Kereső toggle

Hitler és al-Husszeini kapcsolata

Az Endlösung és a Közel-Kelet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1939-ben Hitler találkozott Abd al-Aziz Ibn Szaúd szaúdi király követével, Khalid al-Qarqanival és azt mondta neki: „A legmelegebb rokonszenvvel tekintünk az arabokra, három okból is. Először is, nincs semmiféle területi törekvésünk az arab földekkel kapcsolatban. Másodszor, ugyanazok a közös ellenségeink. Harmadszor, mindketten harcolunk a zsidók ellen. Én nem nyugszom, amíg az utolsó zsidó is el nem hagyta Németországot.”

Al-Qarqani egyetértett ezzel, és azt válaszolta, hogy Mohamed próféta hasonlóan járt el, amikor kiűzte az összes zsidót Arábiából. Hitler megkérte al-Qarqanit, mondja meg a királyának, hogy Németország szövetséget akar vele, és kész felfegyverezni mind Szaúd-Arábiát, mind Hadzs Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmufti embereit.
De előbb Hitlernek el kellett döntenie, hogy pontosan miként fogja „a legutolsó zsidó”  elhagyni Németországot. Hitler még 1941-ben is úgy gondolta, hogy ez – Hermann Göring júliusban mondott szavai szerint – „kivándorlás vagy kitelepítés” által történhet meg. Mégis, mivel más országok nem voltak hajlandók zsidó menekülteket befogadni (volt amelyik teljesen lezárta a kapuit, mások csekély számban engedték be őket), Palesztina volt az egyetlen lehetséges menedék, amint azt a Népszövetség 1922-ben kijelölte.
Amikor al-Husszeini 1941 novemberében megérkezett Berlinbe, a németek úgy fogadták, mint minden arab és muzulmán jövőbeli vezetőjét, aki talán újjáéleszti az iszlám kalifátust is. A Bellevue luxuskastélyban szállásolták el, a német trónörökös korábbi palotájában, amely ma Németország elnökének hivatalos rezidenciája.
A főmufti igyekezett bebizonyítani, hogy méltó ezekre a magas elvárásokra. A Bellevuepalotában nemcsak arab politikusokkal találkozott, hanem száműzött muszlim vezetőkkel is, akik Szovjetunióból, Indiából, Afganisztánból és a Balkánról érkeztek.
Joachim von Ribbentrop külügyminiszterre mindez nagy benyomást tett, és azt mondta al-Husszeininek: „Hosszú időn át figyeltük az ön harcát. Mindig csodáltuk önt és lenyűgöztek bennünket a veszélyes kalandok, amelyeket vállalt”. Von Ribbentrop biztosította al-Husszeinit a Birodalom támogatásáról. A németek elfogadták al-Husszeini azon állítását, hogy az arab tömegek is felsorakoznak a németek oldalán, ha Berlin garantálja számukra  a brit és a francia uralom alóli függetlenséget, valamint teljesen leállítja a zsidó bevándorlást Palesztinába. 1941 márciusában Berlinben Ribbentrop titokban megígérte, hogy támogatja az arab függetlenséget. Ugyanazon év októberében Berlin és Róma nyilvánosan is bejelentette, hogy ez a tengelyhatalmak hivatalos politikája.
Német tisztviselők egymás között al-Husszeinit a legfontosabb muzulmán vallási személyiségnek tartották, aki az arabok vezetője Libanonban, Szíriában, Palesztinában, Transzjordániában (a mai Jordánia), Irakban és másutt. Hitler a „Közel-Kelet főszereplőjének” nevezte, aki „realista, nem pedig álmodozó”. A korabeli amerikai hírszerzési értékelés egyetértett ezzel, azt állítva, hogy al-Husszeinit az egész Közel-Keleten úgy tekintik, mint aki „az arab népek ma élő legnagyobb vezetője”.
Ennek az értékelésnek az elismeréseként Hitler 1941. november 28-án kilencvenperces találkozón fogadta al-Husszeinit. A Hitler számára készített előkészítő anyag hangsúlyozta, hogy a főmufti véleménye összhangban áll Németország ideológiai és stratégiai érdekeivel. A vörösszőnyeges fogadtatás kifejezte a náci rezsim drámai pompa iránti határozott érzékét. Amikor a főmufti kilépett a limuzinból, kétszáz fős díszőrség és katonazenekar fogadta. Hitler szívélyesen üdvözölte: „Részletesen ismerem az ön életét”.
A vendég viszonozta a bókokat, és örömmel konstatálta, hogy Hitler nemcsak erőteljes szónok, hanem türelmes hallgató is. Al-Husszeini kifejtette tervét Hitlernek. Egy arab légiót toboroz, hogy a tengelyhatalmak mellett harcoljanak. Arab harcosok szabotázsakciókat hajtanak majd végre a szövetségesek létesítményei ellen, miközben arab és muzulmán vezetők lázadásokat szítanak, hogy ezzel lekössék a szövetséges haderőket, továbbá területet és erőforrásokat biztosítanak a tengelyhatalmak számára.
Hitler elfogadta az ajánlatot, mondván, a szövetség segít neki a „zsidó hatalom” két fellegvára, Nagy-Britannia és a Szovjet–Oroszország elleni élet-halál harcában. A Harmadik Birodalom ezekben a napokban győzelmeinek csúcspontján állt. Német erők nyomultak előre mélyen a Szovjetunió területére és az Iránnal szomszédos déli határa közelébe. Erwin Rommel tábornok behatolt Egyiptomba, és sok egyiptomi azt várta, hogy hamarosan Kairó is elesik. Amikor eljön a német győzelem napja – folytatta Hitler – Németország bejelenti az arabok felszabadulását, és elérhető közelségbe kerül a zsidómentes Közel-Kelet.
Al-Husszeini szempontjából a találkozó nem is alakulhatott volna jobban. Nemcsak a győzedelmes Németország, Európa ura állt az arab ügy mellé, de a világ legerősebb embere személyesen támogatta őt. Hitler is elégedett volt. Ezután al-Husszeinit a „Közel-Kelet főszereplőjeként” emlegette, aki „ravasz róka, realista és – szőke hajával és kék szemével - árja is”. Hitler megbocsátotta neki, hogy – a német vezér megfogalmazásában – arcvonásai élesek és egérszerűek.
Néhány órával azután, hogy a főmuftival találkozott, Hitler elrendelte, hogy küldjenek ki meghívókat egy konferenciára, amelyet a Wannsee-tó melletti villában rendeznek majd meg. A találkozó célja az volt, hogy megtervezzék az európai zsidóság szisztematikus kiirtását.
Természetesen az al-Husszeinivel kötött szövetséggel kapcsolatos megfontolások semmiképpen nem az egyedüli tényezőt jelentették ebben a döntésben, amely Hitler antiszemita megszállottságából fakadt. De korábban a német diktátor nyitva hagyta az esélyt arra, hogy a kiűzés a megsemmisítés alternatívája lehet.
Amikor Hitler először utasította Heydrichet, hogy találja meg a „végső megoldást”, a diktátor ebbe beleértette a zsidók kiutasítását is, mint az egyik lehetőséget. Addigra már a rendszer becslése szerint mintegy 500 ezer zsidó hagyta el törvényesen Németországot a náci uralom hét éve alatt. Mégis, ha a zsidók maradéka csak Palesztinába mehet, miközben a bevándorlás leállítása al-Husszeini legfontosabb célkitűzése volt, a kivándorlás vagy a kiutasítás azzal a veszéllyel járt, hogy tönkreteszi a német–arab szövetséget. A stratégiai helyzet és Hitler személyes meggyőződése fényében könnyű döntés volt számára, hogy meggyilkoltatja a zsidókat, begyűjtve ezzel a háborús erőfeszítésekhez szükséges arab és muzulmán támogatást és eszközöket.
Mindenesetre Hitler elrendelte, hogy a Wannsee-konferencián dolgozzanak ki egy részletes tervet a népirtásra. Miután ez a döntés kapcsolódott az al-Husszeinivel kötött szövetséghez, ő lett az első nemnémet, aki tájékoztatást kapott a tervről, még mielőtt hivatalosan is bemutatták volna azt a konferencián, ahol Adolf Eichmannt személyesen jelölték ki erre a feladatra.
Eichmann tájékoztatta al-Husszeinit az SS-központ térképtermében, és bemutatta neki a konferenciára készített prezentációját. Eichmann egyik munkatársa feljegyezte, hogy a főmuftit nagyon lenyűgözte a bemutató. Annyira megragadta a népirtás mérnöki pontosságú terve, hogy megkérte Eichmannt, küldjön egy szakértőt – valószínűleg Dieter Wisliceny-t – Jeruzsálembe, hogy a saját személyes tanácsadója legyen a haláltáborok és gázkamrák felállítása során, miután Németország megnyerte a háborút, és ő hatalomra kerül.
Első lépésként megállapodás született arról, hogy ha Rommel elfoglalja Egyiptomot, egy SS-egység érkezik Kairóba, hogy megsemmisítse az ott élő zsidókat, mielőtt a Wehrmacht nyomában tovább haladna Palesztinába, hogy ott ugyanazt megismételje. Az SS-egység Walther Rauff, Heydrich harmincöt éves szárnysegédjének parancsnoksága alatt állt, aki maga fejlesztette ki a mobil elgázosításra alkalmas teherautókat. 1942 júniusában Rauff megindította ezt a projektet, megölve kétezer-ötszáz zsidót a német megszállás alatt álló Tunéziában. Ha a németek elfoglalják Egyiptomot, majd Palesztinát, ez lett volna a nagyobb műveletek főpróbája. A német hadsereg a Közel-Kelet felé haladt, a líbiai–egyiptomi és a szovjet–iráni határok közelében, így reálisnak tűnt a Közel-Keleten élő zsidók kiirtásának gondolata.
(Részlet Barry Rubin és Wolfgang G. Schwanitz: Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megszületése című könyvéből, Patmos Records, 2014)

Olvasson tovább: