A bibliai filmek a húszas évektől egészen az ötvenes évek végéig élték virágkorukat Hollywoodban. Napjainkban ennek reneszánszát várják a kritikusok s rajongók egyaránt. A filmet kellő hírverés és mesteri marketingmanufaktúra tette az elmúlt évek egyik legjobban várt filmjévé (gondoljunk csak a premier előestéjén megjelent kisfilmre, mely azt feszegeti, mennyire bibliahű az alkotás).
Az özönvíz története mindenki számára ismert, így már csak az a kérdés, ki hogyan értelmezi? Mint Aronofsky egy korábbi nyilatkozatában elmondta, a Mózes első könyvében szereplő globális újrakezdés már gyerekkora óta rabul ejtette. Nem kérhető ugyan számon az eredeti szöveg hiánytalan követése, a Szentírás egyik legnagyobb egyéniségének története a rendező interpretációjában mégis egy megrögzött, bigott öregember családi drámája, aki fanatizmusában az állatvilág megmentése érdekében kész feláldozni tulajdon és családja életét. A Russel Crowe által megformált Noét így a rendező szemüvegén keresztül látjuk, noha a film közel két és fél órás játékideje lehetőséget adott volna a karakterek jellemének és indítékainak kibontására, a bolygó méretű kataklizma valós okának bemutatására. A nagynevű szereplőgárda által alakított, mégis súlytalan, valóságtól elszakadt figurák képtelenek hitelesen prezentálni egy totális pusztulással szembenéző populáció utolsó lehetséges túlélőinek mindennapjait.
Aki egy hosszú idő óta várt, heroikus Szentírás-átdolgozásra számít, azt még időben ki kell józanítanunk: ez nem egy bibliai film, ez egy képregény-adaptáció. A rendező néhány éve két kollégájával megalkotta és megrajzolta az általa elképzelt Noé toposzát, aki egy kifordult, apokaliptikus világban elszántan harcol mindazért, ami a kizsákmányoló embernek köszönhetően a természetből megmaradt. Nos, a 125 millió dollárból elkészült filmjében Aronofsky több helyen szinte kockáról kockára ezt a megrajzolt héroszt ültette át munkájába, ahol az ember – elszakadva teremtésének eredeti céljától – nem a természetet védelmezi, hanem éppen az ellen támadva, elpusztítja azt. Több snitt demonstrálja a kivágott erdőségek, kiürült bányák, húsukért lemészárolt állati csordák vízióját, ami érthetetlen és felháborító Noé vegetáriánus családja számára. Így jutunk el odáig, hogy a filmben az emberiség a rossz inkarnációja, aki tönkretette a környezetét, az állatok pedig a tiszta jóságot testesítik meg velük szemben. A mű kifordítja eredeti tartalmából és üzenetéből a bibliai beszámolót, ezért az álomban látott, globális árvizet átvészelni képes gigantikus „ládát” Noé nem isteni útmutatás alapján, hanem az állatok megmentése érdekében alkotja meg, de nem egyedül: a komikus, nehezen komolyan vehető kőóriások segítségével.
Itt fontos kitérnünk a film kifejezetten deista látásmódjára. Istent ne keressük a filmben, ő ugyanis nemcsak egy láthatatlan, de elérhetetlen és elzárkózott despota, egy olyan nem cselekvő isten, aki teljesen lehetetlen dolgokat vár el követőjétől, jelesül azt, hogy Noé unokája megölésével teljesen véget vessen a rosszat magában hordozó emberiségnek. Szomorú, hogy az igazi súllyal bíró tételmondatokat, pont a főgonoszt megtestesítő Tubál-kain szájába írták, aki épp az ember istenképűségét, környezet felettiségét és megismételhetetlenségét hirdeti.
A film azonban több jelentben is remekül bánik a modern technika adta lehetőségekkel. Noé elmeséli a teremtést családjának, miközben lehengerlő és magával ragadó formában látjuk világunk megalkotását a Teremtő által (hat nap alatt, de hogy mindenkinek megfeleljen, egy kis darwinizmussal megfűszerezve). A bárkába betóduló digitálisan létrehozott állatok özöne káprázatos, a föld mélyéről feltörő irdatlan mennyiségű, planétát elborító árvíz talán sosem volt ennyire hű az eredeti leíráshoz.
A filmben szereplő világ megalkotását nem bízták a véletlenre. A szürkés-barnás tónusú képek, az Aronofsky-filmeket jegyző zeneszerző, Clint Mansell által komponált baljós melódiák, a szereplők durva posztóból toldozott-foltozott szakadt ruhái nagyon hatásosan egy velejéig romlott, gonosz korba engednek betekintést, ahol nem volt sem törvény, sem mérték, sem semmi, amit jónak nevezhetünk. Noé és családja ebben a világban valósággal kitűnik a kedves, tiszta arcokkal, színesebb környezetükkel. Rendre feltűnik egy-egy elem Josephus Flavius vagy éppen néhány apokrif könyv beszámolójából (az Őrzők, a mitikus erejű bőrruha, stb.), sőt egy képkocka Gustave Doré híres munkáját importálja. A képregényből már ismert, hatkarú gyilkos gigászok kissé átalakultak: a filmben már angyalok, jó célú, de bugyuta kőóriások, akik semmi rosszat nem akartak anno az emberiségnek, csupán utat mutatni számukra. A bibliai leírás valójában ártó szándékú, erőszakos lényeknek írja le őket, akik annyira megrontották az embert, hogy Isten kénytelen volt beavatkozni a Föld történetébe, hogy ne váljon a glóbusz teljesen pokollá.
A filmadaptációk alkotói érthető módon élnek a művészi szabadság adta lehetőségekkel, ám a jó és a rossz relativizálása, az igazi értékek lebegtetése nem elegendő, hogy egy látványos, de naiv, környezetvédő tanmese szintjéről ez az alkotás felemelkedjen a Bibliában leírt páratlan események közelébe.
2014. 04. 04. (XVIII/14)
