Kereső toggle

Élet-halál kérdés

Adalékok a halálbüntetésről szóló vitához

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt hetek szenvedélyes vitái is rámutattak arra, milyen látványosan eltér egymástól az emberek igazságérzete a hivatalos jogi állásponttól. Amikor egy-egy kirívóan súlyos bűncselekmény - családirtó ámokfutó vagy szadista gyerekgyilkos - után felmérést végeznek, az emberek nagy többsége azt válaszolja, hogy egyedül a halálbüntetés lehet jogos ítélet. Az érvényes jogszabályok szerint azonban az állam nem végezhet ki senkit, ezért úgy tűnhet, hogy ölni csak a gyilkosoknak szabad. Kit is véd akkor a jog? Szabad-e életben hagyni olyanokat, akik maguk semmiféle irgalmat nem mutattak védtelen áldozataikkal szemben?  Számít-e az, ha egy gyilkos a börtönben megbánja tettét?

A válaszok országonként is különböznek: néhány éve az Egyesült Államokban egy halálra ítélt kétszeres gyilkos nő a siralomházban keresztény hitre tért, mélyen megbánta azt, amit tett, és bocsánatot kért az áldozatainak a hozzátartozóitól. Az ítéletet ennek ellenére fenntartották, és a nő is jogosnak nevezte azt, hogy végrehajtják rajta a bírói döntést. Európában azonban azok a gyilkosok is életben maradnak, akik soha nem bánják meg tettüket.
Stephen K. Laysonnak, az amerikai Észak-Karolina Egyetem közgazdászának 1985-ben végzett felmérése szerint minden egyes kivégzés átlagosan tizennyolc ember életét menti meg azáltal, hogy visszarettenti a jövő potenciális elkövetőit. A felmérés szerint a kivégzések számának mindössze egy százalékos növelésével már százöt ember életét lehetne megmenteni.

Két eset, két megközelítés

Leroy Keith 1934-ben az amerikai Ohio állam Warren nevű kisvárosában odasétált egy leparkolt autóhoz, és fejbe lőtte a kormánykerék mögött ülő Frederick Griestet. A holttestet az aszfaltra lökte, ő pedig elhajtott az autóval. Halálra ítélték. Kérelmére az esetet újratárgyalták, de újból halálra ítélték. Egy újabb kérelem hatására azonban megváltoztatták az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre. 1956. március 7-én Keith kikerült a börtönből, három nappal később már nyoma veszett. 1956. november 21-én Ohio állam Akron nevű városában odasétált egy leparkolt autóhoz és fejbe lőtte a kormánykerék mögött ülő Coburn von Guntent.
A holttestet az aszfaltra lökte, és már éppen elindult volna újonnan beszerzett autójával, amikor is a helybéli rendőrséggel tűzharcba keveredett. A rendőrök elől sikerült megszöknie. Nem sokkal később Keith lett egy kettős gyilkosság első számú gyanúsítottja.
Amikor Ohio már túl veszélyessé vált a számára, Keith New Yorkba költözött. A nagyvárosban kocsmák és benzinkutak kirablásával tartotta fenn magát. 1956. december 19-én három bűntársával együtt úgy döntött, hogy kirabol egy taxisofőrt. David Suro vette fel őket. Amikor Keith fegyvert nyomott Suro fejéhez és pénzt követelt, a taxisofőr nekihajtott egy rendőrautónak. A rablók kiugrottak az autóból és elmenekültek, Keith azonban még fontosnak tartotta agyonlőni a taxisofőrt. Ezt köve-tően lövöldözésbe keveredett a rendőrökkel, a zsaruk öt golyót eresztettek bele. Túlélte sérüléseit, ismét halálra ítélték. Ezúttal azonban nem úszta meg életfogytiglani börtönbüntetéssel. 1959. július 23-án villamosszékben végezte.
Egy másik ismert példa az egyesült államokbeli St. Louisban 1999-ben kivégezett Roy Roberts esete, akinek a bűnösségéről azonban mind a mai napig vita folyik. A vád szerint két bűntársának segített egy börtönőr meggyilkolásában.
A tanúk első vallomásaikban azonban nem is tettek Robertsről említést, fegyvert nem találtak nála, ruháján – ellentétben két társával – nem találtak vérnyomokat. Roberts mindvégig ártatlannak vallotta magát, és egy hazugságvizsgáló gép próbáját is kiállta. Lehet, hogy Roy Roberts ártatlan volt. Minden kétszázadik kivégzett emberről ugyanis utólag kiderül, hogy nem is kellett volna kivégezni. Ennek ellenére el lehet mondani, hogy az igazságszolgáltatás ebben a tekintetben azért nagyon jó hatásfokkal dolgozik: az esetek 99,5 százalékában a valódi gyilkosokat ítélik halálra.

A halálbüntetés a történelemben

A történelem során az utóbbi évtizedeket leszámítva nem volt kérdés az, hogy az államnak van-e joga halálos ítéletet hozni a legsúlyosabb bűncselekmények elköve-tőivel szemben. Az ókorban valamennyi írásos törvénygyűjtemény tartalmazta a halálbüntetést, és egyértelműen a megtorlás, a „szemet szemért” elv állt a középpontban.
Hammurapi kódexe 25 külön-böző bűnre írta elő az alkalmazását. A Bibliában az özönvíz után minden népre vonatkozóan megjelenik az az általános elv, hogy „aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki”. Az izraelitákra vonatkozó későbbi, úgynevezett mózesi törvények még sokkal szigorúbb szabályokat tartalmaztak. Az „életet életért” elv megjelenik a hettiták törvényeiben, míg az időszámítás előtti hetedik században Drakón példátlan szigort vezetett be Athénban. A politikus gyakorlatilag minden bűncselekményre halálbüntetést írt elő. A nevéről fogalommá vált drákói törvényeket egy nemzedékkel később Athénban eltörölték, de a halálbüntetés a római jogban is fontos szerepet töltött be.
Időnként már a középkorban is voltak, akik megpróbáltak enyhíteni a legsúlyosabb retorziók szigorán. Hódító Vilmos csak háborúban engedélyezte a kivégzést, békeidőben nem. Ezzel előfutárává vált a modern halálbüntetés-ellenes aktivistáknak, csakúgy, mint Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelem, aki mélyen hívő keresztényként teljesen eltörölte a legsúlyosabb büntetést. Más uralkodók azonban szabad utat engedtek a kivégzéseknek, mint például a 16. században VIII. Henrik angol király, akinek uralkodása alatt nem kevesebb, mint 72 ezer kivégzést hajtottak végre – köztük volt az uralkodó hat felesége közül kettő, Boleyn Anna és Howard Katalin is. Halálos bűnnek számított ekkoriban a zsidókkal kötött házasság is, de halál járt az olyan főben járó vétkekért, mint a tiltott fakivágás vagy a nyúlketrecek kifosztása (összesen 222 bűncselekményt szankcionáltak ezen a módon Angliában a 18. századig).
A reformáció elterjedésével kezdtek megfogalmazódni érvek a kivégzés szükségességével szemben is. A középkori társadalmakban a büntetés célja továbbra is elsősorban a megtorlás volt. Ebből a szempontból nehéz cáfolni, hogy a kivégzés logikus és arányos válasz a gyilkosságra. Több vitalehetőséget kínált azonban a megelőzés kérdése. A halálbüntetés pártolói szerint egyértelmű, hogy a kivégzéseknek általános visszatartó ereje van. Emiatt sokáig a halálos ítéletek végrehajtása nyilvános esemény volt Európa-szerte.
Az ellenzők egyik kedvenc anekdotája szerint azonban nincs ilyen összefüggés. A 18. században egyszer Londonban, miközben a nép egy zsebtolvaj kivégzését figyelte, annak társai – a csődületet kihasználva – alaposan kifosztották a polgárokat. A kivégzés ugyanakkor nyilvánvalóan alkalmas arra, hogy az elítéltet megakadályozza az újabb bűncselekmény elkövetésében (ami a tényleges életfogytiglan esetében nincs így, hiszen a fogva tartott elvileg megszökhet, vagy a börtönön belül követhet el újabb bűncselekményt).
A halálbüntetés-ellenes mozgalmak a 19. században lettek először széles körben népszerűek. Korábban európai filozófusok – például Morus Tamás, Montesquieu és Voltaire – írtak erről először, valamint hívő, elsősorban kvéker tudósok. Cesare Beccaria olasz filozófus fogalmazta meg azt az alapállítást, hogy az államnak nincs joga elvenni senkinek az életét.
A Toszkán Nagyhercegség volt az első tartomány, ahol a felvilágosult II. Lipót nagyherceg (későbbi osztrák császár) megtiltotta a halálbüntetést. Ez a gondolat a 20. század második felére kizárólagossá vált Európában, ahol a halálbüntetést az élethez való jog és a kegyetlen büntetési módok tilalma alapján teljesen betiltották.
A világon jelenleg 97 ország törölte el teljesen a halálbüntetést. Emellett 8 olyan állam van, ahol csak rendkívüli körülmények között alkalmazzák (például Izrael, ahol az állam történetének egyetlen kivégzett bűnözője Adolf Eichmann náci háborús bűnös volt, 1961-ben). 36 országban van ugyan halálbüntetés, de már nem alkalmazták legalább tíz éve, míg 57 államban jelenleg is zajlanak kivégzések. Ez utóbbiak között Fehéroroszország az egyetlen európai állam.
Az Amnesty International adatai szerint jelenleg több mint 18 700 ember ellen van érvényben halálos ítélet a világon. A legtöbb kivégzést Kínában hajtják végre (becslések szerint évente több mint négy-ezret), a második helyen Irán áll (360-400), míg a harmadik Szaúd-Arábia (80-100).

10 halálraítélt - 10 utolsó mondat

Mindenki másként reagál a végső pillanatban: néhány példa, hogy mi hangzott el a kivégzés előtti pillanatokban.
„Elnézést, uram. Nem szándékosan tettem!”
Marie Antoinette, miután véletlenül rálépett a hóhér lábára. (kivégzés: 1793. október 16.)
„Ne érezd magad rosszul, mama. Én ezt megérdemlem.”
Charles Bass (kivégzés: 1986. márius 12.)
„Sajnálom azt, amit tettem. Megérdemlem ezt. Remélem, hogy Jézus megbocsát. Egész testemben remegek.”
Jeffrey Barney (kivégzés: 1986. április 16.)
„Mindenkinek egy boldog életet kívánok.”
Jerome Butler (kivégzés: 1990. április 21.)
„Továbbra is fenntartom azt, hogy ártatlan vagyok. Nincs más mondanivalóm.”
Johnny Anderson (kivégzés: 1990. május 17.)
„Legutolsó bűnös vagyok a bűnösök közül.”
Markham Duff-Smith (kivégzés: 1993. június 29.)
„Afrikai harcos vagyok. Azért születtem, hogy lélegezzek, azért születtem, hogy meghaljak.”
Carl Kelly (kivégzés: 1993. augusztus 20.)
„Viszlát!”
Warren Bridge (kivégzés: 1994. november 22.)
„Essünk túl rajta.”
Gary Gilmore (kivégzés: 1977. január 17.)
„Adjatok kegyelmet vagy végezzetek ki. De ne húzzátok az időt.”
Jesse Bishop (kivégzés: 1979. október 22.)
„Úr Jézus Krisztus!”
Az ISIS által kivégzett egyiptomi kopt keresztények
(kivégzés: 2015. február)

Olvasson tovább: