Kereső toggle

Zsidókérdés a Horthy-korszak békeéveiben

Andalító

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Bethlen-korszak kiegyensúlyozott fejlődését az 1930-as évek elején megszakította a kibontakozó világválság, majd olyan új folyamatok indultak el, amelyek az évtized végén a zsidóság megkülönböztetéséhez, faji alapú kirekesztéséhez vezettek. 1932. október 1-jén vitéz jákfai Gömbös Gyula alakította meg kormányát, aki fajvédő és szélsőjobboldali múltjával formálisan szakítva kényszerű kompromisszumra lépett a gazdasági és hatalmi elittel.

Gömbös gazdasági, szociális és politikai reformokat hirdetett, melyekkel javulást ért el a társadalom jelentős rétegeinek helyzetében. Vezetésével az ország kilábalt a gazdasági válságból, aktív külpolitikájával pedig – főként Olaszország, Ausztria, és Németország felé (kereskedelmi szerződések, úgynevezett római jegyzőkönyvek 1934-ben) – kitört a nemzetközi elszigeteltségből, s megteremtette a békés revízió feltételeit. Ugyanakkor a konzervatív-liberális Bethlen-kurzus helyébe egy tekintélyelvű (autoriter) rendszer kiépítésére tett kísérletet. Ezért törekedett a többpárti parlamentarizmus korlátozására, a kormánypárt (Nemzeti Egység Pártja) tömegpárttá szervezésére, s célja volt az olasz mintájú korporációs rendszer kiépítése.

Nemzeti jólét és magyar feltámadás

Magyarország ugyan nem vált fasiszta típusú diktatúrává, hiszen továbbra is fennmaradtak az alkotmányos, parlamentáris kormányzás keretei, de elindult azon az úton, amely később a jobboldali radikalizmus megerősödéséhez, a zsidótörvényekhez, s végső soron a holokauszthoz is elvezetett. Gömbös mesterien használta a modern média eszközeit – sajtó, rádió, a megjelenő hangosfilm –, s szívesen tűnt fel a nemzeti egységet megjelenítő, karizmatikus „vezér” (próféta) szerepében.
Gömbös programját, a 95 pontból álló Nemzeti Munkatervet 1932. október 26-án hozta nyilvánosságra. Célként az „alkotmányos, központi akarat által kormányzott független, erős, öncélú nemzeti állam” megteremtését határozta meg, s általa a „nemzeti jólét” biztosítását. A nagyszabású építőmunkához „felekezeti, társadalmi és pártkülönbség nélkül” mindenkit meghívott, sőt fontosnak tartotta az „egységes magyar világnézeten” alapuló homogén nemzetállam megteremtését.
Az erős, központi kormányzat szükségét azért hirdette, hogy „a nemzeti erők maximuma álljon a nemzet vezetőinek rendelkezésére”. Gömbös vezérként feltétlen engedelmességet követelt, melyet október 8-án, a „magyar feltámadás” jelszavát központba állító Országház-téri beszédében így hangsúlyozott: „Ezen az úton akarlak én titeket vezetni, s azt kérem tőletek, ne kritizáljatok, hanem engedelmeskedjetek!”
Gömbös ígéretcsomagjában szerepelt még a gazdasági válság leküzdése, a nyomor és szociális problémák felszámolása, külföldi piacok és exportlehetőségek szerzése, a nemzeti kapitalizmus védelme és állami intervenció, a titkos választójog bevezetése és kiterjesztése, a munkásság integrálása a nemzeti egységbe.

A sorsközösség illúziója

Gömbös képviselőházi bemutatkozó beszédében (október 11-én) feladta korábbi, fajvédő, a zsidóság egészét veszélygócnak minősítő álláspontját: „A zsidóságnak pedig nyíltan és őszintén azt mondom: revideáltam álláspontomat. A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppen úgy testvéremnek kívánom tekinteni, mint magyar testvéreimet.” Ugyanakkor ezt a revideálást nem terjesztette ki azokra, akik „nem akarnak, vagy nem tudnak” beilleszkedni a nemzet közösségébe, vagyis az első világháború alatt és után Magyarországra menekült (galíciai) zsidókra.
Tény, hogy Gömbös négyéves kormányzása alatt a zsidósággal szemben nem érvényesült törvényi korlátozás vagy diszkrimináció. Gömbös realista politikusként belátta, hogy csupán a zsidó nagytőkések támogatásával képes kilábalni a gazdasági válságból, s elkerülni a külföldi kölcsönök felvételét. Az elit másik részét, a nagybirtokosokat pedig azzal nyugtatta meg, hogy nem helyezett kilátásba radikális földreformot.
Gömbös a társadalmi megbékélés és nemzeti egység jegyében fellépett nemcsak a baloldali, hanem a szélsőjobboldali, nemzetiszocialista szélsőségekkel szemben is. Kormányzata alatt korszerűsítették a zsidó irányzatok (ortodoxok és neológok) szervezeti szabályzatait, s megtartották országos kongresszusaikat. A neológok országos gyűlésének vígadóbeli díszvacsoráján, 1935. március 4-én Hóman Bálint kultuszminiszter méltatta a „vallásos érzésű magyar zsidóságot”, amely szerinte a „nemzet életében sem lehet más, mint a magyar nemzeti eszméknek hű istápolója”.
Gömbös nagy hangsúlyt helyezett a megfelelő propagandára, s a „vezérelvű” politikai stílus meghonosítására. A Nemzeti Munkatervet 300000 példányban nyomtatták ki, s küldték szét az országban. A narancssárga fedőlappal ellátott kis füzeteken ott díszelgett a kormányfő által tervezett pártjelvény, a kerékbetört búzakalász.
A kormány működéséről később is rendszeresen készültek összefoglalók, éves értékelések, melyek nyomtatásban kerültek terjesztésre. 1935-ben 100000 példányban jelent meg a „kék könyv” (kék fedőlapos füzet), amely az 1932–35 közötti időszak eredményeiről számolt be. Ekkorra az ország már kikerült a gazdasági válságból, és sikerült áttörni a nemzetközi elszigeteltséget. Gömbös ügyelt arra, hogy a sajtóban a kormányzat munkájáról a lehető legpozitívabb kép jelenjen meg, s az újonnan életre hívott úgynevezett „Gömbös-lapok” révén (Függetlenség, Új Magyarság, Esti Újság) sikerült kormányhű sajtót teremtenie.
Jól érzékelte, hogy a magyar társadalom egy részét mennyire áthatotta egy karizmatikus vezető iránti vágy, s közszereplései során igyekezett ennek az igénynek megfelelni. Beszédeiben nagy jelentőséget tulajdonított az érzelmek felkeltésének, mondandója stílusát mindig a hallgatóság nagyságához és összetételéhez igazította. Receptje egyszerű és hatásos volt: „A nagy tömegek előtt nem érvelhetek, nem okoskodhatok, nem bizonyítgathatok, csak állíthatok, állíthatok és állíthatok.” – vallotta. A nemzet jövőjének építőjeként magát „dacos téglahordónak” nevezte, mondván, hogy a nemzetnek téglahordókra van szüksége, nem pedig okoskodókra. 1934-es országjárása során Kecskeméten hangzottak el az alábbi ominózus szavai: „Nálunk sok az okos ember, pedig elég, ha ebből a fajtából csak egy van az országban. Nem mondhatom meg, hogy ki ez az okos ember – tette hozzá nagy derültség közben –, úgy is tudjátok, hogy ki.” Beszéde alatt a vezéri tömegpszichózis annyira felfokozódott, hogy a tömeg ütemes kiáltozásokkal skandálta az „éljen a vezér” mondatot.
Ugyanakkor Gömbös fanatikus hivatástudattal munkálkodott a magyar nemzet felemelése érdekében, nem szerzett vagyont, s nevéhez semmiféle panama vagy korrupció nem kapcsolódott.

A szakadék felé

Az 1935. április elején megtartott előrehozott vásztások után („alkotmányos puccs”) gyökeres fordulat következett be a politikai szférában. Az abszolút többséget (70 százalék) szerző kormánypárton belül sikerült a konzervatív-liberális Bethlen-csoportot kiszorítani, s helyükre Gömbös híveit beültetni. A kormánypárti képviselők több mint fele – az úgynevezett Gömbös-fiókák – a fiatal, politikailag iskolázatlan „reformnemzedékből” kerültek a parlamentbe. Ennek a vármegyei dzsentri rétegből származó, új politikai elitnek a mentalitását az ellenforradalmi radikális antiszemitizmus és jobboldaliság határozta meg. Valójában ekkor ért véget a Bethlen-korszak, s kezdődött valami egészen új a politika mélyáramaiban. Gömbös kormányzásának hátralévő egy évében – 1936 májusától már súlyos beteg volt – igyekezett fiókáit féken tartani, halála után azonban sokan közülük a nyilasoknál kötöttek ki. Vagyis az 1935-ös fordulatban kereshetjük a jobboldali radikalizmusból a szélsőjobboldalhoz és a nemzetiszocialista ideológiák térhódításához vezető gyökereket. Gömbös alatt vette kezdetét a tisztikar politikai szerepvállalása, amely csoport később szintén a jobboldali radikalizmus egyik pillérévé vált. Ezt a veszélyt érzékelte a hagyományos hatalmi elit, a kormányzó és a körülötte működő konzervatív arisztokraták, s Gömböst bukásában csupán korai halála akadályozta meg.
Horthy azzal a céllal nevezte ki 1936. október 12-én Darányi Kálmánt miniszterelnökké, hogy a jobbratolódást megállítsa, s a nácizmus térnyerésével szemben az ország szuverenitását megőrizze. Darányi kezdetben megfelelt a várakozásnak – betiltotta Szálasi nyilas pártját, s börtönbe záratta a pártvezért –, azonban 1937-es németországi látogatása és Ausztria német bekebelezése (1938. március 12.) után politikája radikálisan megváltozott. 1938. március 5-ei győri beszédében felvetette a „zsidókérdés” megoldásának szükségességét, vagyis a zsidóknak a gazdasági és kulturális életben való visszaszorítását (arányosítását). Egy hónappal később az országgyűlés elé terjesztette tervezetét, a törvényjavaslat vitájának befejezése és a jogszabály megalkotása azonban már az őt május 14-én felváltó Imrédy Béla miniszterelnökségének idejére esett. Az 1938. május 29-én kihirdetett úgynevezett első zsidótörvény (1938. évi XV. tc.) „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte. Ezt követően egyre gyorsuló ütemben adták ki a faji alapra helyezkedő, s egyre drasztikusabb korlátozásokat előíró zsidótörvényeket (1942-ig hat sarkalatos törvényt). Ugyanakkor egyre kevésbé sikerült a társadalom jobbra tolódását megállítani, s az ország szuverenitását megőrizni. A zsidókat sújtó korlátozások – ahogy arra Bibó István 1948-ban találóan rámutatott – nem kifogták, hanem megdagasztották a szelet a szélsőjobboldal vitorláiban.
Az első zsidótörvény alapvetően vallási, s nem faji alapon határozta meg a zsidókat – zsidónak az izraelita vallású személy minősült –, de a faji szempontot is érvényesítette, amikor az 1919. augusztus 1-je előtt kikeresztelkedetteket kivonta a törvény hatálya alól, a később megkeresztelteket viszont ugyanúgy zsidónak tekintette, mint volt hitsorsosaikat. A törvény egyes foglalkozási ágakban (orvos, ügyvéd, mérnök, újságíró, színész, filmes stb.) 20 százalékban maximálta a zsidók arányát, elrendelte az említett területeken a kamarák felállítását, s a végrehajtást általában öt évben határozta meg.
Az országgyűlési vita során a tervezetet elutasítók rámutattak arra, hogy a törvény az emancipáció visszavonásával megszünteti a polgári jogegyenlőséget, bevezeti a faj fogalmát, megbontja a nemzeti egységet és megzavarja a gazdasági életet. A felsőházi vitában megrendítők voltak a nyolcvanöt esztendős Lőw Immánuel főrabbi szavai, aki sajnálkozott, hogy a hitehagyást (kikeresztelkedést) tekintik az asszimiláció feltételének, s megtagadják elődeik – Eötvös, Tisza István vagy akár Gömbös Gyula – példáját. Raffay Sándor evangélikus és Ravasz László református püspökök viszont támogatták a törvényjavaslatot. Utóbbi érezhető megvetéssel beszélt a galíciai „hernyósapkás” zsidókról, s a zsidóság faji meghatározása mellett érvelt, amely szerinte „egységes népi közösség, faj, a hagyomány és a hit szálaival összetartott diaszpóranemzet a nemzeti államok testében”.
A törvényjavaslat ellen tiltakozott 59 keresztény értelmiségi (író, művész, tudós és politikus), akik nyilatkozatukat a Pesti Napló május 5-ei számában tették közzé. A törvény kihirdetése előtt, május 25-én kezdődött Budapesten a XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszus. Pacelli bíboros, pápai legátus – a későbbi XII. Pius pápa – a Hősök terén tartott megnyitó beszédében a teljes behódolást hirdette az oltáriszentség előtt. Jézus megölését elévülhetetlen bűnnek nevezte, amelyért minden zsidónak szenvedéssel kell fizetnie. A kongresszus egyik tömeggyűlésén a résztvevők az alábbi jelszót skandálták: „Közös lengyel–magyar határt, zsidómentes hazát”.
A nyíltan faji alapra helyezkedő második zsidótörvény hatályba lépése (1939. május 5.) előtt íródott Németh László „Kisebbségben” című tanulmánya (március–április), melyet Szekfű Gyula felkérésére készített az asszimiláció-disszimiláció kérdéskörében. A szerző a magyar irodalom fejlődésének vizsgálatán keresztül – az 1780-as évektől 1939-ig – fogalmazta meg állításait. Véleménye szerint a bibliás-protestáns-kuruc korban (16–17. század) még domináns valódi, ősi magyar szellem a 19. század elejétől mély válságba került. A Kazinczy vezette „nyelvhigítással” meginduló folyamat azt eredményezte, hogy a század folyamán a „mélymagyar” szellem (alkat) képviselői kisebbségbe kerültek az egymással frigyre lépő felszínes-magyarokkal (hígmagyarok) és asszimilánsokkal (jött-magyarok) szemben. A kiegyezést (1867) követően a német és zsidó asszimilánsok tömegével áramlottak Budapestre, ahol a hígmagyarokból és jött-magyarokból egy új középosztály nevelődött ki. A dualista sváb–zsidó ikerkorban monopolizálták a kultúrát, eltaszítva és fuldoklásra ítélve az igazi (mély) magyarokat. A főváros (a dunai Bábel) tarka kultúrnyüzsgése mögött valójában szellemi tetszhalál rejtőzködött, a magyar szellem az elnyomók vastalpa alatt dermedezett. Trianon következtében az ország fajilag egységesebbé vált, 1938 pedig szétválasztotta a zsidókat a többi jött-magyartól (első zsidótörvény). A magyar szellem azonban továbbra is defenzívába szorult, s Németh a népi írókban látta azt a kisebbséget, akik képesek Magyarország szellemi meghódítására, az igazi mélymagyar szellem uralmának helyreállítására. A cél érdekében a magyar szellem fölényét elismerő, valóságosan asszimilálódó jött-magyarokat is hajlandó volt partnernek tekinteni: „A magyar fajiság sosem volt és ne legyen taszító ököl, hanem becsületesen kinyújtott kéz. Szükség van a jött-magyarokra is, amennyiben használni tudnak és akarnak, s átkeresztelkednek a magyar ügy vállalására.”
Németh László említett tanulmányában szellemi típusokról (alkatokról) beszélt, s ilyen értelemben akár egy zsidó költő is lehetett mélymagyar, azonban a zsidótörvények árnyékában könnyen behelyettesíthetőnek bizonyultak az általa felállított típusok.
Babits Mihály a Nyugat hasábjain (1939. évi 7. és 8. szám) reagált a személyét is említő tanulmányra. Babits a magyar kultúra nagy neveivel való önkényes játéknak tekintette a „szellemi fajiság” nevében („szellemi fajkutatás” révén) kimondott értékítéleteket. Németh Lászlót olyan kertésznek jellemezte, aki a magyar kultúra gazdag lombozatú fáját akarja az idegen, fertőzött „hibás fejlődésű” ágaktól visszametszeni. Ezek ugyanis a kertész szerint már azzal fenyegetik a fát, hogy idegenné válik önmagához. Ezért mindent le kell vagdosni róla, ami asszimilált és európai, hogy a végén csak az ősi, szent tuskó maradjon – vélekedett a kertészről. Babits károsnak ítélte a szellemi visszametszést, mivel a magyar kultúra lényegét éppen sokszínűségében, a különböző fajok lelki hozadékának egyesítésében látta. Véleménye szerint nem lehet kicsinnyé, egyoldalúvá, fajivá apasztani a magyar kultúrát.
A magyar zsidóság 1939-ben megjelentetett egy füzetecskét Ítéljetek címmel, melyben áttekintést nyújtott azokról a zsidókról, akik hozzájárultak a magyar kultúra felvirágzásához. A kiadvány végén mintegy hitvallásként a magyar zsidók 1848. márciusi kiáltványát idézték, amely így kezdődött: „Magyarok vagyunk és nem zsidók, nem külön nemzetbeliek…”. Bizonyára vágyakozva emlékeztek vissza egy másik kézfogásra, melyet a „hígmagyar” Eötvös József kínált fel 1840-ben a Budapesti Szemle hasábjain: „a zsidók romlottságának (negatív megítélésének) oka csak elnyomatások, s hogyha azt, kit földre tapostunk, sárba találjuk, nem megvetni, hanem kezet nyújtani felemelésére emberi feladásunk (feladatunk).” (A szerző történész)

Olvasson tovább: