Kereső toggle

A globális arisztokrácia felemelkedése

Az új szuperelit a maga képére formálná a világot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Soha a történelemben nem volt olyan nagy különbség a társadalom legfelső rétege és az átlag között, mint a 21. század elején. Nem az utcai demonstrációkon sokat emlegetett 1 százalékról van szó, hanem a 0,1 százalékról, az igazi szuperelitről, akiket nyugodtan lehetne magyarul is plutokratáknak nevezni, ha ezt a szót a szélsőjobboldal nem tette volna a zsidó világ- összeesküvők szinonimájává. „Az igazi vagyon egymilliárd dollárnál kezdődik, mert ez az összeg az, ami felett már nem lehet minden pénzt személyes célokra elkölteni” – állítja Naguib Sawiris egyiptomi telekommilliárdos, aki maga is az új, nemzetek feletti társadalmi osztály egyik képviselője. A globális szuperelit felemelkedéséről, céljairól és életformájáról Chrystia Freeland írt nagy sikerű esszét, amelyet a Financial Times 2013 legjobb könyvének választott.

Az ókori Róma fényűző gazdagsága puritán kollektivista társadalom volt a mai jövedelemkülönbségekhez képest – állítja Freeland. A kapzsi politikusok prototípusának, Marcus Crassusnak a vagyonáról úgy tartják, hogy a birodalom egy évi teljes költségvetésével volt egyenlő. Crassus jövedelméből 32 ezer átlagos római polgárt tudott volna kifizetni. Ezzel szemben a korábban leggazdagabb – ma csupán második helyezett – magánszemély, Carlos Slim mexikói ingatlan- és befektetési mágnás éves jövedelme 400 ezer mexikói átlagfizetésének felel meg.

A jövedelmi szakadék az utóbbi évtizedekben vált igazán naggyá. Az Egyesült Államokban a második világháború után egy nagyvállalat vezérigazgatója az átlagkereset 52-szeresét kereste, míg ma a különbség 380-szoros. A társadalmi különbségek az ötvenes-hatvanas években annak ellenére csökkentek, hogy a gazdagok ebben az időszakban is szépen gyarapodtak. Sokkal nagyobb hatása volt azonban annak, hogy a középosztály soha nem látott mértékben kiszélesedett. Amerikaiak tízmilliói emelkedtek fel olyan fogyasztási és életszínvonalbeli szintre, amit korábban csak az elit élvezhetett. Egy neves közgazdász, Larry Katz szerint ezekben az évtizedekben a „társadalom összenőtt”, tömegek valósíthatták meg az álmaikat, küldhették az egyetemekre a gyermekeiket – nemcsak Amerikában, hanem Nyugat-Európában is. Nem véletlen, hogy erre a korszakra ma igazi nosztalgiával tekintenek az emberek: nem volt még egy időszak a történelemben, amikor a (szinte) gondtalan jólétet ilyen széles rétegek élvezhették volna.

Mára megváltozott a helyzet. Az ezredforduló óta a fejlett társadalmakban a lakosság 99 százalékának nem javult vagy éppen romlott az anyagi helyzete, miközben a felső 1 százalék – és ezen belül is különösen a top egy ezrelék – vagyona többszörösére nőtt. A válság különösen felerősítette ezt a folyamatot. 2009–2010-ben az amerikai gazdaság 2,3 százalékkal nőtt, ami a korábbi időszakhoz képest jelentős visszaesést jelentett, bár még mindig sokkal biztatóbb volt, mint az európai gazdaságok stagnálása. Azonban ez a növekedés szinte kizárólag a top 1 százaléknál csapódott le, akiknek a jövedelme egy év alatt 11,5 százalékkal emelkedett. A folyamat 2013-ban még markánsabb lett (lásd keretes cikkünk).

„A kapitalizmus ma már nem a középosztály érdekében működik, és ennek a rétegnek a kiürülése a fejlett társadalmak legnagyobb problémája” – állítja Freeland.

A kitörési lehetőségek ma is megvannak a társadalomban, csak éppen sokkal kevesebben tudnak ezzel élni, igaz, ők bámulatos pályafutást érhetnek el. Az első generációs „self-made” milliárdosok aránya ma jóval 70 százalék feletti a leggazdagabbak toplistáin. „Ha nagyon-nagyon okos vagy és nagyon-nagyon szerencsés, akkor nagyon-nagyon gyorsan nagyon-nagyon gazdag lehetsz” – foglalja össze a gazdasági szupersztárok sikerreceptjét Freeland, aki szerint ma a világban a két legerősebb közgazdasági hajtóerő a technológiai forradalom és a globalizáció. „Ha ezt a kettőt egymás mellé tesszük, akkor megkapjuk a mai, »a győztes mindent visz« gazdaság képletét, amiben ha nyertes vagy, akkor rakétasebességgel felérsz a csúcsra, és magad mögött hagysz mindenki mást. Nem mintha azok az emberek, akik nagyon okosak, nagyon szerencsések és nagyon szorgalmasak, rossz emberek lennének. Szükség van a leleményességükre, az általuk teremtett innovációra és munkahelyekre, csak éppen pont azok a dolgok, amelyek őket sikeressé tették, nem jelentenek megoldást a 99 százalék számára.”

Freeland több mint 15 éve készít interjúkat a világ leggazdagabb embereivel. Megismerte nemcsak az amerikai és európai szuperelit, hanem a feltörekvő gazdaságok milliárdosainak az életmódját is. Mint írja, a 99 százaléktól elszakadt szupergazdagok egyre inkább egymásra találnak a világ különböző régióiban, mert olyan mértékben eltávolodtak a saját nemzetük „átlag” elitjétől is, hogy valójában mindegy, ki hol él, mert csak egy másik hipermilliárdostól számíthatnak megértésre. Azonos körből rendelik a jachtjaikat, magánrepülőgépeiket, azokban a luxus-luxus üdülőparadicsomokban nyaralnak vagy síelnek, ahova a hétköznapi milliomosok nem tehetik be a lábukat. Bár kívülről úgy tűnhet, mintha valamilyen titkos kéz szervezné az elit elitjének a találkozóit, valójában szinte természetes módon alakulnak úgy a körülmények, hogy ez a globális osztály évente többször is összetalálkozik egymással.

A fogyasztási erejük olyan nagy, hogy a válság idején is egész iparágakat tudnak a felszínen tartani, akik a plutokraták igényeit elégítik ki. Ezt élelmes tőzsdei befektetők fel is fedezték, és az elmúlt években sikeres stratégiának bizonyult a felső-luxuskategóriás cégek részvényeinek vásárlása (hasonlóan a szuperolcsó diszkont cégek papírjaiba történő befektetéshez, miközben a kiürülő középosztályt ellátó vállalatok részvényei folyamatosan estek).

A topelit életstílusa és világnézete persze sok mindenben eltér egymástól. Eric Schmidt, a Google vezérigazgatója előszeretettel jár farmerben, saját autóján dolgozni a minden fényűzést nélkülöző kaliforniai irodájába (a magánrepülőgép munkaeszköz, de a sofőr kínosnak számít a Szilícium-völgyben). Bill Gates gyakran emlegeti, hogy extra áron sem kapna jobb hamburgert, mint a Big Mac.

Ezzel szemben az arab és orosz milliárdosok közül sokan szeretik például a jachtjuk méretével kifejezni azt, hogy mekkora vagyonuk van. A világ legnagyobb magánjachtja sokáig Roman Abramovicsé volt, ám a 163 méteres Eclipse-t tavaly megelőzte a Kalifa bin Zajed által megrendelt 180 méteres Azzam (mindkét hajót német gyártó építette). Abu Dhabi uralkodója 605 millió dollárt fizetett a 94 ezer lóerős motorral felszerelt szuperjachtért, amelynek az éves működtetési költsége 60 millió dollár. Nincs már azonban jachtja Mihail Hodorkovszkijnak, aki egykor a világ leggazdagabb embere-ként azt találta mondani Chrystia Freelandnek, hogy: „Aki nem oligarcha, akkor valami nincs rendben nála. Mindenki azonos eséllyel indult a versenyben, csak rajta múlott, hogy elért-e a csúcsra.” A szerző megjegyzi, hogy a Putyin börtönében töltött tíz év után Hodorkovszkij alighanem már árnyalná ezt az állítást.

Olvasson tovább: