Kereső toggle

A jezsuita rend története (2. rész)

Harc  a lelkekért

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jezsuita rend 1540 őszén jóváhagyott szabályzata szerint a rend első számú célja a római katolikus „hit terjesztése és védelme”. A rend tagjai kötelezték magukat, hogy készek bárhová elmenni, ahová a pápa küldi őket. Az első felkérés már röviddel a pápai jóváhagyás előtt megérkezett a rendalapító Loyolai Ignáchoz. III. János portugál király misszionáriusokat kért a távol-keleti hithirdetés céljaira. A felfedezés előtt álló tengerentúli területeket még 1493-ban osztotta fel spanyol és portugál érdekszférákra a szexuális erkölcstelenségéről elhíresült VI. Borgia Sándor pápa. Az egy évvel később létrejött nevezetes tordesillasi szerződés a két állam mindenkori uralkodóinak kötelességévé tette, hogy a meghódítandó területek lakosságát római katolikussá tegyék.

Ennek a kötelező jellegű hittérítésnek fokozott jelentősége lett a 16. század első felétől, hiszen lehetőséget adott a katolicizmus nagymérvű európai térvesztésének tengerentúli ellensúlyozására. Európában milliószámra fordultak el az emberek Rómától, részben a reneszánsz által is elősegített nagyfokú elvilágiasodás és még inkább a reformáció hatalmas tömegeket magával ragadó térhódítása miatt. A katolikus egyház számára kulcsfontosságú volt, hogy Európán kívül minél nagyobb területekre terjessze ki Róma befolyását és minél nagyobb tömegekkel gyarapítsák a katolikus hívek fogyatkozó létszámát.

A nagy utazás

Loyola végül két rendtársát jelölte ki a portugál uralkodó által kért missziós munkára: a portugál Rodriguest és a baszk Xavéri Ferencet. Mindketten a rend legszűkebb alapító köréhez tartoztak. Mivel Rodriguest ékesen szóló prédikációi miatt III. János király a portugál udvarban tartotta, ezért Xavéri Ferenc egyedül szállt hajóra 1541 áprilisában, hogy megkezdhesse térítő tevékenységét a portugálok által Indiában meghódított területeken.
Xavéri Ferenc III. Pál pápától nunciusi (pápai küldött) megbízást kapott, amely feladatává tette, hogy „látogassa meg a lehető leghamarabb a Kelet minden országát és szigetét”. A korszakban a portugál hajók csak az Egyenlítőn áthaladva, Afrika megkerülésével tudtak eljutni Indiába.
A hosszú tengeri utazás életveszélyesnek számított, de mind a hajótörést, mind a muzulmán kalózokat sikerült elkerülniük, és Ferenc is fel tudott épülni a súlyos betegségből, amely ledöntötte a lábáról. Végül pontosan egy esztendő elteltével, 1542 áprilisában szálltak partra Goa szigetén, az indiai portugál gyarmatok katonai és közigazgatási központjában. Xavéri azonnal munkához látott. Először Dél-Indiában tevékenykedett a portugálok által korábban már katolikussá tett helyi lakosság körében, akik azonban egyáltalán nem gyakorolták a hódítóktól kapott új vallásukat. Az itt élő szegény sorsú gyöngyhalászok azért vették fel a katolicizmust, mert a portugálok megszabadították őket a súlyos muszlim elnyomástól. Xavéri közülük újra megkeresztelt ezreket, megszervezte a katolikus hitoktatást, illetve kérdés-felelet formájában összeállított hittani összefoglalót, azaz katekizmust készített számukra.
Már ekkor megkezdte részletes beszámoló leveleinek küldését a jezsuita rend generálisának, Loyolának. Ezekben leírta, hogy milyen nagy érdeklődéssel fordultak felé a bennszülöttek. Ugyanakkor kifejtette azt is, hogy a katolikus hitterjesztés fő akadályát maguk a gyarmatokon élő katolikusok jelentik, akik erőszakoskodásaikkal, visszaéléseikkel, erkölcstelen életmódjukkal élő cáfolatai a katolikus egyházról általa adott pozitív képnek.
A hitterjesztés előmozdítása érdekében kész volt magát a portugál uralkodót is bírálatban részesíteni. III. János királynak a következőket írta: „Őfelségének úgy látszik, csak arra van hatalma Indiában, hogy pénzt csikarjon ki tőlük, de arra nincs, hogy a kereszténység terjedését előmozdítsa”. Éles bírálatban részesítette az európai papokat és teológusokat, akik szerinte terméketlen vitatkozásokkal töltik idejüket ahelyett, hogy Indiába mennének és hirdetnék az evangéliumot. Xavéri lelkesítő hangú leveleinek is része volt abban, hogy példáját követve a későbbiekben jezsuita misszionáriusok százai indultak az Újvilágba missziós munkára.

Xavéri Szent Ferenc meghódítja Japánt

1547-ben a legkeletibb portugál támaszponton, Malakkán folytatott hittérítő tevékenysége során találkozott egy Jadzsiró nevű fiatal japán szamurájjal, aki hazájában elkövetett gyilkosság miatt menekült a portugál fennhatóságú területre. Tőle értesült arról, hogy Japánban még teljesen ismeretlen a kereszténység, és elhatározta, hogy elutazik ebbe az országba. Már
régóta szeretett volna olyan területen misszionálni, ahol nincsenek európai katolikus bevándorlók, akik rossz példájukkal akadályozzák a hitterjesztés munkáját. Japánban nem állt rendelkezésre a hitterjesztés elősegítésére portugál fegyveres erő. Xavéri felismerte, hogy ha eredményeket akar elérni, akkor más módszerekhez kell folyamodnia itt, mint a katonai erővel meghódított területeken. A leghatékonyabbnak azt tekintette, hogy ha alaposan megismerik a helyi lakosság nyelvét, kultúráját, szokásait és ezek segítségével igyekeznek megnyerni őket a katolikus hit számára. Xavéri Ferenc működése Japánban nagyon eredményesnek bizonyult, hamarosan az előkelő és gazdag japán családok versengtek azért, hogy fiaik jezsuita neveltetésben részesülhessenek az időközben Kagosimában megnyílt jezsuita kollégiumban. Fél évszázaddal Xavéri missziója után Japánban a római katolikusok száma már elérte a háromszázezret.
Xavéri Japánban szembesült azzal, hogy még Kínában is teljesen ismeretlen a katolicizmus, ezért úgy döntött, hogy a kontinensen folytatja működését. Elhatározása szinte megvalósíthatatlan feladatnak tűnt, hiszen a kínai birodalom teljességgel elzárkózott minden külső behatolási kísérlettől és halálbüntetés járt minden idegennek, aki megkísérelte a beutazást. Xavéri a kínai Kantonnal szomszédos kis szigetre hajózott, és ott egy kínai csempészszel egyezett meg, hogy segít neki bejutni a birodalomba. Az illető azonban megszegte szavát és nem jelent meg bárkájával. A kínai csempészhajóra várakozva Xavéri a hidegre fordult időben súlyosan megbetegedett, és negyvenhat éves korában, 1552-ben meghalt. A katolikus egyház érdekében folytatott missziós tevékenységét olyan jelentősnek tekintették, hogy a pápa 1622-ben Loyolai Ignáccal együtt avatta szentté. 1748-ban XIV. Benedek pápa India és az egész Távol-Kelet védőszentjévé avatta. 1927-ben XI. Piusz pápa az „egész földkerekség minden missziójának védőszentjévé” tette.
Xavéri útmutatásainak megfelelően a jezsuita misszionáriusokat gyakran hosszú évekig tartó alapos felkészítés után küldték a hittérítő munkára. Külön kollégiumokat állítottak fel a misszionáriusok kiképzésére, melyek közül az elsőt 1542-ben, a portugáliai Coimbrában alapították.

Doktor Li

Hamarosan sikerült megkezdeni a missziós munkát Kínában is. Japánhoz hasonlóan itt sem állt rendelkezésre egyetlen gyarmatosító hatalom fegyveres ereje sem, ezért a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva igyekeztek befolyásos és nagy hatalmú támogatókat szerezni a hittérítő munka számára.
Először követként érkeztek jezsuiták Kantonba, ahol magas szintű természettudományos képzettségükkel, valamint a magukkal hozott különleges technikai és műszaki szerkezeteikkel sikerült megnyerniük a maguk számára a tartomány kormányzóját. Egy előkelő mandarinnal folytatott beszélgetés közben ismerték fel, hogy természettudományos ismereteik jelenthetik a kaput a befolyásos kínai vezető réteg felé. Ezért Matteo Ricci a kínai tudósok díszes selyemköntösét öltötte magára, kínai nevet vett fel, és lakását pazarul berendezte a legkülönbözőbb csillagászati műszerekkel, asztrolábiumokkal, illetve fizikai és matematikai falitáblákkal. Hamarosan egyre több előkelő kínai kereste fel a magát „Doktor Li”-nek nevező jezsuita pátert. Közülük többeknek sikerült elnyernie a bizalmát magas szintű természettudományos és filozófiai ismereteivel. Sorra kapta a meghívásokat más tartományi fővárosokba is. Megszerzett tekintélyére támaszkodva számos kínai tudóst és magas rangú vezetőt sikerült megnyernie a katolikus hit számára, ami jelentős támaszt biztosított a kínai misszió folytatásához.
A jezsuiták India vonatkozásában is hamar felismerték, hogy csak akkor érhetnek el tartós sikert, ha a legtekintélyesebb kaszt tagjaiból, a brahmanokból sikerül támogatókat megnyerniük. Ezért Roberto de Nobili páter hosszas felkészülés után brahmannak álcázta magát. Fejét kopaszra borotváltatta, csak egy tincset hagyva meg hajából, vörös fejfedőt viselt, és a brahmanok ruháját öltötte magára. Azt állította magáról, hogy római herceg és brahman, a Védák szent iratainak ismerője, aki azért kereste fel indiai testvéreit, hogy tökéletesítse bölcsességét. Miután a vezető kaszt számos tagjának bizalmát elnyerte, a brahmanizmusról úgy kezdett beszélni, mint ami egy majdnem tökéletes tanítás, majd azt kezdte fejtegetni, hogy a keresztény hitelvek még tökéletesebbek, a brahmanizmus beteljesítői. Nobili reformált brahmanizmusként hirdette a római katolikus hitet, és amikor négy évtizedes missziós munka után visszaindult Rómába, Indiában már több ezer hindu, köztük számos brahman is fölvette a keresztséget.

Egy ezüst, egy indián

A jezsuita térítés azonban Latin-Amerikában érte el a legnagyobb eredményeket. Itt is tudatosan igyekeztek alkalmazkodni a bennszülöttek vallási, társadalmi, kulturális jellemzőihez. Ennek nyomán erős volt a vallási szinkretizmus, a katolikus és pogány vallásgyakorlat keveredése. A katolikus Mária-kultusz gyakran magába olvasztotta az egyes helyi női istenségek kultuszának számos elemét. Több ízben még a régi istennő nevét is továbbvitték Mária egyik megnevezéseként. Katolikus oltárok mögött nemegyszer ősi bálványképek találhatók, és az agyagból készült hatalmas köztéri feszületek belsejébe gyakorta régi pogány bálványszobrokat foglaltak bele.
Brazíliában a jezsuiták az indiánok katolikus hitre térítésében sikerrel alkalmazták azt a módszert, hogy a gyarmati hatóságok embertelen bánásmódjával szemben védelmükbe vették a kegyetlenül elnyomott indiánokat, akik ennek hatására nagy bizalommal fordultak feléjük, és készek voltak felvenni az új hitet. A tartós eredmények érdekében a jezsuiták gondot fordítottak a bennszülött gyermekek oktatására, akik közül többeket jezsuita misszionáriussá formáltak. Felhasználták a bennszülöttek kiváló muzikális érzékét és zeneszeretetüket. Az indiánok körében tartott katolikus misékbe beépítették az indiánok ősi énekeit, zenéjét, táncait oly módon, hogy ez ne sértse a hivatalos katolikus liturgiai előírásokat, ugyanakkor megfeleljen az indiánok régi pogány ünnepi szokásainak. Nagy hangsúlyt fektettek a katolikus tanrendszer átadására, ezért mindenütt kiemelt szerepet kapott a katekizmusoktatás.
Mivel a dél-amerikai indiánok körében a vándormissziókat nem tartották elég hatékonynak, ezért igyekeztek letelepíteni az indiánokat. Erre a célra zárt telepeket, úgynevezett reductiókat hoztak létre. Közülük a legsikeresebbeket Paraguay területén, a Paraná folyó mentén működtették. A területet 1612-ben III. Fülöp spanyol királytól vették bérbe „örök időkre”. Minden odatelepített indiánért egy ezüstöt kellett bérleti díjként fizetni. Az elsőként létrehozott települést a híres európai Mária-kegyhelyről Lorettónak nevezték el, majd sorra hozták létre a továbbiakat.
A 18. század elején már harminchárom település tartozott a jezsuiták sajátos paraguayi miniállamához. A települések középpontjában a templom állt, mellette a jezsuita páterek kollégiumával és különböző gazdasági épületekkel.
A szabályos alaprajzú falvak utcáiban álltak az indiánok házai. E telepek egyik célja az volt, hogy az indiánok katolikussá tétele minél hatékonyabban folyhasson. Ezért alapos vallásoktatásban részesítették őket és folyamatosan biztosították számukra a katolikus szertartásokon való részvételt. A telepeknek ugyanakkor fontos gazdasági céljai is voltak. Miközben Latin-Amerika legtöbb területén a hódítók embertelen körülmények között kegyetlenül dolgoztatták a leigázott indiánokat, a jezsuiták más módszert választottak. Humánusabb bánásmóddal emberségesebb körülményeket biztosítva dolgoztatták őket a telepeken. Ez a gazdasági eredményekben látványosan meghozta gyümölcsét, és busás hasznot jelentett a jezsuita rend számára. A jezsuiták saját hajóikkal hatalmas mennyiségben szállították Európába a telepeken termelt dohányt, cukornádat, rizst, teát és különböző kézműves termékeket.
(A szerző történész. Folytatjuk.)

Xavéri Ferenc missziós tanácsai

„Valahányszor (a misszionárius) új városba kerül, törekedjen már az első naptól fogva arra, hogy megtudja: milyen üzleteket kötnek ott, mivel foglalkoznak, milyenek az erkölcsök és szokások abban az országban, a városban és környékén. Tudja meg, miféle bűnök a leggyakoribbak, hogy prédikációiban és a gyóntatásnál ezeket felhasználhassa. Tájékozódjék a bírósági ügyekről, a csalásokról, a megvesztegetésekről, a hamis eskükről… A bűnösökkel mindig négyszemközt, mindig mosolygós arccal, békés és barátságos hangon beszéljen. Az illető személyiségéhez képest kell majd eldöntenie, hogy átölelje-e őt vagy térdre boruljon előtte…”

Olvasson tovább: