Kereső toggle

Luther, a keresztényüldöző

A reformátor és az anabaptisták (4. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Luther Márton az újkor egyik olyan történelem-formáló személyisége, akinek hatása napjainkig számottevő. Munkássága azonban nem mentes az ellentmondásoktól. Éppen ezért fontos megvizsgálni, hogy hatalmas és szerteágazó életművéből mi az, ami maradandó értéket képvisel és mi az, ami a kereszténység jövője, az egyházi megújulás szempontjából nem vállalható. Sorozatunk előző részeiben a reformátor antiszemita műveit és azok korabeli fogadtatását tekintettük át. A most következő írás Luther Márton keresztény hittársai és a tőle független anabaptista reformmozgalom felé tanúsított magatartását vizsgálja.

A 16. században a reformáció elemi erővel zajló mozgalma egy minden addigit felülmúló nagyszabású kísérlet volt a bibliai hit helyreállítására az egyházban. A hitújítás megindítójának, Luthernek a szavai és írásai nyomán tömegek fordultak el a sötét középkori vallásosságtól, a bálványimádástól, képek, szobrok, ereklyék tiszteletétől, a Mária-kultusztól. A reformátor a Bibliát állította zsinórmértékül, és sikerült alapelvként elfogadtatnia, hogy minden hitelvet és hitgyakorlatot a Szentíráshoz kell igazítani. Az egyház megtisztítása az Igével szemben álló tradíciótól és a bibliai hit helyreállítása hatalmas feladatot jelentett, hiszen sok évszázados vallási örökség lebontásáról volt szó.

Az újrakeresztelők „rajzásáról”

Ennek keretében alapvető átértékelésre szorult a vízkeresztség is, mivel ez a kereszténnyé válás egyik nélkülözhetetlen alaplépésének számított. A reformáció indulásakor a katolikus egyház már több mint egy évezrede szakított a kereszténység első évszázadainak bibliai alapon álló vízkeresztségi gyakorlatával, melyben hitből történő, felnőttkori keresztség volt az elfogadott és az általános. Csak az 5. század elejétől, Szent Ambrus és Szent Ágoston buzgó munkálkodása nyomán kezdett tért hódítani a Bibliával és az addigi apostoli tradícióval szemben álló csecsemőkeresztség, amelyet a középkori katolikus államok mindegyikében kötelezővé tettek minden újszülött számára.

Luther nagy fontosságot tulajdonított a vízkeresztség kérdésének, és már 1519-ben külön művet szentelt e témának. 1521-ben fogalmazta meg a Máté evangéliuma 8. részéhez fűzött prédikációját, amelyben kimondta, hogy amennyiben a csecsemők nem hisznek, a csecsemőkeresztség gyakorlatát meg kell szüntetni. Mint írta: „A keresztség senkinek nem segít, nem is részesülhet benne más, csak aki saját magáért hisz, és saját hite nélkül senkit sem szabad megkeresztelni. Ha pedig nem tudjuk bebizonyítani, hogy a fiatal gyermekek maguk is képesek hinni, és hogy van saját hitük, akkor az én hűséges tanácsom és ítéletem az, hogy egyenesen álljunk el a csecsemőkeresztségtől – minél előbb, annál jobb –, és ne merészeljünk többé egy gyermeket sem megkeresztelni, hogy ilyen balgasággal és szemfényvesztéssel, melynek semmi alapja sincs, Istennek felmagasztalt méltóságát gúnyoljuk és káromoljuk.” E műve 1526-ban nyomtatásban is megjelent. Ő azonban különös módon azt állította, hogy a csecsemők bizonyíthatóan hisznek, ezért nem vetette el a csecsemőkeresztséget.

Az 1525-től megindult anabaptista mozgalom a vízkeresztségnek a bibliai formáját kívánta helyreállítani, ezért a hitből történő felnőttkeresztséget gyakorolták, és elvetették a csecsemőkeresztséget.

A Svájcból északi irányba terjedő anabaptista mozgalom 1526-tól egyre nagyobb tért hódított dél-német területeken, s képviselői 1527-ben már Luther szűkebb pátriájában, a Szász Választófejedelemségben is megjelentek. Ekkor kereste meg a wittenbergi reformátort két dél-német lutheránus lelkész, érveket kérve tőle, amelyekkel hatékonyan tudnák feltartóztatni az újrakeresztelők lendületesen terjedő mozgalmát.

Luther tollat ragadott, és 1528 januárjára befejezte terjedelmes munkáját, melyet Az újrakeresztelésről címmel jelentetett meg. Kemény hangú munkáját éles ellentmondás jellemzi. Egyrészt elmondja, hogy a két lelkész nem tájékoztatta arról, hogy milyen hitelveket képviselnek az ottani anabaptisták, továbbá, hogy ő maga sem rendelkezik behatóbb ismeretekkel a mozgalommal kapcsolatosan.

Annál különösebb, hogy mégis nagyon határozott elítélő véleményt képviselt velük szemben. Név szerint is említi az egyik kiemelkedő anabaptista vezetőt, Balthasar Hubmayert, aki 1526-ban megjelentetett munkájában úgy utalt Lutherre, mint aki szintén a hitből történő újjászületést, azaz keresztséget képviseli. Luther ezt éles hangon utasította vissza. Az anabaptistákra egy negatív, megbélyegző kifejezést használt, Schwärmer szóval illetve őket. E jelzőt többnyire „rajongók”-nak fordítják magyarra. Ennél azonban jóval bántóbb a jelentése, mivel a rovarok és férgek tömeges rajzását leíró kifejezésből származik, tehát pontosabban adná vissza „a rajzó-nyüzsgők” fordítás.

A Schwärmer kifejezést Luther már az újrakeresztelők megjelenése előtti években határozott tartalommal töltötte fel különböző negatív élményei nyomán, és ezt a kész képet vonatkoztatta az anabaptistákra. Ezért nem törekedett különösképpen, hogy megbízható információkat szerezzen az anabaptistákról, mivel meg volt győződve arról, hogy az újrakeresztelők a közvetlen utódai a korábbi „rajzó-nyüzsgők”-nek, akiket ő számos közvetlen személyes tapasztalat alapján az 1520-as évek első felében oly alaposan megismerhetett. E magabiztos megfeleltetés azonban valójában teljesen tévesnek bizonyult, és az anabaptista mozgalom súlyos félreismerését eredményezte Luther részéről.

A „mennyei próféták” ellen

Kik is voltak azok a vitapartnerei és ellenfelei, akiknek alakjából Luther megkonstruálta a „rajzó-nyüzsgők” jellemzően negatív típusát? Közéjük tartoztak egyrészt az úgynevezett zwickaui próféták, továbbá korábbi professzortársa, Karlstadt, valamint a teológiai érvekkel és kivont karddal egyaránt harcoló paraszt forradalmár, Münzer Tamás.

A magukat „mennyei próféták”-nak nevező három polgár a Szász Választófejedelemség fővárosához, Wittenberghez közeli Zwickau nevű városkából kerekedett fel, hogy a fejedelmi székhelyen terjesszék hitfelfogásukat. Míg Luther az Igét állította középpontba, ők ezen igyekeztek túllépni, és a Bibliával szemben az egyéni kinyilatkoztatás elsőbbségét hirdették. Azt állították, hogy közvetlenül Istentől kaptak kijelentéseket és látomásokat. Luther wartburgi látszatfogsága idején, 1521 végén kapott hírt wittenbergi megjelenésükről. Prédikációik a főváros lakói közül sokakat magukkal ragadtak, Philipp Melanchton, a wittenbergi egyetem professzora, Luther legközvetlenebb munkatársa is nagy elismeréssel nyilatkozott róluk a nagy reformátornak Wartburgba küldött levelében.

Luther másik professzortársa, Karlstadt is radikális reformokba kezdett. Wittenbergi rendelet című nyomtatványában egyebek közt azt hirdette, hogy minden képet és szobrot el kell távolítani a templomokból, véget kell vetni a magánmiséknek.

Wittenberg mindezek nyomán felbolydult, a diákok hangosan félbeszakították a miséket, a plébániatemplomban tartott egyik szertartás során a papokat elkergették az oltártól, majd egy csoport a városi templomban ledöntötte az oltárok, képek és szobrok többségét.

Luthertől teljesen idegenek voltak az ilyen erőszakos tömegjelenetekkel végrehajtott változtatások. 1522 márciusában végül úgy döntött, hogy elhagyja az üldözések ellen biztos védelmet nyújtó Wartburg várát, és visszatér Wittenbergbe. Csak egy hosszú prédikációsorozattal tudta lecsendesíteni a várost. Ellenfeleit azonban nem tudta meggyőzni. A legádázabb küzdelmet hamarosan Münzer Tamással kellett megvívnia. Vele a lipcsei hitvitán ismerkedett meg, és javaslatára Münzert hamarosan Zwickau lelkészévé nevezték ki. 1521-től Münzer a belső kijelentésekre tette a hangsúlyt, és már „puszta Szentírás”-ról beszélt.

Alapos igeismeretét radikális társadalmi reformkövetelések alátámasztására igyekezett felhasználni. Vezetőként kapcsolódott be a sok tízezer áldozatot követelő 1524–25-ös német parasztháborúba.

Rendkívül éles vita bontakozott ki közte és Luther között. A parasztforradalmár, aki elvetette a csecsemőkeresztséget, a legdurvább szitkokat szórta Lutherre. Nevezte sunyi páternek, arcátlan csuhásnak, főpogánynak, hazudozó istentelen gazfickónak, mérgező féregnek, satöbbi.

Végül mint a thüringiai parasztfelkelés egyik vezetője háromszáz emberével vonult a nemesek serege ellen az 1525-ös döntő frankenhauseni ütközetbe. A fegyveres csapat előtt kivont kardot vittek az istentelenek elleni harc könyörtelenségének jelképeként, valamint egy hófehér selyemből varrt hatalmas zászlót, melyre szivárványt festettek a kiválasztottak „új szövetségének” jelképeként. A vesztes csatát követően azonban Münzert elfogták, kegyetlenül megkínozták, majd lefejezték.

Luther említett ellenfelei, a „mennyei próféták” éppúgy, mint Münzer Tamás, bírálták és elvetették a csecsemőkeresztséget. Feltehetően ez is közrejátszott abban, hogy az 1520-as évek második felétől megjelenő anabaptistákat Luther minden további nélkül az említett „rajzó-nyüzsgők” követőinek tekinti, és rájuk is ezt a megbélyegző kifejezést alkalmazza.

Az 1528-ban kiadott, Az újrakeresztelésről című művében Luther érvelése a korábbi reformátori munkáihoz képest alapvetően megváltozott. A csecsemőkeresztség mellett érvelve nem tudott egyértelmű bibliai bizonyítékokat felsorakoztatni. Fő érvként az addigi katolikus csecsemőkeresztség tradícióját hangsúlyozta. „Ha a gyermekkeresztség nem volna helyénvaló, ebből az következne, hogy több mint ezer évig nem volt keresztség, sőt kereszténység, ám ez lehetetlen. Mert ebben az esetben az a hitcikkely, hogy »Hiszem az egy szent, keresztény egyházat«, hamis lenne. Mert több mint ezer évig nemigen volt más, mint gyermekkeresztség. Ha ez a keresztség hibás, akkor azon hosszú ideig a kereszténység keresztség nélkül volt, és ha keresztség nélkül volt, akkor nem volt kereszténység… Ha a gyermekkeresztség egyáltalán nem lenne az egész világon oly elterjedt, hanem (a pápasághoz hasonlóan) csak kevesen fogadnák el, akkor az anabaptistáknak igazuk lehetne… De az a tény, hogy a gyermekkeresztség elterjedt az egész keresztény világon egészen a mai napig, nem azt valószínűsíti, hogy az helytelen, hanem azt erősíti meg, hogy helyénvaló.”

A katolikus egyházi hagyományra alapozott érvelés azért is különös, hiszen 1522-ben a VIII. Henrik angol királlyal a hét szentségről folytatott éles röpiratvitában Luther éppen azzal utasította vissza az egyházi tradíció régiségével érvelő uralkodót, hogy nem annak van bizonyító ereje, hogy egy egyházi szokás hány évszázados múltra tekint vissza, hanem annak, hogy a Szentírás alátámasztja-e vagy sem.

Tudós hóhérok

Luther igyekezett az ördög embereiként beállítani az anabaptistákat. 1529-ben kiadott Nagykátéjában – amely mindmáig az evangélikus egyház egyik hitvallási irata – már magát a csecsemőkeresztség megkérdőjelezését is ördögtől származó szektás jelenségnek minősítette. Ám a csecsemőkeresztség melletti érvelése ezúttal sem világos igei bizonyítékok felsorakoztatásából állt. Sőt a kérdés eldöntését a hívők szabad bibliatanulmányozása helyett tudósok hatáskörébe kívánja utalni. Mint írta: „Felvetődik azonban itt a gyermekkeresztséggel kapcsolatban az a kérdés – amellyel az ördög zavarja a világot szektái révén –, hogy hisznek-e a gyermekek is, és joggal keresztelik-e meg őket. Röviden ezt mondjuk erről: az egyszerű hívő hárítsa el magától ezt a kérdést, és bízza a tudósokra. Ha pedig felelni akarsz rá, akkor ezt feleld: a gyermekkeresztség tetszik Krisztusnak…”

Luther számos írásában, prédikációjában és asztali beszélgetésében újra és újra szóba hozta az anabaptistákat, de mindig negatív, elítélő módon, többnyire kíméletlen, durva hangnemben. Volt, amikor hamis prófétáknak, a sátán küldötteinek minősítette az anabaptistákat, de egyre gyakrabban nevezte őket egyszerűen ördögöknek.

Sokan megütköztek Luther durván szidalmazó hangnemén. Sőt maga a reformátor is föltette a kérdést, hogy megengedhető-e embertársainkkal szemben az ilyen kíméletlen hangnem, amikor a Hegyi beszédben az áll, hogy imádkozzatok üldözőitekért, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket.

Luther a 94. zsoltárhoz fűzött magyarázatában adta meg a választ:

„A hit és a szeretet két különböző dolog. A hit semmit nem tűr el, a szeretet mindent eltűr, a hit átkot mond, a szeretet áldást. A hit bosszút és büntetést keres, a szeretet kíméletet és megbocsátást. Ezért amikor a hitről és Isten  igéjéről van szó, ott nincs helye a szeretetnek vagy a türelemnek, hanem csupán haragnak, felindulásnak és szidalmazásnak. A próféták is mind így tettek, hogy a hit dolgaiban sem türelmet, sem kegyelmet nem tanúsítottak.”

Az anabaptisták diabolikus figurákká minősítésével párhuzamosan felmerült a kérdés, hogy milyen bánásmódot érdemelnek az ilyen eretnekek. Luther álláspontjában az évek során jelentős változás figyelhető meg. Kezdetben, reformátori fellépése idején még egyértelműen elítélte a más hitfelfogást vallók erőszakos üldözését.

A nevezetes 95 tétel 1518-as kiadásában még azt állította: „Az eretnekek megégetése a Szentlélek akarata ellen való dolog.” Hasonlóképpen nyilatkozott az 1520-ban kiadott A német nemzet keresztény nemességéhez című művében, ahol azt írta: „Az eretnekeket iratokkal, nem tűzzel kell megcáfolni, mint ahogy a régi atyák tették. Ha olyan nagy mesterség volna máglyával győzni meg az eretnekeket, akkor a hóhérok volnának a földnek legtudósabb teológiai doktorai, akkor nem is kellene többet tanulnunk, hanem aki erőszakkal le tudja gyűrni az ellenfelét, hát meg is égetheti.”

1523-ban megjelentetett, A világi felsőségről című művében is hangsúlyozta: „Hiábavaló és képtelen dolog valakinek parancsolni, vagy valakit erőszakkal rábírni, hogy így vagy amúgy higgyen. Más eszköz szükséges ahhoz, az erőszak nem teheti.”

1528-ban Az újrakeresztelésről című munkájában úgy nyilatkozott, hogy az eretnekeknek elégséges a pokolbeli büntetés, nem szükséges őket kivégezni. Amikor a következő évben egyik reformátor társa levélben kérte ki véleményét, hogy a hatóságok kivégezzék-e a hamis prófétákat, ő azt válaszolta, hogy elég, ha száműzik őket.

1530-ban azonban már sokkal keményebb álláspontra helyezkedett. A 82. zsoltárhoz írt magyarázatában az anabaptistákat lázadóknak és istenkáromlóknak minősítette, és jogosnak tartotta velük szemben az államhatalom fellépését. Az általa hangoztatott vádak azonban minden alapot nélkülöztek, hiszen köztudomású volt, hogy az anabaptisták semmiféle lázadást nem szerveztek. Hitelveik pedig, bár Lutherétől több ponton különböztek, semmiképpen sem voltak istentagadóknak minősíthetők. Mégis Luther izzó ellenségességgel írt róluk a szász fejedelmi udvar egyik tisztviselőjének, amikor arról értesült, hogy az anabaptisták Eisenachban is megjelentek: „Mivel ezeket a beszivárgókat az ördög azért küldte, hogy semmi mást ne prédikáljanak, mint mérget és hazugságokat, és az ördög nemcsak hazug, hanem gyilkos is (János evangéliuma 8. rész 44. vers), csak az lehet, hogy ezeken a küldötteken keresztül szándékozik lázadást és gyilkosságot támasztani (még ha rövid ideig békésen dolgozik is), és megbuktatni a lelki és világi kormányzást Isten akarata ellenére.”

1531-ben Állhatatos János szász választófejedelem tanácsért fordult a wittenbergi teológusokhoz, hogy mit tegyen a letartóztatott anabaptistákkal, mert bár több rendeletet kibocsátott, amelyekben megtiltotta az anabaptistáknak a prédikációt és tanítást, ők ennek nem engedelmeskedtek. Melanchton, aki egyébként aktív okkultistaként maga is számos horoszkópot készített, a lehető legsúlyosabb büntetést követelte az anabaptistáknak. Csak a hitüket megtagadók számára tartotta megengedhetőnek a kegyelmet. Luther aláírta a Melanchton által megfogalmazott állásfoglalást, sőt csatolta saját állásfoglalását is, amelyben felsorolta azokat a vádpontokat, amelyek alapján szükséges a halálbüntetés kiszabása: az anabaptistáknak nincs igaz tanításuk, elnyomják az igaz tanítást, és le akarják rombolni a polgári rendet.

A tudós teológusok tanácsa nyomán a választófejedelem hat anapabtistát végeztetett ki. Luther tehát az anabaptisták durva szidalmazásától végül eljutott a velük szembeni halálbüntetés ajánlásáig. Luthernek az anabaptistákról vallott, alapvetően téves nézetei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a közfelfogásban mindmáig nincs reális kép erről a fontos keresztény megújulási mozgalomról. A tankönyvek még napjainkban is Münzer Tamást teszik meg az anabaptista mozgalom legfőbb vezetőjének, emblematikus alakjának.

E téves beállítás útnak indítója Luther volt, aki ily módon igyekezett az anapabtistákat a durva erőszak híveiként és a társadalmi rend ellenségeiként beállítani. Amiként a zsidókkal kapcsolatos súlyos tévedéseit a náci propaganda tudta eredményesen felhasználni a maga céljaira, az anabaptistákkal kapcsolatos lutheri torzításokat a marxista, kommunista történetírás karolta fel, amely a reformációban a fegyveres osztályharc korai megnyilvánulását kereste.

A Luther által kialakított és áthagyományozott torzkép tehát olyan téves előítéletek kiépüléséhez járult hozzá, amelyek nemcsak saját korában, hanem napjainkig hatóan akadályozzák a tisztánlátást történelmi és hitbeli kérdésekben egyaránt.

(Folytatjuk.)

Olvasson tovább: