Kereső toggle

Gyilkosság szemmel és szájjal

Az irigység és a pletyka: Évezredek óta pusztítanak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A szomszéd fűje mindig zöldebb, avagy a barátomnak, barátnőmnek jobb autója, kütyüje van, mint nekem. Előrébb jutott a ranglétrán, jobban ír, „fáinabbul” rajzol, szebben énekel, többet keres. Van felesége, férje, szép a családja, gyermekei, háza. Ha meglátod, irigy leszel és dühbe gurulsz, gyanúsítgatod és kipletykálod a háta mögött, a Face-en, vagy örülsz neki, optimizmusra sarkall, és jóra ösztönöz?

„A szomszéd fűje mindig zöldebb, adjátok a legyezőmet / Ezt én idegileg már nem bírom / Magasabb és nagyobb a háza, benne ezernyi kínai váza / Megőrülök, hisz utolérni nem tudom. […] Asszonyának is vékonyabb a lába, / Bár nincs szerintem túl sok iskolája / Gyanús nekem a szomszéd család, mondhatom. / Elektromos minden a házban, pezseg a víz a fürdőkádban / Pezsgő lehet benne, azt gondolom. […] Három autó áll a garázsban, őket nézve tátva a szájam / Még sosem döglöttek le, a fenébe / Minden este locsol egy rendszer a füve is zöldebb, de levágom egyszer / Akkor nem lennék a szomszéd helyébe” – szól Hevesi Tamás dala. De miben is áll ennek a magatartásnak a lényege, s főképp: mit tehetünk ellene?

Az irigy tekintet

A „gonosz szem” kifejezés több évezredes múltra tekint vissza, s szinte a glóbusz minden népének hagyománya védekezni próbál pusztító ereje ellen, különböző babonákkal, gesztusokkal, amulettekkel. A Szentírásban és a zsidó hagyományban is számos vonatkozó utalással találkozunk.

A Bibliában az irigységgel kapcsolatban a legalapvetőbb előírást a Tízparancsolatban olvassuk. A tizedik parancs a következőt mondja: „Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé.” (2Móz 20:17) Az irigy tekintet az átkok miatt nélkülöző, szükségben lévő emberre jellemző (5Móz 28:54,56). A Példabeszédek könyve az ilyen ember karakterébe is betekintést ad: az irigy személy legfőbb tulajdonsága a fukarság és a rosszindulat (Péld 23:6–7; 28:22). A Biblia szerint a gonosz szem ellen elsődleges védelmet Isten szeme, védelme, oltalma nyújt: „Ámde az Úr szemmel tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat.” (Zsolt 33:18)

A judaizmusban a „gonosz szem” (ájin hárá), szó szerint a gonoszságnak / a gonosznak / a rossznak a szeme már a korai időktől bevett kifejezés, s a rabbik szerint működésének hátterében egy transzcendens gonosz hatalom áll. A rabbinikus hagyomány szerint a gonosz emberek pillantása, a rosszakaratú tekintet képes kárt okozni másoknak: a pillantással aktivizálódnak a romboló erők az irigyelt személyek életében betegségeket, tragédiákat, fájdalmakat okozva. A Talmud számos történetet feljegyez a gonosz szemmel kapcsolatban. Ráv szerint például száz idejekorán elköltözött emberből kilencvenkilencnek a halálát az irigy tekintet okozza. Jehósua rabbi szerint pedig „az irigység, a rossz ösztön és az embergyűlölet kizavarják az embert a világból” – vagyis megrövidítik életét.

A gonosz szem számára bizonyos magatartásformák rendkívül csábítóak, s kiszolgáltatatják az embert a romboló erőknek. Ilyenek az ünneplések, a figyelemfelkeltő viselkedések, dicsekvések. A Talmud szerint áldás csak azokra a dolgokra jön, melyek rejtve vannak az emberek szemei elől. Így el kell rejteni a gonosz szem elől például a jegyespárokat, az újdonsült házasokat s a gyermekáldás érkezését is. De a prominens személyek, szép nők, újszülöttek, szép gyermekek is ki vannak téve a gonosz tekinteteknek. A hagyomány szerint a gonosz szem növényekre, élettelen tárgyakra is hatással van. Ráv például tiltja, hogy a szomszéd mezejénél álljon valaki, mikor a gabona szárba szökken. Új vagy értékes ruhaneműt sem szabad az ágyra terítve hagyni, nehogy a vendégek szemei „felégessék” azt.

Ugyanakkor a Talmud szerint József leszármazottain nem fog a szemmelverés, s a gonosz szem csak annak tud ártani, aki aggódik miatta: a rontás eltávozik, ha figyelmen kívül hagyjuk az irigy tekintetet. Vagyis a leghatásosabb védekezési mód a frusztrált pillantásokkal szemben, ha elfelejtjük azokat.

Az irigy tekintet az Újszövetségben is több helyütt megjelenik, szinte minden esetben a szükségekkel, anyagi javakkal, kapzsisággal kapcsolatban. Máté evangéliumának 6. fejezetében például Jézus a szemet a test lámpásának, világító berendezésének nevezi, s azt mondja, hogy nagyon fontos, hogy „jó szemmel” (ájin tová) – a kifejezés a „gonosz szem” ellentéteként használatos a zsidó kultúrában –, azaz őszinte, támogató jóindulattal legyünk tele, hiszen akkor egész személyiségünkből ez a jóakarat, könnyedség és öröm fog sugározni – így leszünk az Örökkévaló hiteles tanúi. Jézus szerint a jóakaratú ember attól válik azzá, hogy valódi hite van, Istentől várja szükségeire a megoldást, nem aggodalmaskodik, élete minden területén a Mindenhatóra támaszkodva él. Ellenben, akinek gonosz a szeme, az egy Istennel ellenséges hatalom, a Mammon szolgája: megrögzött materialista, állandóan a szükségei saját erőből való betöltése körül forog, állandóan ezen görcsöl, és éjt nappallá téve ezért gürcöl.

Irigységet a pszichológusok szerint is a betöltetlen szükségek, hiányok végett érez az ember. Ugyanakkor különbséget kell tenni az irigykedő magatartás – alkalmi irigység, mely az embert jóra, tettvágyra ösztönözheti –, és az irigy, megkeseredett, frusztrált, rosszindulatú ember között. A pszichológusok az irigy embereknek a következő gyógyírt ajánlják: először is az ember találja meg valódi énjét, s ne állandóan másokhoz méregesse magát. Ne mások életével, sikereivel, hanem a saját dolgaival foglalkozzon, azt tegye, ami az ő egyedi, rá szabott feladata. Mikor hiányzik valami, ne adja fel az álmait, ne sajnálkozzon, hogy másnak van, neki pedig nincs, hanem tegyen azért, hogy azok a dolgok megvalósuljanak önnön életében is. Továbbá ne szelektíven, csak a sikereit látva szemlélje az irigyelt személyt, hanem gondoljon bele: hajlandó-e vállalni ugyanazokat az erőfeszítéseket, áldozatokat, lemondásokat, kitartást, hogy hasonlóan prosperáljon?

De miért is olyan fontos, hogy jóindulattal legyünk embertársaink felé? Azért, mert akinek nem sikerül túltennie magát a frusztrációján, az előbb-utóbb mások gyanúsítgatásába, rossz hírbe hozásába, kibeszélésébe kezd. A szájon át távozó rosszindulat pedig emberek életét, sorsát rabolja el.

A gonosz nyelv

A nyelv és a beszéd a zsidó kultúrában óriási jelentőséggel bír, hiszen az Írás szerint a világ beszéd által lett megteremtve. Ehhez hasonlóan, az emberrel kapcsolatban is azt mondja a Szentírás, hogy mind az élet, mind a halál – vagyis az ember teljes sorsa – mindenkinek a saját szájában van (Péld 18:21). Aki amint beszél, olyan jövő vár rá. De mi a helyzet a mások által rólunk mondott beszédekkel?

A másik ember rossz hírbe keverésével, rágalmazásával már Mózes Törvényében is találkozhatunk. Először is a Tízparancsolatban a kilencedik parancs azt mondja: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot” (2Móz 20:16), de még számos vers foglalkozik a beszéddel, például: „Hamis hírt ne hordj; ne fogj kezet a gonosszal, hogy hamis tanú ne légy. Ne indulj a sokaság után a gonoszra, és peres ügyben ne vallj a sokasággal tartva, annak elfordítására.” (2Móz 23:1–2) „A hazug beszédtől távol tartsd magad, és az ártatlant s az igazat meg ne öld; mert én nem adok igazat a gonosznak.” (2Móz 23:7) „Ne járj rágalmazóként a te néped között…” (3Móz 19:16a) stb. Mind a Törvény, mind a Szentírás többi része nyilvánvalóvá teszi, hogy a rágalmazó nem mást tesz, mint embertársa vérét onjta ki, életét, sorsát veszi el (lásd még Ez 22:9 stb.). A Példabeszédek könyvében is számos helyen olvashatunk a gonosz beszédről, a Zsoltárok könyvében pedig Isten emberei panaszkodnak rendszerint arról, hogy mások rágalmai, pletykái, szóbeszédei, vádjai miatt forog kockán az életük (lásd például Zsolt 31., 35., 109. stb.). A Prófétákból azt is megtudjuk, hogy egy társadalom, közösség romlottságát a rágalmak elterjedése mutatja. Mindezek fényében a Biblia egyik legnagyobb erénynek a gonosz beszédtől való tartózkodást preferálja, aki nem beszél így, az valójában életszerető ember, jutalma pedig Isten jelenléte és a hosszú élet (lásd például Zsolt 15:1–3; 34:12–13).

A Szentírás alapján a rabbinikus hagyomány elsősorban három kifejezést használ a nyelv bűneire. Az első – s egyben az általános kifejezés – „a gonosz nyelv” (láson hárá), mely úgy is fordítható: a gonoszságnak / a gonosznak / a rossznak a nyelve. A másik kifejezés „a rossz/gonosz hírt keltő” (mócí sém rá), vagyis az, aki a másikat rossz hírbe keveri, negatív színben tünteti fel. A harmadik legjellegzetesebb szó pedig a „pletykálkodó / rágalmazó” (rákhíl), mely etimológiáját tekintve a kereskedéssel áll kapcsolatban. Pletykálkódó, szóbeszédeket terjesztő, rágalmazó tehát az, aki információkkal „kereskedik”, azokat hordja-viszi az egyik embertől a másikig. Isten legnagyobb ellensége, a Sátán is ezt teszi (vö. Ez 28:5), tulajdonképpen a neve is erre a tevékenységére utal, héberül: Szátán, azaz vádló, rágalmazó, görögül pedig Diabolosz, ami a diaballó igéből származik, melynek jelentése: rágalmaz, befeketít, becsmérel, vádol, összeveszít, gyanúsítgat, szidalmaz, rossz hírbe hoz, hamis információkat ad, rászed, megcsal. Aki rágalmaz, az Isten ellenségeként viselkedik.

A zsidó hagyomány a gonosz nyelvet „hármas nyelvnek” nevezi, mert három embert öl meg egyszerre: a rágalmazót, azt, aki meghallgatja, illetve azt, akit megrágalmaztak. A rabbik szerint a rágalmazó erkölcsi-szellemi értelemben a bálványimádóval, paráználkodóval és gyilkossal tartozik egy kategóriába. (Ez utóbbi három olyan bűnnek számít, melyet egy zsidó ember még életveszély esetén sem követhet el, inkább életét kell feláldoznia.)

Ráv szerint bár a kíváncsiság arra ösztönzi az embert, hogy rágalmakat hallgasson meg, az emberi gyengeség pedig arra, hogy ezeket továbbadja, ennek ellenére ellene kell állni neki, mert megfoszt az emberségtől, és kitaszít az igazak társadalmából. A Tóra elve, hogy minden bűnt azzal büntet, amit az a bűn okozott. Miriám rágalmazta Mózest, ezért leprás lett, s hét napra el kellett, hogy hagyja a tábort, hogy ne fertőzze meg a többieket, s ne pusztuljon el miatta az egész közösség (4Móz 12. fejezet). A zsidó hagyomány szerint a rágalmazás következménye a lepra, így „orvoslásához” a leprás törvényét kell alkalmazni (3Móz 14. fejezet). A gonosz beszéd mint morális lepra fertőzi a közösséget, megrontja az emberi kapcsolatokat, elidegeníti egymástól a házastársakat, így a lepráshoz hasonlóan a rágalmazót is „kigyógyulásáig” el kell távolítani a közösségből. Ugyanakkor van olyan rabbinikus döntés is, mely a rágalmazót kövezésre, egy másik pedig kutyák elé való dobásra ítéli, a középkorban exkommunikációval, pénzbírsággal büntették. Mózes Törvénye szerint, mikor a leprás megtisztul, áldozatul két madarat kell hoznia: egyiket megölik, a másikat elengedik. A madár állandóan csicsereg, ezért levágása a negatív beszédtől való megszabadulást jelképezi, a szabadon engedett madár pedig a pozitív beszédeket.

A hagyomány szerint rágalmak okozták a következő bukásokat, kudarcokat, vereségeket is: Éva azért esett bűnbe, mert a kígyó Istent rágalmazta; Dávid királysága azért osztatott ketté, mert rágalmazóra (Síba) hallgatott; a pusztai generáció azért nem örökölhette az Ígéret földjét, mert elhitték róla a tíz kém által mondott rossz híreket. Rabbi Eleázár ben Pártá utóbbi kapcsán megjegyzi: „Miről terjesztettek rossz hírt? A fákról és a kövekről. Ha azok, akik a fákról terjesztettek rossz hírt, nem enyhe büntetést kaptak, hanem a lehető legsúlyosabbat, mennyivel inkább megérdemlik azok a legkeményebb megtorlást, akik embertársuk rossz hírét keltik.” A Talmud a rágalmazás legsúlyosabb figurájának Hámánt tartja, aki beszédével egy egész népet kívánt kiirtani.

Az Újszövetségben is számos esetben találkozhatunk a gonosz nyelv megítélésével. Leghosszabban Jakab apostol beszél róla levelének 3. fejezetében. Azt állítja, hogy „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember…” (2. vsz.) A rossz nyelvet többek között a tűzhöz hasonlítja, mely hatalmas „erdőtüzeket”, rombolásokat, pusztításokat képes végezni az emberek életében.

Az Ószövetség nyomán a rabbik a beszédet a nyílhoz hasonlítják: ha egyszer a szavakat elengedik, azok olyanok, mint a nyilak, nem lehet őket többé visszahívni. S ahogy a nyilak gyakran félremennek, ugyanígy a szavak is, a károkozást nem lehet megállítani, s nem is lehet előre megjósolni mértékét. A rabbik ezért azt mondják, ha valaki igaz dolgot, ártatlan kis ezt-azt mond is a másik emberről, az is vérontáshoz vezethet. Mit tett ugyanis az Edomita Doég? Igazat mondott Dávidról Saulnak, azt mondta: Akhimélek pap kenyeret és kardot adott neki. Ez egy tény volt, mely nem volt negatív, és nem volt titok sem, ha Saul megkérdezte volna Akhimélekhet, Akhimélek ugyanezt mondta volna neki (ahogy később ezt meg is tette). Saul viszont Doégtól hallva az esetet félreértelmezte azt, s lázadással vádolta Akhiméleket, melynek következtében megölette őt, és lemészároltatta egész családját, valamint Nób városát, férfiaktól, asszonyoktól, gyermekektől kezdve egészen az ökrökig, bárányokig (1Sám 21–22. fejezet).

A rabbinikus hagyományban van olyan vélemény is, mely szerint bármilyen inzultust meg lehet bocsátani, ha valaki bocsánatot kér, a rágalmat, pletykát azonban nem, ugyanis ezek következményei beláthatatlanok. Egy haszid mese a következő példával illusztrálja ezt: Volt egy ember, aki közösségében hazugságokat mondott a rabbiról. Később, felismerve cselekedete rossz voltát, bűntudata lett. Elment hát a rabbihoz, bocsánatot kért, s fogadkozott, bármit megtesz, amit csak tud, hogy kártalanítsa őt. A rabbi erre azt mondta: „Végy egy tollpárnát, vágd fel, és ereszd szét a pihéket a szélben.” Bár furcsának tűnt ez a kérés, az ember megtette, s lelkendezve ment vissza a rabbihoz. A rabbi erre azt mondta neki: „Most menj és gyűjtsd össze a pihéket! Semmi egyebet nem tudsz tenni a szavaid által okozott kár kompenzálására, mintsem hogy összegyűjtöd a pihéket!”

A Talmud bölcsei szerint az, aki meghallgatja a pletykát, rosszabb annál, aki mondja, mivel a pletyka nem okozna kárt, ha nem volna olyan személy, aki azt meghallgatja. A zsidó jog minden dolgot titoknak tekint, hacsak egy személy kifejezetten nem mondja róla, hogy az másnak is elmondható. Burkoltan, célozgatásokkal vagy nevek nélkül sem szabad valakiről negatívat mondani. Ha egy emberről igaz szóbeszédet mondanak, az rosszabb annál is, mintha negatív dolgot mondanának róla, hisz az igaz hír ellen még védekezni sem tud. A gonosz beszédet tilos meghallgatni, ha valaki már meghallgatta, akkor tilos elhinni, az embereket kedvezően kell megítélni. Az embertársakkal való lekicsinylő viselkedést is elítéli a judaizmus. Hillél rabbi ezért védekezésül a következő egyszerű tanácsot adja: „Legyen felebarátod tisztessége oly drága előtted, mint sajátodé.”

Ugyanakkor néhány kivételes esetben – például törvényszék előtt, hiteles tanúként vagy valaki élete védelméért – a negatív dolgok elmondása megengedett, sőt kívánatos. Az ilyesmikkel azonban vissza is lehet élni, vagy szándéktalanul súlyos károkat előidézni, ha egy törvényszék, hatalom korrupt, ezért az információk kiszolgáltatása óvatosságra int. De vannak olyan esetek, életkörülmények is – például a holokauszt vagy más üldöztetések ideje –, mikor a hazugság által menthetők meg emberi életek, az igazság pedig – például egy elbújtatott zsidó esetében – gyilkos eszközzé válhat.

Fatima keze

A közel-keleti és észak-afrikai kultúrában a gonosz szem, rontás elleni egyik legjellegzetesebb amulett az úgynevezett hamsza (jelentése öt, a kéz öt ujjára tekintettel), mely az arab kultúrában „Fatima (Mohamed lánya) keze”-ként is ismeretes. Közepében általában egy óriási szem található. A szemmelverés elleni szimbólumot már a monoteista vallások megjelenése előtt az ősi Mezopotámiában is használták, s a néphit szerint a nőknek hivatott védelmet nyújtani a termékenység, terhesség, szoptatás, illetve a gyermekszülésből való felépülés idejére. Izraelben a keleti zsidókon keresztül az iszlám folklór hatására terjedt el. Héberül chamesnek (öt), vagy „Mirjám (Mózes nővére) kezé”-nek is nevezik.

Rabbik a gonosz nyelvről

„Így szólt az Úr a nyelvhez: »Az ember legfontosabb testrészei kívül vannak, te pedig belül. Hogy szorosabb őrizetben legyél, még falakat is építettem köréd. Egyet csontból (a fogakat), egyet pedig húsból (a szájat). Milyen őrizettel kellene még körülvennem téged, hogy teljesen ártalmatlanná tegyelek és megakadályozzam, hogy szavaiddal, rossz hírt keltve, lerombold a világomat?«”
„Ráv Chiszdá tanítja: »Az embertársát rágalmazó halálbüntetést érdemel.« Ezekre mondja az Úr: »Világomban nincs hely kettőnk számára. Nem lakhatom gyermekeim életének megrontóival együtt a földön.«”
„A rágalmazó istentagadó.”
„Négy csoport ki van zárva Isten jelenlétéből: a gúnyolódók, a hazudozók, a képmutatók és a rágalmazók.”
„Az, aki rosszat mond szomszédjáról, s az, aki figyel rá, illetve az, aki hamis tanúvallomást tesz szomszédja ellen, megérdemli, hogy a kutyák elé dobják.”
„Ha valaki karddal támad ellenfelére s azt viadalban legyőzi, a győztes nagylelkű lehet, nem öli meg legyőzött ellenfelét, ha az kegyelemért könyörög. Ugyanez nem fordulhat elő a nyíl kilövőjével. Messziről küldi a halált ellenfelére, és annak nincs módjában kegyelemért könyörögni. Azért hasonlít a rossz nyelv a nyílhoz, mert az sem ismer könyörületet.  A rágalom kilőtt nyila nem ismer irgalmat!”
„Nemegyszer a pletyka nem hatol be mélyen az ember tudatába, nem foglalkoztatja egyáltalán. Mégis, természeténél fogva, valami megmarad belőle.”
„Mikor Dávid kortársai csatába mentek, erényeik ellenére legyőzettek, mert köztük volt Doég és Akhitófel, akik »rágalmak után áhítoztak«. Akháb idejében, bár bálványimádás folyt, csatába mentek és győztek, mert nem volt rágalmazó közöttük.”
„Ha Dávid nem hallgatott volna gonosz nyelvre, a királyság nem osztatott volna fel, Izrael nem szolgálna bálványokat, és nem lennénk kiűzve földünkről.”
„Rabbi Simon ben Gámliél tanította: »Egész életemben tudósok között voltam, és nem találtam semmit, ami jótékonyabb lenne a test számára, mint a csend; a cselekedet a legfőbb dolog, nem a beszéd, aki túl sokat beszél, bűnt hoz (magára).«”
„Minden fecsegés rossz, a Tóráról való fecsegés kivételével. Minden csend jó, a Tórával kapcsolatos csend kivételével.”

A pletyka pszichológiája

Egyes pszichológusok szerint a beszélgetések nyolcvan százalékát a másokról szóló pletykálkodás teszi ki. A pletyka lényege a – valós vagy vélt – tények, események, történések torzítása.
Gordon Allport szociálpszichológus, Psychology of Rumor (A pletyka pszichológiája) című könyvében, a pletyka, szóbeszéd, rosszindulatú híresztelés struktúráját a következőképp rajzolja meg. A történetet először is leegyszerűsítik: eltűnnek az árnyalatok, az amúgy lényeges részletek, ami által a pontos szituáció egzakt módon megismerhető lenne. Ezt követően kihegyezik a dolgokat: a megmaradt részletek még nagyobb hangsúlyt kapnak. Az utolsó lépés pedig az asszimiláció: vagyis a pletyka terjesztője a sztorit úgy alakítja, hogy a befogadó számára minél érthetőbb és hihetőbb legyen. Olyan elemekkel egészíti ki a történetet, mely a saját, illetve hallgatója életszituációjához, kultúrájához, ízlésvilágához, érzelmi attitűdjéhez leginkább közelít.
Robb Willer társadalompszichológus szerint a pletykának normaalkotó ereje van: hozzájárul egy közösség rendjének a fenntartásához. Aki eltér a csoport hagyományaitól, nem szabályosan illeszkedik a normákhoz, azt rossz hírbe hozással, gyűlöletkeltéssel büntetik. Willer szerint „A pletyka a büntetés elterjedt, hatékony és olcsó formája.” A pletyka, szóbeszéd feladata a félelemkeltés, az adott közösség kontrolljának kiépítése tagjai fölött. A pletykák azonosulási mintákat kínálnak, alakítják az adott csoport identitását: aki kilóg
a sorból, s meghallja egy deviáns viselkedésmód megítélését, a kirekesztéstől való félelmében a csoport normarendszeréhez igazodik vissza – legyen az a normarendszer akár jó, akár rossz. A pletyka formálja egy adott közösség hierarchiáját is: a pletykások könnyebben érvényesítik akaratukat, tevékenységük kihat mind a társválasztásra, mind a munkahelyi kapcsolatokra.

Olvasson tovább: