Kereső toggle

Bábel tornyától az elveszett zsidó törzsekig

Tudelai Benjámin egzotikus utazásai III. rész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tudelai Benjámin a 12. század második felében kelt útra az Ibériai-félszigetről, Navarrából a Jeruzsálemi Királyságba. Zarándoklatának egyik célja az volt, hogy felkeresse kora jelentősebb zsidó közösségeit, és rögzítse a látottakat. Utazása csaknem száz évvel előzte meg a velencei Marco Polo születését, útinaplója pedig a történészek számára megkerülhetetlen forrásmunka, már csak azért is, mert ebből a korból sem a zsidó, sem a keresztény történetírás nem rendelkezik hasonló horderejű művel a mediterrán világról és a Közel-Keletről. Harmadik, befejező rész.

Tudelai Benjámin a Nur ad-Dín uralma alatt álló Damaszkuszt elhagyva, a termékeny félhold ívét követve érkezett az abbászida fővárosba, Bagdadba. Onnan folytatta útját az ősi Babilon romvárosa felé. A szerző hely- és távolság-meghatározásai a Bagdadon túli helyszínek esetében azonban meglehetősen ingatagok. Beszámolója ettől kezdve nem annyira személyes útinapló, mint inkább arra tett kísérlet, hogy szubjektív tapasztalatait kiegészítse az utazás során másodkézből összegyűjtött értesülésekkel. Az arábiai zsidókról szóló leírása alapján az is megkockáztatható, hogy sem köztük, sem az útirajzában szereplő olyan távoli helyszíneken nem járt, mint Szamarkand, Tibet, Kína, India vagy Ceylon. Benjámin feltehetően a Perzsa-öbölből kihajózva az Arab-félsziget megkerülésével, Áden érintésével jutott el az afrikai partokig, és ettől kezdve ismét nagyobb hangsúlyt tesz arra, hogy saját benyomásait közölje az olvasóval.

Bábel tornya és Jehezkél sírja

„[Reszentől] egy napi utazás Babilon, amely a régi Bábel. […] Még láthatók Nevúkhadneccar [Nabukodonozor] palotájának romjai, de az emberek félnek bemenni a kígyók és skorpiók miatt. […] 3000 zsidó él itt, akik »Dániel pavilonjának« zsinagógájában imádkoznak, amely ősi hely – még Dániel emelte. Faragott kőből és téglából épült. A zsinagóga és Nevúkhadneccar palotája között áll az a kemence, amelybe Hananját, Misáélt és Azarját bevetették – e völgy [ti. Dura völgye] mindenki előtt ismert.

[…] Bábel tornyát az elvándorlás nemzedéke építette az al-Agur nevezetű téglából. A torony alapjának hossza úgy két mérföld [1 míl = 1,6 km], [maga a torony] szélessége nagyjából negyven könyök [1 ammá = kb. 45 cm], a hossza pedig 200 könyök. A tornyon körbefutó, tíz könyökönként [ismétlődő] kaptatók segítségével az ember felmászhat a tetejére. Onnan húsz mérföldre is ellátni, mivel síkságon épült. Egyszer tűz hullott alá az égből, és a tornyot a kellős közepénél kettéhasította, egészen a legmélyéig.”

II. Nabukodonozor az úgynevezett Borszippa-feliraton örökítette meg, hogy a befejezetlen bábeli torony omlásnak indult, és az égetett téglák kettéhasadtak. Austen H. Layard angol utazó és régész borszippai [Birsz Nimrud] ásatásai során a Benjámin könyvében leírtakhoz hasonlóan értelmezte a helyszínen talált leleteket: a rom valóban kettévált, tetejétől az aljáig. A sziklaszerű masszába olvadt téglák kalcinált és üvegszerű felülete azt mutatta, hogy a falak lezuhanását valószínűleg villám okozta. A midrásirodalom egyik 6. századból származó darabja, a Berésith Rabbá 38. fejezete is utal Borszippára, azaz Balszifra, ahol a torony állt: „…az Örökkévaló ott zavarta össze (bálal) az egész föld nyelvét (száfá).”

„[Kaphrítól] három paraszangra [1 paraszang=6,4 km] van Jehezkél [Ezékiel] próféta (béke vele) zsinagógája, az Eufrátesz-folyónál. Vele szemben hatvan torony áll, és minden torony között egy kis zsinagóga; a [legnagyobb] zsinagóga udvarán tóraszekrény, a hátsó részében pedig Jehezkél sírja található. Hatalmas kupola borítja, nagyon szép építmény. Jekhónjá [Jekóniás], Júda királya építette és az a harmincötezer zsidó, aki vele jött, amikor Evil-Merodákh kihozta őt a börtönből. E helyet egyik oldalon a Kebár-folyó, másikon az Eufrátesz határolja […]. Ezt a helyet Izrael a mai napig kisebb szentélynek tartja, messze földről járnak ide imádkozni rós hasáná és jóm kippúr között. […] Előhoznak egy pergamentekercset, amelyet Jehezkél próféta írt, és abból olvasnak fel jóm kippúrkor. […] A szentélyhez tartozik egy nagy ház, tele könyvekkel, némely könyv az első templom idejéből, némely pedig a második templom idejéből való […]. Előkelő muszlimok is járnak ide imádkozni, ily nagy az ő szeretetük Jehezkél próféta iránt […]!

Al-Kócónáath városában háromszáz zsidó él, és a babiloni Talmud olyan híres bölcsei nyugszanak itt, mint Ráv Pápá, Ráv Húná, Rabbi Jószéf Szinaj vagy Ráv Jószéf bar Hámá. A régió nem szűkölködik emlékhelyekben: […] a Ragá-folyó partján nyugszik Cidkijjáhú [Sedékiás], Kúfában pedig – ahol hétezer zsidó él – Jekhónjá király, de ide temették Mohamed vejét, Ali ibn Abi Tálibot is. […] [Szúrától] két napi járás Safjáthív. Áll ott egy zsinagóga, amelyet az izraeliták Jeruzsálem porából és köveiből építettek, […] Nehardéá mellett.” Rási (Rabbi Slomo ben Jichák, a nagy tóra- és talmudkommentátor) magyarázata szerint Jekhónjá és követői szent földet hoztak magukkal, ide a nehardéái körzetbe. Így teljesítették be a zsoltáros szavait: „Mert kedvelik a te szolgáid annak köveit, és a porát is kímélik.” (Zsolt 102:15)

Khébár fiai és egy kurdisztáni hamis messiás

Hilláhból sivatagi utakon huszonegy napi járóföldre esik Séba földje, al-Jemen – írja Benjámin. „Itt élnek a Khébárnak [egy másik héber kézirat szerint »Rékháv fiainak«] nevezett zsidók, Témá férfiai.” (A Témá vagy Témán név Jób könyvéből ismerős lehet; innen származott Jób egyik barátja, Elifáz.) Vezetőjük Rabbi Hánán, ha-Nászi [a fejedelem], állítólag Dávid magvából való. „[Témá] Nagy város, földjük kiterjedése tizenhat napi járóföld. Hegyek veszik körül – az észak hegyei. A zsidóknak sok nagy, erődített városa van. Gójok igáját nem nyögik. Fosztogatnak és messzi földekről zsákmányt prédálnak szomszédaikkal és szövetségeseikkel, az arabokkal. Ezek az arabok sátrakban laknak, és a sivatagot teszik meg otthonuknak. Nincsenek házaik, Sineár és al-Jemen földjén fosztogatnak és zsákmányt szereznek. E zsidóktól félnek szomszédaik. Földművesek és marhatartók [ti. a zsidók]; földjük kiterjedt, és tanult, bölcs férfiak is élnek közöttük. Mindenükből tizedet adnak: a tudósoknak, akik a bét hamidrásban [a tanházban] ülnek, a szegény izraelitáknak és a remetéknek, valamint a Cijjón és Jeruzsálem gyászolóinak is, akik nem esznek húst és nem isznak bort, és feketébe öltözve ülnek. Barlangokban és föld alatti házakban élnek, böjtölnek minden nap, kivéve a sabbatokat és az ünnepeket, és a Szent, áldott legyen, irgalmát kérik Izrael száműzötteire, imádkozva, hogy könyörüljön meg rajtuk, és minden zsidón, Témá férfiain, az Ő nagy Nevéért; és Tílmaszon is, a nagy városon, amelyben közel százezer zsidó él.”

Karsten Niebuhr, a Dánia szolgálatában álló német térképész és felfedező 1762-ben utazott Jemenbe, és megállapította, hogy Khébárban élnek még zsidók. Joseph Woolf misszionárius 1836-ban látogatott Arábiába, ahol állítólag rékábitákkal beszélgetett. C. M. Doughty 1875-ben kereste fel a vidéket, és a következő tudósítással szolgált Khébárról: „most egy szegény falu, amelynek lakói szörnyű szerzetek; kifelé muszlimok, de titokban kegyetlen zsidók, akik senki idegent nem szenvedhetnek maguk között.”

Tudelai Benjámin Khébárban ötvenezer zsidóról tájékoztat. „Az emberek úgy tartják, hogy Khébár fiai Rúben, Gád és Manassé fél törzséhez tartoznak, akiket Salmaneszer, Assúr királya hurcolt fogságba. Megerősített városokat építettek, és minden más királysággal háborúznak. Senki nem tudja könnyen megközelíteni a területüket, mivel tizennyolc napi utat kell megtenni a sivatagon át, ami teljesen lakatlan, hogy senki ne tudjon bejutni a földjükre.”

A nem annyira geográfiai vargabetűnek, mint inkább irodalmi közbeszúrásnak tűnő kitérő után Benjámin legközelebb már Bászrából [Bócrá], a Hiddekel [Tigris] partjáról tudósít, ahol tízezer zsidó él. „Onnan két nap a Szamara-folyóig, ami Perzsia földjének kezdete. Ezerötszáz zsidó él Ezrá [Ezsdrás], a pap sírja közelében, aki Jeruzsálemből ment ki Artahsasztá [Artaxerxész] királyhoz, és ott halt meg. Sírhelye előtt nagy zsinagóga van. Annak oldalán az ismáeliták emeltek imaházat az iránta való nagy szeretetük és tiszteletük jeléül, és emiatt szeretik a zsidókat. […] Onnan négy napra van Khuzisztán, ami Elám. […] Romjai között található Súsán [Szúza], a főváros, Ahasvérós király palotájának helye. […] A városban hétezer zsidó és tizennégy zsinagóga van. Az egyik zsinagóga előtt található az áldott emlékű Dániel sírhelye.”

Nihawandban [Nahavand] négyezer zsidót említ. Innen négynapi járás Múléhét [Mulahid] földje, amelynek lakói nem muszlimok, és az al-Hasisin földjén élő Öregembert imádják. „Köztük él négy izraeli közösség, akik háború idején kivonulnak velük. Nem állnak Perzsia királyának uralma alatt, hanem a magas hegyekben élnek, és innen ereszkednek alá fosztogatni és zsákmányt szerezni, majd visszatérnek a hegyekbe, és senki nem tudja legyőzni őket. A földjük zsidói között vannak tanult férfiak. Ezek a zsidók a babiloni Száműzetés Fejének fennhatósága alá tartoznak. Innen öt napra fekszik Amaríjjá [itt, mint a kéziratokban több helyen, másolási hibából eredő szövegromlásról lehet szó, helyesen: Amadíjjá], ahol úgy huszonötezer zsidó él. Ez az első ama közösségek sorában, amelyek Haftón hegyein laknak, ahol több mint száz zsidó közösség él. Itt kezdődik Mádaj [Média] földje. Ezek a zsidók az első fogságból valók, akiket Salmaneszer vitt el; azon a nyelven beszélnek, amelyen a Targúm íródott [vagyis arámi nyelven]. Vannak köztük tanult férfiak. A közösségek Amadíjjá tartománytól Gilán tartományig érnek, ez huszonöt napi távolság, Perzsia királyságának határán. Perzsia királyának fennhatósága alatt állnak, aki adót szed tőlük.” Benjámin ezek után beszámol Dávid al-Róíról [Menáhem ben Slomo al-Ruhi], a kurdisztáni zsidó hamis messiásról.

„Amadíjjában tíz évvel ezelőtt tűnt fel egy Dávid al-Róí nevű férfi. […] Járatos volt Izrael törvényében, a halakhában, a Talmudban és a muszlimok minden bölcsességében, valamint a világi irodalomban és a mágusok és jövendőmondók írásaiban is. Az a gondolat fogant meg benne, hogy fellázad Perzsia királya ellen”, összegyűjti a zsidókat, és élükön elfoglalja Jeruzsálemet. Miután színlelt csodákkal megtévesztette őket, „a zsidók hittek neki, és messiásuknak nevezték.” Perzsia királya a bagdadi kalifán keresztül üzent a Száműzetés Fejének és az ottani jesiva vezetőjének, hogy fékezzék meg al-Róít, akik figyelmeztették is, hogy még nem jött el a váltság ideje, ennek jelei még nem láthatók, ezért hagyjon fel a terveivel, máskülönben kiközösítik. Al-Róí nem hallgatott rájuk, míg végül Perzsia vazallusa, a tógarmím királya lefizette al-Róí apósát, hogy ölje meg őt, aki el is végezte a piszkos munkát.

Hazatérés

„[Tibetből, amely az illatszerként használt pézsmájáról híres] huszonnyolc napos út vezet a Gózán-folyónál emelkedő níszabbúri [Neyshabur] hegyekig. Perzsia földjén élnek olyan izraelita férfiak, akik azt állítják, hogy Níszabbúr hegyein négy izraeli törzs lakik: Dán, Zebulon, Áser és Naftali, akiket Assúr királya, Salmaneszer az első fogság idején vitt el […]”, „…és letelepíté [őket] Halába, Háborba, a Gózán-folyó mellé és a Médeusok városaiba” (2Kir 18:11). Zsidó körökben még a 19. században is népszerű volt az a nézet, hogy Khoraszánban, a mai Irán észak-keleti részén független zsidó törzsek élnek. Tudelai így folytatja: „Földjük húsznapi járóföld kiterjedésű, városaik és nagy falvaik vannak a hegyekben; egyik oldalról a Gózán-folyó határolja őket. Nem uralkodnak rajtuk gójok, saját hercegük [nászíjuk] van: Rabbi Jószéf Amarkelá, a lévita. Vannak köztük tudósok. Vetnek és aratnak, vagy háborúba mennek Kús földjéig a sivatagon át.” A héber nyelvű irodalomban Kús nem mindig Etiópiát jelöli, hanem Arábia Abesszíniához közeli részeit, vagy a Tigristől keletre fekvő országokat. „Szövetségben állnak Kofar-al-Túrakkal [tatárok], akik a szelet imádják és a pusztában élnek, és akik nem esznek kenyeret, nem isznak bort, hanem nyers, főtlen húson élnek. Nincs orruk, ennek helyén két lyuk van, azokon át lélegeznek. Esznek tiszta és tisztátalan állatot is, és nagyon barátságosak az izraelitákkal.” Hordáik Perzsiába is betörtek: „ilyen invázióról sok éve nem hallottak […].”

Tudelai ezek után érzékletes leírást közöl a Perzsa-öbölben fekvő Kís szigetéről, az India és Európa közötti kereskedelem egyik fő csomópontjáról, a kattífái gyöngyhalászatról és a malabári partok fekete bőrű zsidóiról. Afrikai utazása során a „Cahárának [Szahara] nevezett nagy sivatag” homokviharaiban fulladozó karavánokról és a rabszolga-kereskedelem áldozatául eső fekete hámitákról mesél, akiket az asszuániak „kenyérrel, búzával, mazsolával meg szárított fügével” csalogatnak magukhoz és ejtenek kelepcébe. Fajjúmban, az ősi Píthómban megszemléli „József magtárainak” romjait. Benjámin bemutatja az üvegtükörrel felszerelt alekszandríjjái világítótornyot, és az itt kereskedő közel ötven ország és városállam fiai között, a kazárok és besenyők mellett olvashatunk a magyarokról is. Európai földre lépve még ellátogat Iszklabóníjjába [Szlavónia], ahol Prágában megtekinti korának egyik legnagyobb rabszolgapiacát. „[…] A zsidók, akik ott élnek, Kánaánnak hívják, mivel annak a földnek a népe [a szlávok] eladják a fiaikat és leányaikat más nemzeteknek.” A ’szláv’ népnév bizonyos nyelvekben, például az angolban [slave], a mai napig ’rabszolgát’ jelent.

Germán földön, a hegyes-völgyes Alémaníjja számtalan zsidó közössége láttán Benjámin prófétikus szavakban tör ki: „Egész Izráel szétszóratott minden országba, és aki nem mozdítja elő Izráel összegyűjtését, nem lát boldogságot, és nem él majd Izráellel. Amikor az Örökkévaló megemlékezik rólunk száműzetésünkben, és felemeli az ő felkentjének szarvát, akkor ki-ki így szól majd: Én vezetem a zsidókat, én összegyűjtöm őket!” A nagy utazás leírása a VII. Lajos uralma alatt álló Cárfat [Franciaország] földjén, Párizsban zárul.

Az utazások könyvét korán elfogadták zsidó és keresztény körökben egyaránt. Több kiadást is megért, de a 17. és 18. század egyes teológusai már azzal támadták, hogy a szerző csupán nagyobbnak akarta láttatni a zsidó közösséget, mint amekkora valójában volt. Bizonyos történészek még azt is cáfolni próbálták, hogy az utazásokra egyáltalán sor került. Tudelai Benjámin életútjának két legnevesebb kutatója, Adolphus Asher és Nathan Marcus Adler rabbi, a kritikai szövegkiadás fordítója és kommentátora nem csak azt kívánták bizonyítani, hogy az európai zsidók kivették a részüket a Nyugat intellektuális életéből, hanem azt is, hogy élen jártak a Kelet felfedezésében. (A szerző zsidókultúra-történész)

Olvasson tovább: