Kereső toggle

Haláltábor Jeruzsálemben

Náci tervek a közel-keleti holokausztra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Előző számunkban beszámoltunk arról, hogy megjelent egy könyv, amely új részletekkel gazdagítja nemcsak a második világháború és a holokauszt, hanem a Közel-Kelet modern kori történetét is. Barry Rubin izraeli publicista és Wolfgang G. Schwanitz német származású amerikai történész munkája Németország és az iszlamista mozgalmak több mint 100 évre visszanyúló szerepét mutatja be a térségben. A szerzők hangsúlyozzák, hogy ez a történet nem ért véget 1945-tel: a nagyhatalmi érdekek által támogatott forradalmi iszlamizmusnak döntő szerepe volt abban, hogy a mérsékelt demokratikus nézeteket képviselők ma jelentős hátrányban állnak a Közel-Keleten, és az „arab tavasz” sok megfigyelő szerint „iszlám tavasszá” vált. Az alábbiakban egy részletet közlünk a Nácik, iszlamisták és a modern Közel-Kelet megteremtése című könyvből.

Minden úgy kezdődött, mint egy szokásos nyári nap 1942 júniusában Sachsenhausen koncentrációs táborában. A Berlin közelében fekvő létesítménybe rendszeresen elvitték az SS-gyakornokokat, hogy lássák, miként kell bánni a felsőbbrendű faj ellenségeivel. Három külön laktanyarészben kaptak helyet a zsidó foglyok, főleg lengyel állampolgárok vagy a Berlinből deportált férfiak. Azon a bizonyos napon egy csapat kiabáló őr a zsidó foglyokat a 38-as számú barakkból egy SS-körúton részt vevő négy különleges látogató előtt sorakoztatta fel.
A mintaszerű SS-létesítmény Sachsenhausenben a legnagyobb hatékonysággal és körültekintéssel működött. Amikor egy rabot meggyilkoltak, vagy meghalt, a közeli város tisztviselői rutinszerűen halotti bizonyítványt állítottak ki a számára, mintha hétköznapi halált halt volna. Csak a krematóriumi kémények émelyítő, halálos szaga utalt másra. De ezt a látogatást még a szokottnál is nagyobb gonddal szervezték meg. Fritz Grobba, a náci rezsim legfőbb Közel-Kelet-szakértője, aki az első számú kapcsolattartó volt az arab szövetségesekkel, nem győzte hangsúlyozni az esemény jelentőségét. Mindennek tökéletesnek kell lenni. Olyan komolyan vette a birodalmi vezetés a vizitet, hogy Heinrich Himmler SS-főparancsnok előzetesen személyesen elautózott Sachsenhausenbe, és végigjárta a tervezett bemutató útvonalát.

A Z állomástól Jeruzsálembe

Az időpontot is gondosan kiválasztották. 1942 májusában, alig egy hónappal korábban, a németek egy új projektet kezdtek Sachsenhausenben, és be akarták ezt mutatni a szövetségeseiknek. A projekt fedőneve Station Z (Z állomás) volt. Azért választották az ábécé utolsó betűjét, a Z-t, hogy ezzel is szimbolizálják: ez a hely az út végét jelenti a zsidók számára, nemcsak Sachsenhausenben, hanem egész Európában is.
A nácik évek óta kísérleteztek azzal, hogy megtalálják a legjobb módszert a zsidók és mások meggyilkolására. Az egyedi akasztásokkal kezdték, majd csoportosan lőtték le az embereket, ami hatékonyabb, de még mindig lassú módszer volt. Az áttörést a tömeges pusztításban az jelentette, amikor 1942-ben kifejlesztették az álcázott gázkamrákat. Ezeket akkor telepítették frissiben Sachsenhausenben, négy új krematóriummal együtt, hogy felgyorsítsák a holttestek eltüntetését. Májusban Himmler elrendelte 250 zsidó meggyilkolását a táborban. Ez volt a próbaüzem. A rendszer hibátlanul működött.
És így 1942 júniusában a négy különleges arab vendég megtekinthette a jövő haláltáborainak a prototípusát. Érdeklődésüket nagyon gyakorlati cél motiválta. Egy nap, úgy tervezték, felállítják majd a saját Z állomásaikat a Közel-Keleten, Tunisz, Bagdad és Jerikó mellett, hogy megsemmisítsék az összes zsidót a térségben.
Ezt a célt egy 1941 januárjában született levél tartalmazza, amelyet Amin al-Husszeini, palesztin arab politikai és vallási vezető küldött a német kancellárnak, Adolf Hitlernek. Al- Husszeini arra kérte Hitlert, hogy segítsen az araboknak megoldani a zsidókérdést az országaikban, úgy, amint ez Németországban megtörtént. A sikerhez meg kellett tanulniuk a náci technikákat, és meg kellett szerezni a technológiájukat is.
1942 júniusában a németek arab szövetségesei közül négy vezető azért utazott Sachsenhausenbe, mert arra számítottak, hogy egy nap Hitler hadserege mögött fognak hazatérni. A négy látogató közül ketten valószínűleg Németország legnagyobb arab szövetségesei voltak: al-Husszeini és Rashid Ali al-Kailani volt iraki miniszterelnök, valamint velük tartott egy-egy munkatársuk is Palesztinából és Irakból.
A főmufti a náci Németország fő arab és muzulmán támogatója volt. Kíséretével először elmenekült a brit letartóztatás elől, miután véres lázadást robbantott ki Palesztinában, majd egy ideig al-Kailani vendége volt Bagdadban, utána pedig Németországba menekült.
1941. november 28-án Hitler hosszú audiencián fogadta al-Husszeinit. A különleges elismerésnek számító találkozón megállapodtak abban, hogy együttműködnek a zsidók elleni népirtásban.

„Söpredékek és baktériumok”

Az ide vezető út 1871-ben kezdődött, amikor Poroszország vezetésével a szomszédos államok létrehozták az Egyesült Németországot. Arab értelmiségiek később ezt az eseményt modellként tekintették arra nézve, hogy ugyanezt a saját térségükben is megvalósítsák. Az első világháború előtt a német uralkodó, a császár a muzulmánok és az arabok védelmezőjeként tüntette fel magát. A háború alatt Németország dzsihádot szított, ezzel ösztönözve a muszlimokat, hogy az ő oldalukon harcoljanak.
Az első világégés után Hitler és al-Husszeini gondolkodása hasonló irányban fejlődött. A főmufti és Hitler egyaránt arra a következtetésre jutott, hogy csak a zsidók kiirtása révén érhetik el a céljaikat. A két férfi hasonló világnézet alapján keresett szövetségeseket magának. Amikor Hitler Németország kancellárja lett 1933-ban, a főmufti felkereste a német konzulátust Jeruzsálemben, hogy felkínálja az együttműködést. Ugyanebben az évben arab újságok sorozatban kezdték közölni Hitler programját bemutató művét, a Mein Kampfot, ami könyvként is bestseller lett.
A náci Németország és ideológiája több okból fakadóan is népszerűvé vált az arabok között. Ők is gyenge, legyőzött és megalázott népnek tekintették magukat, ugyanúgy, mint a németek az első világháború után. Németország ellenségei ugyanazok voltak, mint az araboké: Nagy-Britannia (amely Egyiptom, Szudán, Jordánia, Palesztina és Irak ura volt), Franciaország (amely Észak-Afrikát, Libanont és Szíriát uralta), valamint a Szovjetunió (amely nagy, muzulmánok lakta területeket foglalt magában).
Emellett számos arab bízott abban, hogy le tudják másolni a náci Németország látszólag mágikus formuláját. Arra számítottak, hogy ők is gyorsan erős és győztes hatalommá válhatnak azáltal, ha egy erős kormány mozgósítani tudja a tömegeket a szenvedélyes hazaszeretet, militáns ideológia és a bűnbakok elleni gyűlölet által. A fasiszta Olaszország ugyanezt a modellt követte, ami megerősítette a recept sikerét.
A főmufti később azt írta, hogy sok arab úgy vélte: „Allahnak hála, eljött al-Hadzs Mohamed Hitler”. Azokat a rezsimeket, amelyek később negyven éven át uralták Irakot, ötven éven át Szíriát, Egyiptomot pedig hatvan évig, mind olyan csoportok és a vezetők alapították, akik náci szimpatizánsok voltak.
A szövetség a két erő között logikus volt. Al-Husszeini az 1936–1939 közötti palesztin arab lázadáshoz Berlinből kapott fegyvereket, Rómából pedig pénzt. 1937-ben sürgette a muszlimokat, hogy öljék meg a muszlim földön élő összes zsidót, akiket „söpredéknek és baktériumoknak” nevezett. De al-Husszeini ennél nagyobb ambíciókkal rendelkezett. Nemcsak a zsidók kiirtásához várta a németek támogatását a Közel-Keleten, hanem ahhoz is, hogy az összes arab felett uralkodóvá tegyék őt. A berlini patronálásért cserébe ígéretet tett arra, hogy bevonja a muzulmánokat és az arabokat egy Németországgal kötött szövetségbe, terjeszteni fogja a náci ideológiát, támogatja a német kereskedelmet, és – saját szavai szerint – „terrort folytat” az angolokkal és a franciákkal szemben.
A nácik lelkesen fogadták ezt a partnerséget. Különleges kapcsolatokat alakítottak ki a Muzulmán Testvériséggel, a Bász Párttal, a Fiatal Egyiptomiak mozgalmával, valamint különféle radikális csoportokkal Szíriában, Irakban és Palesztinában. Berlin azt is remélte, hogy kapcsolatokat építhet ki az egyiptomi és szaúd-arábiai királyokkal. Amikor például 1939-ben Hitler találkozott Abd al-Aziz Ibn Szaúd szaúdi király követével, Khalid al-Qarqanival, azt mondta neki: „A legmelegebb rokonszenvvel tekintünk az arabokra, három okból is. Először is, nincs semmiféle területi törekvésünk az arab földekkel kapcsolatban. Másodszor, ugyanazok a közös ellenségeink. Harmadszor, mindketten harcolunk a zsidók ellen. Én nem nyugszom, amíg az utolsó zsidó is el nem hagyta Németországot.”
Al-Qarqani egyetértett ezzel, és azt válaszolta, hogy Mohamed próféta hasonlóan járt el, amikor kiűzte az összes zsidót Arábiából. Egy muszlim részéről nem hangozhat el ennél hízelgőbb összehasonlítás. Hitler megkérte al-Qarqanit, mondja meg a királyának, hogy Németország szövetséget akar vele, és kész felfegyverezni mind Szaúd-Arábiát, mind al-Huszszeini embereit.

A legutolsó zsidó

De előbb Hitlernek el kellett döntenie, hogy pontosan miként fogja „a legutolsó zsidó” elhagyni Németországot. Hitler még 1941-ben is úgy gondolta, hogy ez – Hermann Göring júliusban mondott szavai szerint – „kivándorlás vagy kitelepítés” által történhet meg. Mégis, mivel más országok nem voltak hajlandók zsidó menekülteket befogadni (volt, amelyik teljesen lezárta a kapuit, mások csekély számban engedték be őket), Palesztina volt az egyetlen lehetséges menedék, amint azt a Népszövetség 1922-ben kijelölte. Ha az utolsó menedék is bezárul, a népirtás marad az egyetlen alternatíva Hitler számára.
Mivel az arab-muzulmán szövetség fontos volt Berlinnek, és a főmufti is ezt sürgette, ezért biztos volt a döntés. Hitler gondoskodott arról, hogy Al-Husszeini jelen legyen a kritikus pillanatban. Amikor 1941 novemberében al-Husszeini megérkezett Berlinbe, a németek úgy fogadták, mint minden arab és muzulmán jövőbeli vezetőjét, aki talán újjáéleszti az iszlám kalifátust is. A Bellevue luxuskastélyban szállásolták el, a német trónörökös korábbi palotájában, amely ma Németország elnökének hivatalos rezidenciája.
Al-Husszeininek személyes és politikai szükségleteire mai értékben körülbelül tizenkétmillió dollárnak megfelelő összeget fizettek évente. Az ehhez szükséges forrásokat a koncentrációs táborokba küldött zsidóktól elkobzott arany biztosította. Ezt a mintát követve al-Husszeini is egy kisajátított zsidó lakást kért és kapott iroda céljára. Stábjának további fél tucat házat biztosítottak a németek. Ezen kívül al-Husszeini egy lakosztályt is kapott a fényűző berlini Hotel Adlonban, valamint vakáció céljára luxusszállásokat a szászországi Hotel Zittauban és az Oybin-kastélyban.
A német oldalon Grobba volt a segítője és kapcsolattartója, a Külügyminisztériummal pedig Ernst von Weizsäcker államtitkár és SS-tábornok biztosította a kapcsolatot. Von Weizsäcker az arabok helyett a Törökországgal való együttműködést preferálta, mert ők sokkal nagyobb hadsereggel rendelkeztek – harminchat hadosztállyal, amit könnyen tovább bővíthettek ötvenre –, míg az összes arab ország együttvéve csak hét hadosztályt tudott kiállítani, és azokat is többnyire brit tisztek vezették.
Hitler azonban többre értékelte a főmuftit. Minden más arab vagy muzulmán szövetségesüknek csak egy országban voltak követői, al-Husszeini azonban nemzetközi befolyással rendelkezett. A főmufti igyekezett bebizonyítani, hogy megfelel ezeknek a magas elvárásoknak. A Bellevue palotában nemcsak arab politikusokkal találkozott, hanem száműzött muszlim vezetőkkel is, akik a Szovjetunióból, Indiából, Afganisztánból és a Balkánról érkeztek.
Joachim von Ribbentrop külügyminiszterre mindez nagy benyomást tett, és azt mondta al-Husszeininek: „Hosszú idő óta figyeljük az ön harcát. Mindig csodáltuk önt és lenyűgöztek bennünket a veszélyes kalandok, amelyeket vállalt.” Von Ribbentrop biztosította al-Husszeinit a birodalom támogatásáról. A németek elfogadták al-Husszeini azon állítását, hogy az arab tömegek is felsorakoznak a németek oldalán, ha Berlin garantálja számukra  a brit és a francia uralom alóli felszabadítást, valamint teljesen leállítja a zsidó bevándorlást Palesztinába. 1941 márciusában Berlinben titokban megígérte, hogy támogatja az arab függetlenséget. Októberben Berlin és Róma nyilvánosan is bejelentette, hogy ez a tengelyhatalmak hivatalos politikája.
Német tisztviselők egymás között al-Husszeinit a legfontosabb muzulmán vallási személyiségnek tartották, aki az arabok vezetője Libanonban, Szíriában, Palesztinában, Transzjordániában (a mai Jordánia), Irakban és másutt. Hitler a „Közel-Kelet fő szereplőjének” nevezte, aki „realista, nem pedig álmodozó”. A korabeli amerikai hírszerzési értékelés egyetértett ezzel, azt állítva, hogy al-Husszeinit az egész Közel-Keleten úgy tekintik, mint aki „az arab népek ma élő legnagyobb vezetője.”
Ennek az értékelésnek az elismeréseként Hitler 1941. november 28-án kilencvenperces találkozón fogadta al-Huszszeinit. A Hitler számára készített előkészítő anyagot Grobba írta. Ez hangsúlyozta, hogy al-Husszeini véleménye összhangban áll Németország ideológiai és stratégiai érdekeivel. A vörös szőnyeges fogadtatás kifejezte a náci rezsim drámai pompa iránti érzékét. Amikor a főmufti kilépett a limuzinból, kétszáz fős díszőrség és katonazenekar fogadta. Hitler szívélyesen üdvözölte: „Részletesen ismerem az ön életét.”

A mufti és a wannsee-i halálterv

Az arab vendég viszonozta a bókokat, és örömmel konstatálta, hogy Hitler nemcsak erőteljes szónok, hanem türelmes hallgató is. Al-Husszeini megköszönte a német diktátornak, hogy hosszú ideje támogatja a palesztin-arab ügyet. Azt állította, hogy az arabok Németország természetes barátai, és hisznek abban, hogy Németország megnyeri a háborút, és készek voltak ebben segíteni Berlinnek. Al-Huszszeini kifejtette tervét Hitlernek: egy arab légiót toboroz, hogy a tengelyhatalmak mellett harcoljanak. Arab harcosok szabotázsakciókat hajtanak majd végre a szövetségesek létesítményei ellen, miközben arab és muzulmán vezetők lázadásokat szítanak, hogy ezzel lekössék a szövetséges haderőket, továbbá területet és erőforrásokat biztosítanak a tengelyhatalmak számára.
Hitler elfogadta az ajánlatot, mondván, a szövetség segít neki a zsidó hatalom két fellegvára, Nagy-Britannia és a Szovjet-Oroszország elleni élet-halál harcában. A Harmadik Birodalom ezekben a napokban győzelmeinek csúcspontján állt. Német erők nyomultak előre, mélyen a Szovjetunió területén, valamint az Iránnal szomszédos déli határa közelében. Erwin Rommel tábornok behatolt Egyiptomba, és sok egyiptomi azt várta, hogy hamarosan Kairó is elesik. Amikor eljön a német győzelem napja – folytatta Hitler –, Németország bejelenti az arabok felszabadulását. A főmufti lesz a legtöbb arab vezetője. Minden zsidót megölnek a Közel-Keleten. Amikor al-Husszein írásbeli megállapodást kért erről, Hitler azt válaszolta, hogy éppen most adta neki személyes ígéretét, és ez elegendő kell legyen a számára.
Al-Husszeini szempontjából a találkozó nem is alakulhatott volna jobban. Nemcsak a győzedelmes Németország, Európa ura állt az arab ügy mellé, de a világ legerősebb embere személyesen támogatja őt. Hitler is elégedett volt. Ezután al-Huszszeinit a „Közel-Kelet főszereplőjeként” emlegette, aki „ravasz róka, realista és – szőke hajával és kék szemével – árja is”. Hitler megbocsátotta al-Husszeininek, hogy – a német vezér megfogalmazásában – arcvonásai élesek és egérszerűek.
Németország igazi náci módon erősítette meg azt, hogy a főmuftit elismerik mint arab és muzulmán vezetőt. Egy nappal a találkozó után a főmufti felkeresett egy orvost, Dr. Pierre Schrumpfit, aki hatórás alapos fizikai vizsgálatnak vetette alá. Az orvos megállapította, hogy al-Husszeini nem csupán arab, hanem cserkesz is, így kaukázusi, tehát árja. Az áltudományos diagnózis kifejezetten nem fizikális alapon állt. Az orvos elmagyarázta, hogy egy arab soha nem tartana ki a harcban a britek és a zsidók ellen, hanem eladná magát nekik. Al-Husszeini kitartása bebizonyította, ő egy árja. És mivel árja, ezért a náci Németország hűséges szövetségese lesz.
De az al-Husszeini–Hitler-találkozónak volt egy másik következménye is, amely tovább szilárdította a szövetségüket. Néhány órával azután, hogy a főmuftival találkozott, Hitler elrendelte, hogy küldjenek ki meghívókat egy konferenciára, amelyet a Wannsee-tó melletti villában rendeznek meg. A találkozó célja az volt, hogy megtervezzék az európai zsidóság szisztematikus kiirtását.
Természetesen a muzulmán és arab szövetséggel kapcsolatos megfontolások semmiképpen nem az egyedüli tényezőt jelentették ebben a döntésben, amely Hitler  antiszemita megszállottságából fakadt. De addig a pillanatig a német diktátor nyitva hagyta az esélyt arra, hogy a kiűzés a megsemmisítés alternatívája lehet.
Amikor Hitler először utasította Heydrichet, hogy találja meg a „végső megoldást”, a diktátor ebbe beleértette a zsidók kiutasítását is mint az egyik lehetőséget. A náci uralom hét éve alatt már, a rendszer becslése szerint, mintegy 500 ezer zsidó hagyta el törvényesen Németországot. Mégis, ha a maradék zsidók csak Palesztinába mehetnek, miközben a bevándorlás leállítása al-Husszeini legfontosabb célkitűzése volt, a kivándorlás vagy a kiutasítás azzal a veszéllyel járt, hogy tönkreteszi a német–arab szövetséget. A stratégiai helyzet és Hitler személyes meggyőződése fényében nem volt nagy dilemma számára, hogy úgy döntsön, meggyilkoltatja a zsidókat, begyűjtve ezzel a a háborús erőfeszítésekhez szükséges arab és muzulmán támogatást és eszközöket.
Következésképpen Hitler elrendelte, hogy a Wannsee-konferencián dolgozzanak ki egy részletes tervet a népirtásra. Miután ez a döntés kapcsolódott az al-Husszeinivel kötött szövetséghez, ő lett az első nem német, aki tájékoztatást kapott a tervről, még mielőtt azt hivatalosan is bemutatták volna a konferencián, ahol Adolf Eichmannt személyesen jelölték ki erre a feladatra.
Eichmann tájékoztatta al-Husszeinit az SS-központ térképtermében, és bemutatta neki a konferenciára készített prezentációját. Eichmann egyik munkatársa feljegyezte, hogy a főmuftit nagyon lenyűgözte a bemutató. Annyira megragadta a népirtás mérnöki pontosságú terve, hogy al-Husszeini megkérte Eichmannt, küldjön egy szakértőt – valószínűleg Dieter Wislicenyt – Jeruzsálembe, hogy a saját személyes tanácsadója legyen a haláltáborok és gázkamrák felállítása során, miután Németország megnyerte a háborút, és ő hatalomra kerül.
Első lépésként megállapodás született arról, hogy ha Rommel elfoglalja Egyiptomot, egy SS-egység érkezik Kairóba, hogy megsemmisítse az ott élő zsidókat, mielőtt a Wehrmacht nyomában tovább haladna Palesztinába, hogy ott ugyanazt megismételje. Az SS-egység Walther Rauff, Heydrich harmincöt éves szárnysegédjének parancsnoksága alatt állt, aki maga fejlesztette ki a mobil elgázosításra alkalmas teherautókat. 1942 júniusában Rauff megindította ez a projektet, megölve kétezer-ötszáz zsidót a német megszállás alatt álló Tunéziában. Ha a németek elfoglalják Egyiptomot, majd Palesztinát, ez lett volna a nagyobb műveletek főpróbája. A német hadsereg a Közel-Kelet felé haladt, a líbiai–egyiptomi és a szovjet–iráni határok közelében, így realistának tűnt a gondolat, hogy egy éven belül a németek által felkészített arabok képesek lesznek meggyilkolni a térségben élő valamennyi zsidót.
És ez volt az oka annak, hogy az arab küldöttség meghívást kapott egy bemutatóra a sachsenhauseni táborba. Itt tájékoztatta őket a tábor SS-parancsnoka, Hans Loritz ezredes, aki nyolc év tapasztalattal rendelkezett, így a koncentrációs táborok vezetése terén a birodalom vezető szakértője volt. Miután válaszolt a kérdésekre, körút keretében bemutatta a laktanyát, az étkezési csarnokot, a mosdókat, a konyhát és a gyógyszertárat. Semmit nem akartak a véletlenre bízni, ezért a németek egy drámai eseményt is előkészítettek. Hatvan szovjet tisztből álló csoport vonult fel lelkesen énekelve a táborban, új német katonai egyenruhába öltözve. Loritz elmagyarázta, hogy ezek a hadifoglyok önként jelentkeztek, hogy a kommunista rendszer ellen harcoljanak. A vendégek megértették az üzenetet. Mindenki a győztes oldalon akar állni, és ha Németország szovjet tiszteket fordíthat Sztálin ellen, akkor az arabok is toborozhatnak muzulmánokat, hogy Churchill ellen harcoljanak.
Egy német tisztviselő azonban elszörnyedt a látogatás miatt. A külügyminisztérium helyettes államtitkára, Martin Luther azt követelte, hogy az arabokat ne engedjék be egyetlen koncentrációs táborba sem, nehogy meséljenek másoknak arról, amit láttak. Ha Németország ellenségei tudomást szereznek arról, hogy tömeggyilkosságok történnek, propagandafegyverként fogják ezt használni a Harmadik Birodalom ellen.

Luther, aki veterán náci párttag volt, amiatt is aggódott, hogy a kiszivárogtatás lehetetlenné teszi, hogy meggyőzze a német csatlós és szövetséges államokat arról, adják át a náluk élő zsidókat, hogy a haláltáborokba szállítsák őket. Ha a hír kijut, ezek a kormányzatok ellenezhetik az együttműködést, akár a szövetségesek nyomása, akár a jövőbeli büntetéstől való félelem miatt. Luther dühösen panaszkodott Grobbának, miszerint von Ribbentrop megígérte neki, hogy a látogatás nem fog megtörténni. Luther azon kérését azonban elutasították, hogy ezt a látogatást halasszák el. Az SS megígérte neki, nem lesz több ilyen „túra” a jövőben, ennek ellenére előfordultak, köztük egy olyan is, amely során al-Husszeini valószínűleg ellátogatott Auschwitzba is. Ami Luthert illeti, 1943-ban túl messzire ment abban, hogy von Ribbentrop posztjára pályázzon, és ezért végül őt magát is Sachsenhausenbe küldték.
A náci Németország és az arab, valamint muzulmán szövetségeseik közötti kapcsolat fontossága teljesen világos volt Hitler és a legtöbb parancsnoka számára. Úgy tekintették ezt a szövetséget, mint amely létfontosságú a háborús erőfeszítéseikhez, és a legfontosabb kulcs a Közel-Kelet meghódítására. Hitler úgy gondolta, hogy al-Husszeini egy hatalmas arab birodalom vezetőjeként neki alárendelt partnere lenne.

Olvasson tovább: