Kereső toggle

Kik csalták tőrbe negyven éve Izraelt?

A szakadék szélén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alig hat évvel a páratlan győzelmeket hozó hatnapos háború után Izrael a megsemmisülés küszöbén állt. 1973. október 6-án Móse Dajan izraeli hadügyminiszter a kormányülésen bejelentette, hogy az országnak nincs olyan katonai ereje, ami megállíthatná a Tel-Aviv felé nyomuló arab hadseregeket, ezért fel kell készülni a megadásra. Izraelnek csupán néhány napra elegendő lőszer- és fegyverkészlete maradt, így ahhoz, hogy a bukást elkerülje, már csak a csodában vagy az atomfegyverek bevetésében bízhatott. A negyven évvel ezelőtti jóm kippúri háború kulcsfontosságú dokumentumai a mai napig titkosak, de egy tényfeltáró könyv megpróbálta rekonstruálni a végzetes napok eseményeit.

Az amerikai visszaemlékezések szerint Henry Kissinger külügyminiszter érdeme, hogy Izrael megmenekült a pusztulástól az 1973-as háború során. Kissinger elérte, hogy Nixon elnök az arab olajembargó veszélye ellenére légi úton fegyvereket szállíttasson a zsidók megmentésére. Sőt, amikor a szovjetek azzal fenyegetőztek, hogy beavatkoznak a háborúba, az elnök külügyminisztere javaslatára kész volt arra is, hogy nukleáris hadkészültségbe helyezze az amerikai hadsereget. Erre a szovjetek visszahőköltek, az arabok meghátráltak, és Izrael megmenekült.

A történet távolról sem ilyen meseszerű – állítja a Titkos háború a zsidók ellen című amerikai könyv két szerzője, John Loftus korábbi amerikai államügyész és Mark Aaron újságíró. A terjedelmes mű végigkíséri azt, hogy a huszadik század folyamán a nyugati nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – külpolitikáját miként befolyásolták a közel-keleti olajérdekeik. A fejlett világ az energiafüggősége miatt a mai napig stratégiai szövetségesként tekint a kőolajtermelő arab országokra. Ennek a viszonynak azonban az útjában áll Izrael. Bár sokan úgy vélik, hogy Amerika támogatása nélkül Izrael nem állhatna fenn, a hírszerzési forrásokra támaszkodó könyv szerzői szerint valójában fordított a helyzet: Izrael annak ellenére létezik, hogy az a nagyhatalmak szándékában állna. Egy Izrael nélküli Közel-Kelet ugyanis sokkal könnyebben integrálható lenne a nemzetközi együttműködésbe, mint a mostani konfliktusoktól terhelt térség – vélik az anticionista geostratégák.

Ez a terv soha nem került eddig olyan közel a megvalósításhoz, mint negyven évvel ezelőtt, 1973 októberében – állítja a Titkos háború a zsidók ellen című könyv, amelynek második kötete az év végén jelenik meg magyarul.

Szovjet kéminvázió

1967 után az izraeliek elbízták magukat. A kitelepítések és üldözések hatására megszűnt az arab országokban élő zsidókból álló kiterjedt hírszerzői hálózat, ami addig az információs előnyt jelentette a zsidó állam számára. Ennek következtében a Moszad „megvakult”, miközben a Szovjet Katonai Hírszerzés (a GRU) több száz ügynöke özönlött Izraelbe. 1967 és 1973 között a GRU beszivárgott Izrael legtitkosabb kommunikációs hálózataiba, sikerrel beazonosított arab országokban elhelyezett izraeli forrásokat, és gyenge pontok után kutatott az izraeli elektronikus megfigyelési rendszerben.

Nem véletlen, hogy 1973-ban az izraeliek már nem tudták lehallgatni az arab háborús előkészületeket, emiatt váratlanul érte őket az, hogy október 6-án, a jóm kippúri ünnep napján az egyiptomi és szíriai haderő összehangolt támadást indított az 1967-ben elveszített területek visszaszerzésére és a „palesztinok felszabadítására”. Az egyiptomi tankok még ezen a napon sikeresen átkeltek a Szuezi-csatornán, és sebesen nyomultak előre a Sínai-félszigeten, miközben az izraeli hadsereg erői komoly veszteségeket szenvedtek, déli védővonalukat pedig az összeomlás fenyegette. Északon sem volt jobb a helyzet, itt azonban – a Golán-fennsík adottságainak köszönhetően – Izrael könnyebben feltartóztathatta a szovjet haditechnikával felszerelt szíriai haderőt. Három napba került, míg a zsidó állam teljes mozgósítást tudott végrehajtani, az arab hadvezetés tétovázásának és az – október 10-én létesített – amerikai légihídon keresztül érkező hadianyagnak köszönhetően pedig hamarosan ellentámadásba is lendült.

Halálos késedelem

Október 1-jén Egyiptomban mindössze tíz ember volt tisztában azzal, hogy a hivatalosan hadgyakorlatnak nevezett csapatmozgások célja egy valódi támadás megindítása. Október 3-án a támadás napját és időpontját leegyeztették a szíriaiakkal is: eszerint a háború október 6-án, délután 2 órakor kezdődik. A szíriaiak ezt követően tájékoztatták szovjet tanácsadóikat is. Ez az információ az arab világ legféltettebb titka volt.

Az egyetlen kívülálló, aki az egészről tudomást szerezhetett, az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal (National Security Agency – NSA) volt, amely folyamatosan figyelte a szovjet kommunikációs vonalakat. A CIA szeptemberi értesüléseinek hatására az NSA jelentős mértékben növelte elektronikus megfigyelési tevékenységét. Október 3-án és 4-én az NSA megfejtette a szovjet nagykövetség több üzenetének kódjait, melyekből kiderült, hogy a szovjetek a diplomáciai személyzet evakuálására készültek. Október 4-re az NSA kétség nélkül megbizonyosodott afelől, hogy október 6-án támadás indul Izrael ellen.

A Titkos háború amerikai szerzői szerint a Nixon-féle Fehér Ház arra utasította az NSA-t, hogy tartsa meg magának az információt. „Tudtuk, hogy (az orvtámadás) be fog következni. Tudtuk, hogy erre mikor kerül sor. Azt is tudtuk, hol. Mégis arra utasítottak minket, hogy csöndben maradjunk, és hagyjuk, hogy az események a tervek szerint történjenek.” – nyilatkozták volt hírszerzőtisztek a szerzőknek.

Nem először fordult elő, hogy az amerikai titkosszolgálat háborús helyzetben Izrael ellenségeit segítette. Annak érdekében, hogy a Nixon vezette Fehér Ház elkerülje a politikai botrányt, úgy határoztak, hogy mégis Izrael tudomására hozzák az NSA figyelmeztetését – de csak a támadás napjának reggelén, néhány órával az arab offenzíva megkezdése előtt.

Az izraeli tábornokok számára nem sok haszna volt a támadás előtt két vagy három órával megküldött értesítésnek. Az izraeli mozgósítási tervek szerint tizenhat óra kellett ahhoz, hogy a tartalékosokat háború esetén hadrendbe állítsák. Ezalatt az idő alatt a frontvonalon állomásozó néhány egység minden erejét megfeszítve védte a határt, várva, hogy a tartalékosok fegyvert ragadjanak, és autóstoppal vagy bármilyen más módon eljussanak a frontra. Háborús időben mindenki köteles Izraelben a saját autóját rendelkezésre bocsátani a frontra igyekvő katonáknak. Ez a különös mozgósítási akció jól működik abban az esetben, ha minderre rendelkezésre áll legalább 16 óra. Ha azonban csak 8 órájuk van, az káoszt eredményez Izraelben, 2 óra pedig teljes katasztrófához vezet – amint az hajszál híján meg is történt 1973. október 6-án.

Tankok és az olajfegyver

Felmerül a kérdés, hogy a Fehér Ház miért nem figyelmeztette időben Izraelt? Bár a Titkos háború szerzői szerint a késlekedés mögött nem feltétlenül rosszhiszeműség, inkább hozzá nem értés állt, azért Nixonban élhetett némi bosszúvágy is. Az elnök tisztában volt azzal, hogy J. Edgar Hoover FBI-igazgatón kívül csak az izraeliek tudtak annyit a múltjáról, hogy azzal komoly politikai károkat okozhattak volna neki.

Ahogy az a Watergate-felvételekből utóbb kiderült, Nixon rettenetesen félt a zsidóktól. Listát vezetett az ellenségeiről, és szemmel tartotta kormánya zsidó származású tagjait. Nixon zsidókkal szembeni paranoiája egyszer még kisebb botrányt is kavart a republikánusok körében, amikor a párt egyik vezetője kénytelen volt lemondani amiatt, mert kiderült, hogy az elnök számára egy kormányhivatalban nyilvántartást készített a zsidókról. Nixon a korábbi republikánus vezetőkhöz hasonlóan jól tudta, hogy a zsidók úgysem rá fognak szavazni.

Bármi is volt az indíték, Nixon szemet hunyt Szadat azon terve fölött, hogy összehangolt orvtámadást indít Izrael ellen. Most az egyszer az arab diktátorok is tartották a szájukat, így sikerült a támadást Izrael tudta nélkül megtervezni. Az utolsó percig tökéletesen végigvitték a játszmát, miközben elterelték az izraeli titkosszolgálat figyelmét.

Október 6-ára az arabok tárgyalást szerveztek az olajipari vezetőkkel Bécsben. Minden arra utalt, hogy a dolgok a megszokott rendben haladnak, azonban a szaúdi delegáció rijádi indulása és bécsi megérkezése között eltelt időben történt események megrázták a világot. Egyiptom és Szíria megtámadta Izraelt, és ezzel megkezdődött a jóm kippúri háború.

Az invázió előtt néhány órával a Fehér Ház is figyelmeztette Tel-Avivot, hogy a nemzet nagy bajban van. Mindkét fronton támadás készült, de a Fehér Ház arra kérte Izraelt, hogy ne tegyenek semmit: ne legyen megelőző csapás, és az első puskalövés se az övék legyen. Kissinger arra figyelmeztette Izraelt, hogy ha amerikai támogatást szeretnének, meg se kezdhetik a mozgósítást, egészen addig, míg az arabok el nem indítják az inváziót. Az izraeliek már amúgy sem sokat tehettek, amikor befutott az értesítés, így beadták a derekukat az amerikai követeléseknek, és nem rendeltek el általános mozgósítást még a figyelmeztetés után sem. A kabinet éppen válságtanácskozást tartott, amikor a támadás elindult. Feltehetőleg Golda Meir miniszterelnök volt az, aki elutasította Móse Dajan védelmi miniszter sürgetését, aki az azonnali offenzíva megindítását kérte.

Meir döntése legfőbb okaként Kissinger fenyegetéseit jelölte meg, aki szerette volna rákényszeríteni Izraelt, hogy eleget tegyen az ENSZ 242-es számú határozatának, amely az 1967 előtti tűzszüneti határok visszaállítását írja elő. James Schlesinger amerikai védelmi miniszter arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államoknak „vigyáznia kell, mit tesz, nehogy ez arab reakciót váltson ki” az olajpiacokon.

A háború tizedik napján, október 16-án az OPEC arab tagjai egyoldalúan bejelentették, hogy 70 százalékkal emelik az olajárakat. Egyúttal úgy döntöttek, hogy havonta 5 százalékkal csökkentik a termelést egészen addig, amíg a Nyugat meg nem változtatja az Izraellel kapcsolatos politikáját. Amikor Nixon – akit megrettentett a totális izraeli vereség lehetősége – ennek ellenére bejelentette, hogy 2,2 milliárd dolláros hadi segélyszállítmányt küld Izrael számára, a szaúdiak közölték, hogy 5 százalék helyett minden hónapban 10 százalékkal csökkentik a termelést. Hamarosan 20 százalékra emelték a szankciót.

Bár a jóm kippúri háború az arab vezetők katonai baklövései miatt izraeli fölénnyel ért véget, a következményei a mai napig hatnak. Az olajzsarolás és a fogyasztói társadalmakat megrendítő üzemanyagár-emelkedések olyan nyomot hagytak az amerikai külpolitikán, ami miatt Izrael mozgástere rendkívül beszűkült. Az elmúlt negyven évben az arab országok megtanulták: az amerikai kezdeményezésű „békefolyamat” és a „területet a békéért” stratégiával sokkal többet nyerhetnek, mint a nyílt háborúval, miközben nem kell lemondaniuk nagy álmukról, az Izrael-mentes Közel-Keletről sem.

Olvasson tovább: