson konzervatív brit politikusnak a The Sunday Telegraphban megjelent interjúja, amelyben az európai egységgondolat előfutárai között említette Adolf Hitlert is. A miniszterelnökségre pályázó volt londoni polgármester a júniusi népszavazáson a kilépést támogatók vezéralakja, így kijelentését sokan a kampány egyik bombasztikus – a kritikusok szerint felháborító – kiszólásának mindősítették. De vajon van-e tárgyszerű alapja Johnson állításának? Milyen Európát akartak a nácik, és van-e gazdasági-politikai érveiknek bármi hatása a mai integrációra? A kérdésekre egy konzervatív oxfordi történész, John Laughland közel húsz éve megjelent könyvében próbált először választ adni, ám megállapításai mára, a referendum kapcsán váltak igazán aktuálissá.

1997-ben jelent meg a The Tainted Source: The Undemocratic Origins of the European Idea (A romlott forrás: Az eu-rópai idea nem demokratikus eredete) című könyv, amit Sir Edward Heath volt brit miniszterelnök, aki 1972-ben aláírta Nagy-Britannia belépését az unióba, így minősített: „Abszurd és borzalmas meghamisítása a múltnak és jelennek.” A szerző, John Laughland azonban nem azt állítja – ahogy Boris Johnson sem –, hogy a mai Európai Unió alapítói a nácik lennének, és azt sem, hogy Brüsszelben a politikusok a Harmadik Birodalom feltámasztásán dolgoznának. Ettől még nem árt szembenézni a kényelmetlen történelmi előképekkel, különben, mint a könyv mottójaként idézett Alexis de Tocqueville írja, ha nem engedjük, hogy „a múlt megvilágítsa a jövőt, az emberek gondolatai homályban tapogatóznak”.

Az utóbbi időben amúgy sem szokatlan, hogy politikusok vetnek fel olyan kérdéseket, amelyeket történészeknek kellene. Tavaly ősszel Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök beszélt arról, hogy a náci „végső megoldás” beindításában milyen szerepe volt az akkori jeruzsálemi főmuftinak, Hadzs Amin al-Husszeininek. (A palesztin Hitler. Hetek, 2015. október 30.) Netanjahut első körben sokan bírálták, hogy milyen történelmietlen és uszító kijelentést tett. A korábban a főáramú média által került témáról mégis kibontakozott egy érdemi vita, amiből kiderült: a palesztin muszlim vezető 1941-ben valóban befolyásolta a náci politikát azáltal, hogy mereven elzárkózott a zsidók Palesztinába történő száműzése elől, legfeljebb arról lehet vitatkozni, hogy Hitler már ez előtt meghozta a döntést a holokausztról, vagy a wannsee-i konferencia – amelyen kidolgozták az európai zsidóság szisztematikus kiirtását – szervezését nem véletlenül kezdték meg Hitler és Al-Husszeini berlini találkozójának másnapján.

Határok nélkül

„A nemzetállam … nem képes megoldani a huszonegyedik század nagy problémáit” – mondta Helmut Kohl 1996-ban a belgiumi Leuveni Katolikus Egyetemen mondott beszédében, ahol azt is kijelentette, hogy az európai integráció „a huszonegyedik században a háború és béke kérdését jelenti”. A német zöldek vezetője a kancellár beszédét méltatva még erőteljesebben fogalmazott, szerinte Auschwitz után nem engedhető meg, hogy bárki is kiálljon „Európa ellen”. Az elmúlt húsz évben számtalan kommentár hangsúlyozta, hogy a politikai megbízhatóság ma egyenértékű az Európa-pártisággal. Azt is gyakran olvashattuk, hogy az európai integráció pontosan azért született meg a második világháború után, hogy a háborúkat kiváltó nacionalizmusok ellenszere legyen.

A modern európai gondolat egyik forrásaként a második világháború alatti pacifista és humanista mozgalmakat szokás tekinteni, mint például az 1943-ban Milánóban létrejött Movimento Federalista Europeo mozgalom, amely alapokmányában kimondta, hogy a nemzetállamok elveszítették a jogukat arra, hogy a háború és béke kérdésében döntsenek. A föderalista mozgalom vezetői szerint ha olyan világ jön létre a világháború után, amelyben továbbra is fennmarad a nemzeti szuverenitás, akkor ez óhatatlanul újabb világégéshez vezet. „A militarizmust, a despotizmust és a háborúkat csak egy Európai Föderáció létrehozásával lehet felszámolni, amelyben a valamennyi európait érintő szuverén jogok átruházásra kerülnek: azok a jogok, amelyek a nemzetállamok kezében csak halált és pusztítást eredményeznek.” Az egymással újra és újra háborús konfliktusba kerülő államokat egy nemzetek feletti kontroll alá kell tehát rendelni, annak érdekében, hogy fenntartható legyen a béke.

Az európai egységről azonban nem a humanista utópisták beszéltek először, hanem pont azok, akik Európát példátlan pusztításba sodorták. A harmincas évektől kezdve a nácik, az olasz fasiszták és több európai kollaboráns kormány képviselői részletes terveket készítettek Európa politikai és gazdasági integrációjáról.

A német propaganda a megszállt országokban az egységes európai térség előnyeit sulykolta, természetesen a német modell alapján. E szerint a német társadalombiztosítási rendszer, közúthálózat, lakáshelyzet – általánosságban a gazdasági hatékonyság – minta és alap lehet más országok számára. Az egységesített modell alapján pedig egész Európa hatékonyan működhet majd a háború után – ígérte a berlini propaganda.

A nácik nem csupán a háborús agresszió igazolására, egyfajta fügefalevélként találták ki az Európa-eszméjüket, hanem már a világháború kitörése előtt előszeretettel beszéltek erről. Hitler is, akinek a témában elmondott beszédeit az Európa című díszalbumban is közzétették, Joachim von Ribbentrop előszavával. Az 1937-es nürnbergi pártnapon Hitler például ezt mondta: „Talán minden más országnál jobban érdekel bennünket Európa. Nemzetünk, népünk, kultúránk és gazdaságunk az egyetemes európai közegből nőtt ki. Ezért ellenségei vagyunk minden olyan kísérletnek, ami viszályt és pusztítást próbál kelteni az európai népek családjában.” Egy évvel később Rudolf Hess a nemzetiszocialista pártkongresszuson szervezett egy kiállítást Európa sorsdöntő küzdelme keleten címmel, amelynek fő üzenete az volt, hogy Oroszország német meghódítása az európai civilizációt juttatja el a barbár szlávoknak. Alfred Rosenberg pedig már a nácik hatalomra jutása előtt részt vett Rómában az Olasz Tudományos Akadémia és az Alessandro Volta Alapítvány által szervezett Európa-kongresszuson, amelyről a Nationalsozialistische Monatshefte 1932. decemberi számában írt, Válság és Európa újjászületése címmel.

Felsőbbrendű gazdasági egység

A német Európa-propaganda cáfolja azt a közkeletű nézetet, miszerint a nácik fanatikus nacionalisták lettek volna. Ellenkezőleg: alapvetően gyűlölték a nemzeti megosztottságot, és vonzódtak a nagy, monolitikus egységhez. Az önálló döntéseket a nácik éppúgy nem kedvelték országok, mint pártok, közösségek vagy egyének esetében. Gondolkodásuk központjában a faji kategóriák álltak, ami alapvetően határok feletti, nemzetközi doktrína. A faji gondolkodás nem tud mit kezdeni a szabadságjogokkal, amelyeket idegenkedve, irracionális vagy kifejezetten káros tényezőként tekint, szemben a „tudományos” fajelmélet kiszámítható válaszaival, amelyekkel állítása szerint meg tudták határozni egy embercsoport vagy nemzet viselkedését és reakcióit.

A nemzetállamok elutasítása a náci és fasiszta gazdaságtudomány alapvetése volt. Werner Daitz vezető náci közgazdász 1938-ban azt írta, hogy a náci völkisch gondolkodás meghaladta az állameszme elsődlegességét, ami korábban az általa megvetett brit politikai gondolkodást és a francia forradalmi eszme alapját jelentette. Ebből a szempontból a völkisch (népi) a liberalizmus, a kapitalizmus és a parlamentarizmus ellentéte volt. „Ezen a hamis angol politikai filozófián keresztül felszabdalták az európai né-pek családjának biológiai közösségét, olyan állami keretekbe kényszerítve őket, amelyek nem álltak kapcsolatban egymással.” – írta Daitz, aki szerint a nemzetállamok kicsi és önző intézmények, amelyek nem hajlandók a közös nagy európai célok szolgálatába állni. „Az európai népek családjának új erkölcse az, hogy … Európa közös érdeke meghaladja a nemzetállamok önző érdekeit.”

A nácik károsnak tartották a nemzetek közötti viszályt és versengést, és ezzel szemben az egységet ajánlották: „Meg kell tanulnunk, hogyan legyünk európaiak. Meg kell értenünk azt, hogy itt az idő véget vetni az európai polgárháborúknak és elérkezett az együttműködés időszaka.” – írta egy nácikkal kollaboráns svéd kiadvány.

A független nemzetekről Hitler azt tartotta, hogy a rájuk alapuló európai rend alapvetően anarchikus. 1941 augusztusában Mussolinivel közösen kiadott nyilatkozatban leszögezték, hogy a tengelyhatalmak győzelme utáni „új európai rend” felszámolja „a múlt háborúinak” kiváltó okait: „A bolsevik veszély és a plutokrata kizsákmányolás felszámolása után lehetőség nyílik a békés, harmonikus és gyümölcsöző együttműködésre az európai kontinens összes nemzete között, mind a politikai, mind pedig a gazdasági és a kulturális területen.” Ha nem nézzük a dátumot és az aláírókat, ezt a mai integráció szorgalmazói is mondhatták volna. 

Hitler a kisebb nemzetekre a megvető Kleinstaatengerümpel (kisállami zűrzavar) kifejezést használta, mint amelyet fel kell számolni. (John Laughland megjegyzi, hogy a fogalom első felét – Kleinstaaterei – a mai német politikai köznyelv is használja az európai megosztottság kifejezésére.) A nácik célja tehát a „kis nemzetek zűrzavara” helyett egy egységes Európa megteremtése volt. A Szovjetunió elleni invázió után Hitler meleg szavakkal mondott köszönetet az olasz nagykövetnek, Ciano grófnak az „európai szolidaritás felemelő érzéséért”. Hitler hozzátette: „a jövő nem a nevetséges félcivilizált Amerikáé, hanem az újonnan feltámadt Európáé, ami egyértelműen győzedelmeskedni fog, emberanyaga, gazdasága, intellektuális és kulturális értékei alapján, feltéve, hogy a Kelet az európai eszme szolgálatába áll és nem Európa ellen dolgozik.”  

Goebbels jóslata

Az ideológiai okok mellett a fasiszták azért voltak meggyőződve a nemzetállamok bukásáról, mert szerintük a technológiai fejlődés is ezt indokolja – állítja Laughland. Úgy érezték, hogy a nemzeti szuverenitás anakronisztikus egy olyan modern világban, amely egymásra utalt gazdaságokból áll, ahol a kereskedelem és szállítás nemzetközi méretű, és megvalósult a globális elektronikus telekommunikáció.

„Egyetlen európai nemzet sem remélheti már ma sem, a jövőben pedig még kevésbé azt, hogy katonai, gazdasági vagy kulturális téren szembeszállhat azokkal a nagy erőkkel, amelyek megszületnek majd, vagy már léteznek is Európán kívül.” – írta Camillo Pellizzi, az olasz Civilta Fascista fo-lyóirat szerkesztője, aki szerint Európa csak az összefogás által lehet sikeres az új kihívásokkal szemben. „A modern technológia tágas teret és hatalmas forrásokat igényel, hogy el tudja érni a szinte korlátlan hatékonyságot. Európán kívül már rendelkezésre állnak ezek a hatalmas területek és a források koncentrációja”, ezért Európában is elkerülhetetlen „a koncentráció”.  

A nácik gazdasági szempontból elkerülhetetlennek tartották azt, hogy a fejlődés a nagyobb egységek irányába tart. A berlini külügyminisztérium egyik információs sajtókiadványa szerint „Időszerűtlen és elavult Európa megosztottsága, amelyet a kis nemzeti gazdaságok és kommunikációs rendszerek jelentenek. Lejárt a vízumok és útlevelek ideje. Az általános európai jólét elhozza majd minden tag jólétét és gazdasági biztonságát. … Európa egyesülése már elkerülhetetlen, amit a történelmi vastörvények diktálnak.”

A náci vezetésben az Európa-gondolat leglelkesebb képviselője Joseph Goebbels propagandaminiszter volt, aki szintén meg volt győződve arról, hogy a technológia egybeköti az embereket, és ezért feleslegesek a határok. A Das Europa der Zukunft (A jövő Európája) című beszédében kijelentette, hogy a „technológia korábban példátlan módon hoz össze népeket. Miközben korábban huszonnégy órát igényelt, amíg egy üzenet eljutott Berlinből Prágába, ma ez egy másodpercbe sem kerül. Miközben 12 óráig tartott, amíg vonattal Prágába utaztunk, ma egyetlen óra alatt oda tudunk repülni. Ahogy ezeket a technológiai vívmányokat használjuk, a kontinensek szükségszerűen közelebb kerülnek egymáshoz.”

Goebbels még a „határok lebontása” kifejezést is használta, ami a mai európárti ideológia egyik kulcsfogalma. „Ti már egy nagy birodalom tagjai vagytok, amely arra készül, hogy újjászervezze Európát, lebontva a határokat, amelyek még elválasztják egymástól az európai népeket, és megkönnyítse az összefonódásukat.” – mondta Goebbels, aki a német egyesüléshez hasonlította az európai egység kialakulását. A legmegdöbbentőbb kijelentése így szólt: „Meggyőződésem, hogy ötven év távlatában az emberek többé nem gondolkodnak országok kereteiben” – mondta 1940-ben, történetesen éppen ötven évvel a náci birodalom nagy ellenségének, a Szovjetuniónak a széthullása előtt. Ma sok európai politikus, aki azt hangsúlyozza, hogy nem kell többé nemzetállamok kereteiben gondolkodni, nincs tisztában azzal, hogy Joseph Goebbels szavait ismétli.

Autobahn konföderáció

A háború utáni időszakra a nácik a gazdasági egységre készültek, amellyel felszámolták volna „Európa gazdasági balkanizálódását” és ennek jelszava a Grossraumwirtschaft (nagytérségi gazdaság) volt. „Egy új, nagy gazdasági térség jön majd létre, amelyben a gazdaság csak minimális mértékben függ az államtól. Ennek az európai méretű gazda-sági térségnek a megteremtését a világháború után a Versailles-i békediktátum akadályozta meg. Ennek eredménye lett az, hogy létrejött 35 független európai állam, amelyek közül 16-nak a lélekszáma a 10 millió főt sem éri el, miközben több mint 7000 kilométernyi új vámhatárvonalat húztak meg. Megakadályozták az egyesülést, mint például az Anschlusst Ausztria és Németország között, miközben a kis gazdasági egységek rendszerét támogatták” – írta 1940-ben a birodalmi kancellária megbízásából készült tanulmány.

A nácik úgy látták, hogy a világgazdaság kialakítását szorgalmazó erők „Európa gazdasági szuverenitását akarják megsemmisíteni”. Ezért Hitler Hermann Göringet bízta meg azzal, hogy kidolgozza Európa gazdasági egységesítésének projektjét, amelynek a „Közép-Európai Gazdasági Közösség” nevet adták. A programban szerepelt a résztvevő országok valutái között a rögzített árfolyam bevezetése, amelyet a német birodalmi márkához kötnek; az európai vámhatárok lebontása, annak érdekében, hogy létrejöjjön egy „vámmentes kereskedelmi térség”, valamint az európai mezőgazdaság protekcionista védelme.

A gazdasági élettér szükségességét Hitler már a háború előtt megfogalmazta. 1936-ban ezt mondta a Reichstagban: „Mennyi bajt tudna megspórolni az emberiség, különösen az európai népek, ha tiszteletben tartanák a természetes és nyilvánvaló élettereket … Az európai népek egy családot alkotnak a világban. Nincs sok értelme azt gondolni, hogy egy ilyen zsúfolt házban, mint Európa, a népek közössége hosszú időn keresztül fenn tudna tartani egymástól ennyire eltérő jogrendszerek sokaságát.” Hitler számára tehát a gazdasági egység feltételezte a jogrendszerek egyesítését, természetesen a Német Birodalom vezetésével.

Az új politikai keretet „Európai Konföderációnak” nevezték, amelyről 1943-ban egy miniszteri rangban szolgáló diplomata, Cécil von Renthe-Fink készített feljegyzést. A memorandumban rögzíti az új konföderáció alapelveit, amelyek alapján a nemzetállamok csak formálisan őriznék meg függetlenségüket. Szinte minden kérdésben a könföderáció központja döntene, amely biztosítaná az európai gazdaság védelmét a külső kihívásokkal szemben. A terv szerint Európát egységes közlekedési hálózattal látnák el, „a vasutak, az Autobahn, a vízi útvonalak és a légi közlekedés révén” – írja a dokumentum.

Mindennek felidézése természetesen nem azt jelenti, hogy a modern Európa-párti politikusok fasiszták vagy nácik lennének. A történelmi előképek felidézése azonban fontos annak érdekében, hogy azokat se lehessen szélsőséges színben feltüntetni, akik vitatják az európai egységterveket. Az ugyanis nem vitás, hogy Európa csak jól járt azzal, hogy 1945 után nem a Berlin által vizionált Grossraumwirtschaft, hanem szuverén nemzetek sora jött létre, még ha a vasfüggöny el is választotta ezeket egymástól.

Olvasson tovább: