Kereső toggle

A palesztin fiatalok többsége nem akar önálló államot

Útlevelet a békéért?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Netanjahu miniszterelnök tavaszi újraválasztásával lekerült a napirendről az önálló palesztin állam létrehozásának lehetősége. Bár a választási kampány befejeztével finomította retorikáját, egy Mahmúd Abbászhoz közeli palesztin tisztségviselő szerint „a választás eredménye megszüntette azt a lehetőséget, hogy a konfliktust tárgyalásos úton rendezzék. Meglepő módon a palesztin fiatalok jelentős része nem is szeretne egy önálló, de területileg elszigetelt, korrupt és elmaradott országban élni. Vonzóbbak számukra az izraeli útlevél nyújtotta előnyök. Ez lenne a megoldás? A válasz nem ilyen egyszerű, sőt.

John Kerry amerikai külügyminiszter azt mondta két évvel ezelőtt, hogy „másfél vagy legfeljebb két év múlva a tárgyalások lehetősége lezárul”. Igaza lehet, bár az túlzás, hogy Benjamin Netanjahu lenne az egyetlen külpolitikai tényező a palesztin államiság útjában, hiszen Obama sem tudja hatékonyan előremozdítani a béketárgyalásokat. Bár hivatalosan nem ismerik el, a ramallahi vezetés többsége nosztalgiával tekint vissza George W. Bush elnökségére, mivel ő nagyobb befolyást gyakorolt az izraeli kormányzatra, mint a jelenlegi amerikai vezetés.
Szaeb Erekat, aki palesztin részről az Izraellel és Egyesült Államokkal folytatott tárgyalások politikai megbízottja, állítólag gyakran megjegyzi személyes beszélgetések során, hogy Bush volt az első amerikai elnök, aki támogatott egy önálló palesztin államot, és akinek az elnöksége alatt ténylegesen felszámoltak egyes, a palesztinok által magukénak vallott területen lévő izraeli telepeket.
Bár Obama sokszor került összetűzésbe Netanjahuval, és a tavaszi választások után is hangsúlyozta, hogy az izraeli és a palesztin vezetés részéről egyaránt a kétállami megoldás és a palesztin helyzet hosszú távú javítása melletti elkötelezettségre számítanak, nem sok lényegi előrelépés történt elnöksége alatt az ügyben. Ezt a tavalyi Erős Szikla Hadművelet is jelzi (lásd. előző számunkban), mely az amerikaiak által támogatott kilenc hónapos eredménytelen béketárgyalás után alig pár hónappal indult. Az először 1996-ban megválasztott, jelenleg negyedik ciklusát töltő izraeli miniszterelnök a tavaszi választás előtt egy nappal azt mondta, amíg ő marad hatalomban, szó sem lehet szuverén palesztin államalakulat létrejöttéről – bár a győzelem után már úgy nyilatkozott, hogy egy fenntartható és békés kétállami megoldást támogatna. Netanjahun kívül az államfőről, Reuven Rivlinről is közismert, hogy nem híve az önálló Palesztinának, hanem inkább az arab lakosság integrációjára teszi a hangsúlyt.

Generációk konfliktusa

A kétállami megoldás lehetőségéből kiábrándult palesztinok egyre inkább egy kétnemzetiségű államon belüli egyenlő polgárjogaikért indulnak harcba, beleértve a szavazati jogot is, ami az izraeli vezetés szempontjából akár még veszélyesebb is lehet.
Khalil Shikaki palesztin közvélemény-kutató úgy nyilatkozott a New York Timesnak a palesztin társadalomban megjelenő, sosem látott nagyságú generációs szakadékról, hogy „csak kérdezze meg a fiam. Szerinte az én korosztályom megbukott, és vissza kellene vonulnia a közéletből a kétállami megoldás paradigmájával együtt. A mi generációnk a palesztin nemzeti mozgalom aranykorában formálódott, az övé pedig Oslo bukása után, az internet korában. Mi pragmatikusok vagyunk, ő idealista. Mi függetlenséget követelünk, ő egyenjogúságot”.
A palesztin ifjúság kezdi elveszteni a türelmét a Palesztin Hatóság (PH) iránt, és ezzel együtt a kétállami megoldással szemben egyre inkább egy kétnemzetiségű Izraelen belüli egyenlő jogokért küzdenek. Még az elnök fia, Tarik Abbász is úgy nyilatkozott, hogy „ha nem akarnak nekem függetlenséget adni, adjanak legalább polgárjogokat. Én nem akarok dobálózni, lövöldözni, utálni másokat, hanem inkább a törvény hatálya alatt szeretnék állni”.
Az ifjabb Abbász még apjával is vitába szállt az ügyben, kardoskodva nézetei mellett. Egy fiatal palesztin újságíró azzal indokolta az egyállami megoldás irányába való elmozdulást, hogy bár izraeli kortársaik bármikor repülőre szállhatnak és elutazhatnak Párizsba, nekik ehhez az út előtt már hónapokkal engedélyt kell kérniük a hatóságoktól. „Államot sosem fogunk Izraeltől kapni, jogokat viszont szeretnénk. Olyanok akarunk lenni, mint ti.”
Viszont a kétnemzetiségű, egységes államra irányuló törekvéseik megingathatják a PH helyzetét is, mely az oslói békefolyamat során mintegy várakozóban lévő kormányként jött létre, tehát a palesztinok integrációja megsemmisítené a hatóság létalapját is. Ez esetben viszont fennáll a veszély, hogy a jelenleg konszolidált térségben is nagyobb befolyásra tenne szert a Hamasz, ahogy az történt is 2006-ban a Gázai övezetben. A Hamasz akkor eredendően rendszerellenes mozgalomként mégis indult a választásokon, majd miután megnyerte, a Fatah ellenállását fegyveres erővel megtörve, egy elhúzódó konfliktussorozat végén néhány nap leforgása alatt átvette az uralmat az övezet felett.

Kétmillió új szavazó

Lapunk kérdésére Mordechai Kedar Közel-Kelet-szakértő elmondta, szerinte az emberi jogokért való küzdelem csak egy médiakampány része, és nem a palesztin ifjúság körében beállt gondolkodásmód változásának a jele. A professzor különösen hangsúlyozta a nők családban betöltött változatlan szerepét és jogait, mely jól illusztrálja, hogyan is vélekednek valójában a polgárjogokról. Szintén elgondolkoztató, hogy a Washington Institute for Near East Policy 2014-es közvélemény-kutatása szerint a palesztinok több mint kétharmada azért utasítja el a kétállami megoldást, mert céljuk valójában „a folyótól a tengerig” terjedő palesztin állam létrejötte, ami csak a zsidó állam megsemmisülésével valósulhat meg. A megkérdezettek közel egyharmada szerint céljaik elérése végett esetleg kompromisszumot kell kötniük.
Amennyiben visszaállna az oslói folyamat előtti politikai status quo, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) újra a környező arab államok pénzügyi támogatására szorulna –melyek viszont túl sokat fektettek a kétállami megoldás elősegítésébe ahhoz, hogy egyik napról a másikra feladják azt. Bizonyos keményvonalas országokban pedig, mint például Katar vagy Törökország, a támogatások átcsoportosítását válthatja ki az új törekvés, és így a PFSZ olyan forrásokhoz is hozzájuthatna, melyek most a Hamaszt erősítik.
Egy olyan PFSZ, melynek nem kellene többet a Palesztin Hatóság fenntartásával foglalkoznia, élvezné a palesztin fiatalok támogatását, és megújult anyagi forrásokkal rendelkezve jelentős nemzetközi nyomást helyezhetne Izraelre. Külföldi fenyegetésekkel ugyanis a mai napig nem tudták rávenni Izraelt, hogy felújítsák a kétállami megoldásra irányuló erőfeszítéseket, ideértve a telepek ellen irányuló európai szankciókat. Viszont előrelépés hiányában a külpolitikai hangsúly könnyen áthelyeződhet az egyállami megoldás felé, vagyis a Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem területén élő palesztinok egyenjogúsítására.
Izrael megalapítása óta három irányelv – a demokrácia, a zsidó jelleg és a történelmi területek (Erec Izrael, beleértve Júdeát és Szamáriát) fölötti fennhatóság – által alkotott „lehetetlenségi háromszög” határozza meg az ország jellegéről zajló vitákat. A történelmi Izrael területén ma több mint kétmillió palesztin él, ezért a demokratikus államberendezkedés fenntartása az ország zsidó jellegének elveszítésével járna. Azonban ez szemben áll az 1948-as Függetlenségi Nyilatkozattal is, ami deklarálta egy zsidó nemzeti otthon megalapítását. Jelenleg az izraeli közvélemény a vitatott területek fölötti ellenőrzés szükségességét többnyire sratégiai okokkal indokolja, azonban az új generáció többsége feláldozná Erec Izraelt a demokratikus jelleg és a zsidó társadalmi többség megőrzéséért cserébe.
Az egyállami megoldásra irányuló nemzetközi és hazai nyomás tehát meggyőzheti Izraelt, hogy lépéseket tegyen egy önálló palesztin állam létrehozása felé, tekintettel arra, hogy még az is kevésbé rémisztő, mint a több mint kétmillió új, palesztin választópolgár gondolata, aki a sok párt között megosztott zsidó lakossággal szemben egységes tömbként szavazva a legerősebb pártot hozhatnák létre. (Ezt a stratégiát követve már idén is a harmadik helyre futott be az arab lista.) Természetesen egy ilyen diplomáciai elmozdulás sok időt venne igénybe, különösen a jelenlegi politikai szereplőkkel számolva, ugyanis mind Abbász, mind Netanjahu elégedetlen a jelenlegi amerikai vezetéssel, mely viszont továbbra sem hajlandó teljesen feladni a palesztin nemzetállam létrehozásának gondolatát.
A palesztinokat és zsidókat egyesítő állammal kapcsolatban kevesebb biztonságpolitikai kifogás merülhet fel, mint egy szuverén Palesztinával, amellyel kapcsolatban a történelmi tapasztalatok arra utalnak, hogy az Izrael által feladott területek később gyakran terrortámadások kiindulópontjává váltak. Ugyanakkor, ha valóban ilyen helyzettel szembesülne az izraeli vezetés, elképzelhető, hogy mégis az önálló palesztin államiság támogatása irányába mozdulna el, ugyanis a folyamat megindítása erős érv lenne a szavazati jog megadása ellen, elkerülve ezzel Izrael mint zsidó nemzetállam megszűnését.

Palesztin emirátusok a megoldás?

Mordechai Kedar Közel-Kelet-szakértő szociológiai okokra visszavezetve alkotta meg a palesztinkérdés rendezésére vonatkozó elméletét. Az úgynevezett „nyolcállami” megoldás elvi alapja, hogy az arab világ eredendően nem nemzetekre, hanem törzsekre bomlik, így nem csoda, ha az egy törzsből álló Öböl-országok kivételével a térség államait belső konfliktusok tépik szét. Véleménye szerint nem lehet palesztin nemzetről sem beszélni, ugyanúgy, ahogy nem lehet szír, iraki, líbiai, szudáni nemzetről sem, lévén ezek virtuális entitások, amelyeket csak az európai gyarmatosítás által rajzolt határok tartanak egyben. Az ezen országokban élő népek elsősorban törzsükhöz hűségesek és nem az országukhoz. Kedar szerint a nyugati parti palesztinok törzsi rendszerbe való szervezése megállítaná a Hamasz térnyerését is azáltal, hogy a kisebb közösségek kivetnék maguk közül a hatalmat fenyegető idegen szerveződéseket. Hozzátette, Gázában más a helyzet, hiszen ott a független palesztin ország nem egy messzi és idealisztikus cél, hanem egy de facto állapot, tekintettel arra, hogy megvalósulnak az államiság tipikus karakterjegyei.
A professzor elmondta a Heteknek, hogy Netanjahu tanácsadója egy személyes beszélgetést követően azt az egy kérdést tette fel neki, hogyan tudná ezt a koncepciót eladni az amerikaiaknak? „Értette a javaslatot és jónak tartotta, mégsem fogadta el, mivel az amerikaiak nem értik a Közel-Keletet, és ezért sosem egyeznének bele hasonlóba” – érzékeltette a realitásokat a szakértő.

Olvasson tovább: