Kereső toggle

Szemtanú a pokolból

Történeti részleteiben is hiteles a Saul fia

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Dr. Nyiszli Miklós (1901-1956) erdélyi orvos egyike volt annak a maroknyi túlélőnek, aki – dr. Josef Mengele boncolóorvosaként és az auschwitz-birkenaui megsemmisítő tábor I. számú krematóriuma Sonderkommandójának tagjaként – nem csupán megjárta a pokol Dante képzeletét messze felülmúló bugyrait, hanem az ott tapasztaltakról később hitelesen beszámolt. 1946-ban saját költségén jelentette meg visszaemlékezését – Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban címmel –, amely később több kiadást is megért, és a világ számos nyelvére lefordították. Leírása megerősíti Nemes Jeles László filmjének történeti hitelességét is. (A Saul fia rendezőjével múlt heti számunkban olvashattak interjút.)

Nyiszli Miklós a zsidó százezrek iparszerű megsemmisítése során a látottakat megjegyezte, s ezekről könyvében később így vallott: „Nincs itt semmi dolgom, de mégis leszálltam a halottak közé (az I. számú krematórium földalatti gázkamrájára utalt). Kötelességet érzek népem és a világ iránt, hogy ha a sors valami lehetetlennel határos véletlene folytán mégis kikerülök innen – amit józan ítélettel nem remélhetek –, mint élő szemtanú tanúságot tegyek.”

Summa cum laude tetoválással

Dr. Nyiszli Miklós 1901-ben Szilágysomlyón született, s Németországban folytatott egyetemi tanulmányokat, ahol 1929-ben orvosként diplomázott. Itt szerzett patológiai gyakorlatot, majd Nagyváradon helyezkedett el általános és törvényszéki orvosként. 1944. május végén feleségével és lányával az aknaszlatinai gettóból deportálták, május 29-én érkeztek Auschwitz-Birkenauba.
A szelektálás során előbb családjától szakították el, majd a transzport orvosai közül Mengele emelte ki, mivel csoportjából egyedül ő felelt meg az általa támasztott feltételeknek: német egyetemen végzett, kiválóan értett a kórboncoláshoz és a törvényszéki orvostanhoz. Ezzel megkez-dődött számára a több mint 7 hónapig tartó pokolbéli utazás, melynek során pótolhatatlan szaktudásának és Mengeléhez fűződő speciális viszonyának köszönhetően belelátott a legmélyebb bugyrokba is. Előbb számot kapott, majd az F-tábor kórházbarakkjának bonchelyiségébe került. Tetoválásáról így vallott: „Pusztán egy szám vagyok: A. 8450; fogoly a KZ-ben. Hirtelen egy másik aktus jut eszembe: az, amikor 15 évvel ezelőtt a breslaui Frigyes Vilmos Egyetem orvosi fakultásának dékánja ünnepélyesen kezet szorított velem, és szerencsés jövőt kívánva átnyújtotta kitüntetéses diplomámat.”
Nyiszli munkahelyéről átlátott a szomszédos cigánytáborba, ahol az ott elhelyezett kísérleti barakkban folytak Mengele ikerkutatásai, a törpenövés, valamint a nomabetegség (arcüszök) vizsgálata. Az F-tábor 12-es barakkjának primitív boncszobájából azonban, miután Mengele a helyszínen győződött meg SS-orvostársaival Nyiszli szaktudásáról, átkerült az I. számú krematórium minden igényt kielégítő modern bonctermébe. Itt a Sonderkommando tagjaként, dr. Mengele közvetlen alárendeltségében dolgozott. Főnöke számos feladattal bízta meg, mint a bonctani és laboratóriumi munka, valamint a négy krematórium (I.–IV. számúak) SS őreinek (120 fő) és sondereseinek (860 fő) orvosi felügyelete és betegellátása, majd később a gleiwitzi kerület törvényszéki orvosi teendője.
A megsemmisítésben közreműködő társaihoz hasonlóan kivételezett helyzetet élvezett (civil ruha, bőséges étkezés, saját ágy) és szabadon mozoghatott a krematóriumok között. Boncorvosként többek között ikrek, törpék és különféle degeneratív betegségekben és emberkísérletek során elhunyt, illetve meggyilkolt személyek tetemét boncolta, s az esetekről jegyzőkönyvet készített főnöke számára. Mengele kísérletei kettős célt szolgáltak, egyrészt a tiszta vérű, nordikus faj szaporításának előmozdítását, másrészt az életre méltatlan fajok, köztük a zsidók biológiai degenerációjának bizonyítását. Az utóbbiakra halottként (kihalásra ítéltként) tekintettek, s ezért megölésük nem számított gyilkosságnak. Nyiszli feladatát képezte az „érdekesnek” bizonyuló testrészek konzerválása, egyes esetekben egész csontvázak kipreparálása főzéssel és benzinfürdőben való fehérítéssel, majd a csontok összefűzésével. A leleteket „sürgős, hadifontosságú anyag” feliratú csomagként elküldték a berlin-dahlemi fajbiológiai és embertani intézetnek vagy a berlini antropológiai múzeumnak. Nyiszli jártában-keltében nyitva tartotta szemét, s agyában mindent elraktározott a látottakról.

Máglyák és hamu

A nácik mérnöki pontossággal működtették az emberirtás gépezetét, s ennek megfelelően a krematóriumhoz rendelt Sonderkommando (különleges egység) munkája is szakosodott. A gázkamránál működő csoport kísérte a szelektálást követően a megsemmisítésre ítélteket a vetkőzőbe, ahol igyekeztek őket megnyugtatni, hogy zuhanyzás következik. A gázosítást követően a „halottfürdető” csoport választotta szét a hullahegyet, vízsugárral megtisztította a helyiséget, majd a tetemeket a teherfelvonókra rakta. Mások ezalatt teherautóra pakolták a visszamaradt ruhákat és cipőket.
A felvonók az alagsorból a földszinti égetőterembe szállították rakományukat, ahol a „vontató” kommandó a 15 kemence elé vonszolta a testeket. Itt lenyírták a hajukat, mivel a hajat időzített bombák gyártásához használták fel. Ezután a fogorvosokból és szájsebészekből álló „foghúzó” kommandó lépett működésbe, akik „műszereik” segítségével – feszítővas és foghúzó – eltávolították az aranyfogakat, s összegyűjtötték az ékszereket. Az I. számú krematóriumban 8-10 kg arany, a négy krematóriumból összesen 30-35 kg arany gyűlt össze naponta.
Végezetül a „hamvasztó” kommandó a kemencébe tolta a hullákat, melyek húsz perc alatt hamvadtak el. A kemencék a nap 24 órájában működtek, nappali és éjszakai műszakkal, s a négy krematórium napi teljesítménye Nyiszli adatai szerint 20 ezer ember volt (más adatok szerint ennél kevesebb). A hamut teherautókkal vitték a közelben hömpölygő Visztulához, s beleszórták a folyamba.
A magyar zsidók beérkezését követően a krematóriumok (gázkamrák és kemencék) teljesítménye kevésnek bizonyult. Azokat, akik nem fértek be a négy krematórium gázkamráiba, két hatalmas gödörhöz vezették, ahol az SS-lövészek tarkólövéssel végeztek velük, majd a gyakran még élő áldozatokat az égő árokba,
a „máglyába” lökték. Nyiszli szerint a két máglya napi teljesítménye öt-hatezer halott volt, valamivel több, mint egy krematóriumé. Nyiszli nem említi, de egy másik túlélő, Joshua Rosenblum beszámolt róla, hogy a németek a benzinnel való takarékoskodás végett emberi zsírt öntöttek a tetemekre, illetve eresztettek az árkok aljába.

Volt, aki túlélte a gázkamrát

A tábor orvosfoglyai és a sonderkommandósok igyekeztek társaiknak segíteni. Nyiszli írja a kórházbarakk orvosairól: „Százszázalékos emberek és orvosok ők ott, ahol nehéz embernek megmaradni, és még nehezebb orvosnak lenni.” A sonderesek kivételezett helyzetüknek köszönhetően (kitűnő szállás, ellátás és ruházat) fásultságuk ellenére sem embertelenedtek el, s mivel hozzáfértek a krematórium raktárához, alkalomadtán igyekeztek a többi foglyot élelemmel, ruházattal, cigarettával, szappannal, gyógyszerrel ellátni. Nyiszli több ezer főre becsülte azok számát, akiket a Sonderkommando megsegített.
Mengele elégedett volt Nyiszli munkájával, ezért engedélyezte, hogy boncorvosa a női táborban (BIIc.) felkutassa feleségét és lányát. Szerencsére megtalálta őket, élelmet és ruhát vitt számukra, és sikerült elérnie, hogy még a női tábor megsemmisítése előtt egy hadiüzemtranszporttal időben eltávozhattak a halálgyárból. Nyiszli tanúja volt a Sonderkommando lázadásának is.
Az 1940-ben létesített auschwitzi koncentrációs tábor idővel több részből álló – Auschwitz I., II. és III. – hatalmas komplexummá fejlődött. A zsidók megsemmisítése Birkenauban (Auschwitz II.) történt, ahol 14 Soderkommando váltotta egymást. A kommandó tagjai 4 hónapig maradtak életben, majd a munkaerő frissítése és a bizonyítékok eltüntetése céljából őreik végeztek velük, s elégetésük már a következő csoport feladata volt. Nyiszli a 12. generáció munkájába kapcsolódott be, akik kivégzésük előtt október 7-én fegyveres felkelést robbantottak ki. Egy hadiüzemből sikerült fegyverhez jutniuk (robbanó töltetek, néhány géppisztoly és kézigránátok), felrobbantották az egyik krematóriumot, s számos SS-t megöltek a tűzharc során.
Az I. számú krematóriumban két őrt elevenen dobtak a kemencébe. A felkelést hamarosan leverték, a sondereseket néhány fő kivételével kivégezték (853 főt), azonban használhatatlanná vált a III. és IV. számú krematórium.
A több ezer sonderkommandósból mintegy 70 fő érte meg a felszabadulást (1945. január 27.). Nyiszli tartva attól, hogy mint szemtanút megölik, január 17-én egy menetoszlopba vegyülve Mauthausenbe távozott, majd május 5-én Ebenseeben szabadult fel. A háború után Nagyváradon telepedett le a szintén szerencsésen megmenekült családtagjaival együtt, orvosként dolgozott, s 1956-ban hunyt el. Könyvének utóhangjában így foglalta össze pokoljárását:
„Kétmillió ártatlan embert kísért szemem a gázkamrákig (valójában egymillió-egyszázezer áldozat volt, ebből egymillió zsidó), tanúja voltam az embermáglyák borzalmának. Hullák százait nyitottam fel a magát lángésznek vélő, csendesen őrjöngő orvos parancsára; milliós tömegek gáz- és máglya-halálából akart hasznot húzni egy hamis teóriákra épített áltudomány.
Egészséges fiatal leányok holttestéről szeltem le a húst, készítettem belőle erős táptalajt dr. Mengele baktériumtenyészete számára. Nyomorékok és törpék hulláit dugtam klórmeszes fürdőbe, vagy főztem kazánban, hogy jól preparált csontvázaik a Harmadik Birodalom múzeumaiba kerüljenek, ahol arra lettek volna hivatva, hogy az eljövendő nemzedékek előtt igazolják egy nép kipusztításának szükségességét. Kétszer éreztem a halál szelének érintését a kivégző osztagok fegyverei előtt. Ezerháromszáz bajtársam véres holttestétől búcsúztam, és egyedül én maradtam hírmondónak.”
Nyiszli könyvét sok ezren olvasták a világ különböző országaiban. Műve ma is aktuális, hiszen egyesek a felelősséget csökkentve, s a bocsánatkérésről megfeledkezve relativizálni igyekeznek a holokauszt borzalmait. Bibó István 1948-ban a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című nagyszabású tanulmányában foglalkozott ezzel a kérdéssel. Véleménye szerint az, ami a zsidókkal történt – öregek, nők, gyerekek brutális elpusztítása, sok esetben elevenen máglyára dobása, akár a hozzátartozók szeme láttára – nem mérhető össze mások szenvedéseivel. A deportáltak a tébolynak, a szadizmusnak és az emberek által mesterségesen sűrített borzalomnak olyan képeivel találkoztak, melyektől aligha lehet szabadulni.
Többen ismerünk olyan túlélőket, akik éjszakánként még ma is a múlt lidérceivel viaskodnak. Egy 85 éves túlélő barátom nemrég egy érdekes történetet mesélt el. A 16 éves Grünwald György a gázkamra falához húzódva túlélte a gázosítást, s a sonderkommandósok segítségével megmenekült. A háború után családot alapított, egyetemi tanár lett, sikeres és hasznos pályát futott be egy magyar városban. (A szerző történész.)

Olvasson tovább: