Kereső toggle

Milyen jövőt várnak  a muszlimok?

A fekete zászló jele

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A bostoni merénylők egyike, Tamerlan Carnajev a személyes YouTube-oldalán egy népszerű iszlamista videót ajánlott. A Fekete zászlók Khoraszánból című negyedórás klip első ránézésre csupán egy a szokásos dzsihádista toborzók közül. De csak a nyugati szemnek: a fekete zászló alatt Közép-Ázsiából meginduló harcosok képe az 1,6 milliárd iszlám hívő számára egyértelmű üzenetet hordoz: azt, hogy a közeljövőben beteljesedhet a végítélet, amelynek egyik fontos előjele az iszlám messiás, a Mahdi seregének feltűnése. Tamerlan Carnajev már ennek a hadseregnek a katonája volt – ő legalábbis annak gondolta magát.

Az iszlámot sok félreértés veszi körül és ezek egyike az, hogy csak a radikális muzulmánok hisznek abban, hogy a történelem végén az egész világ egyetlen hit – az iszlám – zászlaja alatt egyesül. Pedig amikor a Korán meghatározza azt, hogy mi a legfontosabb egy muzulmán számára, a végidőkben és az Ítélet Napjában való hit fontosságban közvetlenül az Allahban való hit után következik: „Nem az a jóság, ha arcotokat napkelet és napnyugat felé fordítjátok, hanem az, ha valaki hisz Allahban, az Utolsó Napban, az angyalokban, az Írásokban és a prófétákban.” (2. szúra 177.)

Egy muzulmán számára nem választás kérdése az, hogy hisz-e az Utolsó Napban, vagyis foglalkozik-e a világtörténelem jövőjével. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden muszlim – vagy akár a többség – a Carnajev-testvérpárhoz hasonlóan terrorral akarná siettetni a végidők eljövetelét. Azt azonban a legtöbben elfogadják, hogy az utolsó idők nagy konfliktusában szükség lesz mártírokra, és ezt az áldozatot az akkor élő muzulmánoknak vállalniuk kell.

A keresztény világban – bár a teljes Biblia szövegének több mint egynegyede profetikus tartalmú és a korai egyház egyértelműen sokat foglalkozott a végidőkkel – épp ellenkező folyamatok zajlanak: ma az apokalipszis iránti érdeklődés könnyen szektagyanúba keverheti a hívőket. Nem így az iszlámban: számukra az eszkatológia – a jövő eseményeinek a tanulmányozása a szent könyvek alapján – a hit központi elemét jelenti.

Bármilyen furcsán hangzik: ma több muzulmán hisz Jézus Krisztus valóságos, testben történő második földi eljövetelében, mint keresztény. Ez utóbbi ugyanis egyértelmű tanítása a Koránnak – bár az iszlám alapvetően másként, csupán természetfeletti prófétaként és nem Isten fiaként értelmezi Jézus természetét –, ezért a második eljövetel konkrét tény a számukra. (A Pew Research Center márciusban közzétett felmérése szerint a keresztény hívőknek még az Egyesült Államokban is kevesebb mint fele gondolja azt, hogy Jézus testi mivoltában az előrelátható jövőben visszatér – ez az arány Európában ennél jóval alacsonyabb lehet.)

A hagyomány útja

De mit is tanít az iszlám a jövőről? Honnan ismerheti meg egy muzulmán azt, hogy milyen események történnek az utolsó időkben? A Korán 114 fejezete – szúrája – mellett az iszlám inspirált szövegeknek tekinti a szunnát, vagyis a Mohamednek tulajdonított mondások, szokások és tanítások gyűjteményét. A szunna (szó szerint: világos út) magyarázza a Koránt, sőt enélkül maga a Korán nem is értelmezhető megfelelően a hívők számára. Az iszlám számos vonatkozása és hitgyakorlata kizárólag ezekben a hagyományokban található, így az utolsó időkre vonatkozó tanítások nagy része is ezekből az írásokból eredeztethető. De ettől még egy muzulmán ugyanúgy hisz bennük, mintha a Koránban szerepelne.

A szunna két fő szövegtípusból áll: a hadísz Mohamed – szájhagyomány útján fennmaradt, és később lejegyzett – mondásait tartalmazza, míg a szíra a próféta életéről szól. (Az iszlám tradícióban ezek mellett más, történelmi vonatkozású és a Koránt értelmező szövegek is szerepelnek.) A jövő eseményeivel elsősorban a hadísz szövegek foglalkoznak, így az iszlám eszkatológiával foglalkozó könyvek, videók és tanítások – amelyek 2001. szeptember 11-e után megdöbbentően megszaporodtak – ezekre a tradíciókra épülnek.

Az iszlám eszkatológia lényegét az utolsó időkkel (amelyet gyakran csak úgy emlegetnek, mint Az Óra) és a végítélettel kapcsolatos jelek alkotják, amelyeket két kategóriába sorolnak: ezek a „kis” és a „nagy” jelek. Nem feltétlenül időrendben követik egymást, bár a kis jelek – amelyekből több száz szerepel a hadíszban – egy része már beteljesedett (lásd keretes írásunkat), míg a nagy jelekre még várniuk kell a hívőknek, mert ezek csak a jövőben teljesednek be. A különbség inkább az elfogadottságukban van: a nagy jelek olyan személyeket és eseményeket jelölnek, amelyekkel kapcsolatban az iszlám valamennyi irányzata egységes.

Jelekre várva

A nagy jelek közül is kiemelkedik az al-Mahdi (szó szerint: „a helyesen vezetett”) megjelenése. A síiták ugyanezt a személyt időnként Sahib Al-Zaman (a Korok Ura) vagy Al-Mahdi al-Muntazar (a Várt Szabadító) néven emlegetik, de szerepét és jelentőségét ők is azonosan értékelik. Egy 14. századi ismert tudós, Ibn Kaszír szerint „miután az Órát jelző kisebb jelek megsokasodnak, az emberiség nagy szenvedések időszakába érkezik. Akkor jelenik meg a várt Mahdi, Aki az Óra első nagy és egyértelmű jele” (Ibn Kaszír: Az Ítélet Napja előtti jelek).

A Mahdi eljövetele minden iszlám eszkatológiai tanítás központi eleme. Gyakran a kisebb jeleket összefoglalóan úgy értelmezik, mint amelyek mind a Mahdi megjelenését kísérik. A Mahdiról szóló kijelentés – bár részletkérdésekben vannak nézeteltérések a szunnita és síita irányzatok között – olyan univerzális tanítás, amit minden muzulmán elfogad és vall.

A muzulmánok meggyőződése szerint ez a személy az egész emberiség közös várakozását testesíti meg: „Ő az, akit a történelem minden látnoka előre látott. Ő az, akiről a világ minden nagy álmodója álmodott. Az emberiség megmentésében Ő a reménység hajnalcsillaga, akiről az emberek nem lesznek képesek majd levenni a tekintetüket. (…) A Mahdival kapcsolatos igazság keresése nem korlátozódik semmilyen népre, társadalmi osztályra vagy országra. Felette áll az emberiséget fojtogató és megosztó szűk fa-laknak – Ő mindenkié” – írta két síita tudós, Bakir al-Szadr ajatollah és Murtada Mutahhari A várva várt Szabadító című könyvükben.

Mi táplálja ezt a rendkívüli várakozást a muszlimok között? Gyakran úgy magyarázzák ezt, hogy a Mahdi személye az iszlámhívők számára ugyanazt a reménységet testesíti meg, amit a zsidók a Messiás eljövetelében, a keresztények pedig Jézus Krisztus visszatérésében találnak meg. A messianisztikus várakozás alapja, hogy az iszlám hagyomány szerint maga Mohamed prófétált arról, hogy az idők végén egy utódja támad, aki egyesíti a muzulmánokat és megmenti a világot: „Nem múlik el a világ mindaddig, míg  el nem jön a családomból egy férfi, aki a nevemet viseli és az arabok vezetője lesz.” A hadísz szerint a Mahdi Mohamed legkedveltebb lányának, Fatimának a leszármazottja lesz.

Korunk egyik legnépszerűbb iszlám prédikátora és tanítója, Khalil Dzsafer szerint a Mahdi megjelenését égi szózat jelenti be a hívőknek, Mekka közelében. „Amikor az emberek tévelyegnek, és az igazság és ismeret megritkul az emberek között, és még a hívők sokasága is hátat fordít az iszlámnak, a Hidzsáz földjén (az Arábiai-félsziget nyugati része, ahol Mekka és Medina fekszik – a szerk.) megjelenik az egyik legnagyobb jel. Szózat harsan a Ramadán 21. napján, amely bejelenti az Imám nevét és azt, hogy Ő visszatért. A hírnök Dzsibrail (Gábriel) lesz, aki kihirdeti, hogy »eljött az igazság, és a hamisság elbukott« – állítja Dzsafer egyik, a YouTube-on is megtekinthető, 2009-ben rögzített előadássorozatában.

Bár az iszlámban nem alakult ki olyan központi vallási tisztség, mint a katolikus pápaság, a történelemben a kalifákat (a szó „utódot” vagy „képviselőt” jelent) tekintették a muzulmán világközösség (az umma) hiteles vezetőjének. A kalifa feladata az iszlám törvények, a saría érvényesítése, így a tisztség inkább spirituális, mintsem politikai hatalmat hordoz. Az elmúlt 14 évszázadban különböző – gyakran egymással is háborúzó – dinasztiák adták a kalifákat, akiknek székhelye Mohamed halála után kezdetben Medinában, majd időrendben Damaszkuszban, Kairóban, Bagdadban, végül pedig Isztambulban volt. Az utolsó kalifát, Abdul-Medzsidet 1924-ben, az Ottomán Birodalom megszűnése után megfosztották tisztségétől. Azóta, közel száz éve a muzulmán világnak nincs kalifája, jóllehet ez az időszak az iszlám világméretű kiterjedésének kora volt.

A Mahdi ezt a hiányt tölti majd be a várakozások szerint: „Ha meglátjátok Őt, menjetek elébe és fejezzétek ki az engedelmességeteket iránta, még akkor is, ha a jégmezőn kell keresztülmásznotok, mert Ő Allah helytartója (kalifája).” A hagyomány egységes abban, hogy a muzulmánoknak engedelmeskedniük kell a Mahdinak, amikor megjelenik.

A Mahdi küldetése azonban nem- csak az iszlám közösségre korlátozódik, hanem a nemzetek vezetőjeként is kormányozni fog. „Amikor megjelenik, harcol majd a gonoszság erőivel, forradalmat indít a világban és olyan új világrendet állít fel, amely a jogosságon, az igazságosságon és erényen alapul. … Végezetül az igazak veszik kezükbe a világ kormányzását, és az iszlám győzedelmes lesz minden más vallás felett” – magyarázza Al-Szadr ajatollah A várva várt Szabadító című könyvében.

A világot megrázó forradalom csak a kezdet lesz, amely eleinte erős ellenállásba ütközik. A Mahdinak ezért számos csatát kell vívnia – nemcsak spirituális, hanem katonai értelemben is. A dzsihád célja, hogy a „hitetlenek földjét”, azokat a nem muzulmán országokat, ahol nem fogadják el a végső kalifa által felkínált utat, meghódítsák és alárendeljék az iszlám uralmának.

Ezt a harcot a hagyomány szerint egy Keletről érkező hadsereg feltűnése vezeti majd be. Khoraszánból, a mai Irán Afganisztánnal határos keleti tartományából vonulnak majd fel a dzsihád fekete zászlói alatt: „Allah küldöttje azt mondta, hogy Keletről fekete lobogók vonulnak majd fel, és a harcosok szíve olyan kemény lesz, mint a vas.” A zászlókon Ibn Kathir szerint egy szó áll majd: „büntetés”. Más értelmezés szerint a fekete sereg megjelenése közvetlenül megelőzi a Mahdi megjelenését. Ez utóbbi álláspontot vallják a terrorista dzsihád képviselői, akik abban hisznek, hogy az erőszakra kiképzett harcosok csapatai felgyorsíthatják az Ítélet Napjának az eljövetelét. Ilyen apokaliptikus meggyőződéssel rendelkeztek a szeptember 11-ei támadást végrehajtó al-kaidás terrorkommandó tagjai, vagy az egyesült államokbeli Fort Hood-i támaszponton katonatársait lemészároló Nidal Hasszán őrnagy és a Carnajev-testvérpár, valamint a velük együttműködő alvó sejtek harcosai. Az iszlám eszkatológiában a Mahdi megjelenése azonban csak a nagy jelek kezdete: utána jelenik meg a másik két nagy jel, az iszlám Jézus (Isza al-Maszeh) és ellensége, Ad-Dadzsal, a muzulmán antikrisztus. (Folytatjuk.)

A végítélet előképei

Az utolsó korszakot megelőző és körülvevő jelekből több mint százat ismer az iszlám hagyomány. Ezek egy része az emberiség morális hanyatlását vetíti előre, más jelek természeti jelenségekre vagy a technikai fejlődésre vonatkoznak. Az egyik népszerű iszlamista oldal 77 kisebb jelet sorol fel, amelyek az Ítélet Napját hirdetik. Ezek a részben általános jelek egy része már rég, vagy a közelmúltban beteljesedett, de vannak, amelyek még nem, és olyanok is, amelyekről nehéz megállapítani, hogy mire vonatkoznak. Néhány ezek közül: Az idő felgyorsul, a jó cselekedetek pedig megfogyatkoznak. A hatalom méltatlan emberek kezébe kerül. A könyvek száma megszaporodik, de a (vallásos) ismerettel szemben az emberek közömbössé válnak. Harminc hamis próféta tűnik fel. Megsokasodnak a földrengések és hatalmas vagyonok jönnek létre, miközben a szegényeknek semmijük sem marad. Az emberek versengeni fognak, hogy ki képes magasabb épületet emelni. Sokan sóhajtoznak a temetők után, vágyva az elköltözésre. A férfiak selyemruhákat kezdenek viselni, és olyanok lesznek, mint a nők, a nők pedig olyanok, mint a férfiak. A női énekesek válnak híresekké. Az emberek egész éjszakákon át táncolnak. A muzulmánok száma megsokasodik, de a föld nemzetei összegyűlnek ellenük, mintha egy terített asztalhoz gyűlnének. A muszlimok meghódítják Bizáncot (Konstantinápolyt) és Jeruzsálemet. A gyermekek szüleik ellen szövetkeznek, és a nők lázadásokat szítanak. A nők az utcákon felfedik a testüket. Az emberek a csillagokban kezdenek hinni. Az emberek a föld és az ég között utaznak. Zöldellővé teszik a sivatagokat, de a városaik a füstben fuldokolnak a bűneik sokasága miatt. Az emberek elhagyják a házukat, de távolról is látják az otthonukat. A kereskedelem olyan elterjedtté válik, hogy a nők – akik szeretik a világot – férjeik mellé állnak az üzletben. A családi kapcsolatok szétesnek. Sokan lesznek terhesek, de kevesen szülnek. Sok étel készül, de kevés lesz áldott az emberek számára.

Olvasson tovább: