Kereső toggle

János és Jézus  Jeruzsáleme

Küldött  a Kegyelem házában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

János evangéliuma szerzőségét, tárgyi hitelességét és keletkezésének körülményeit évszázadok óta vitatják a teológusok és történészek. A negyedik evangélium zavarba ejtően különleges, mivel az előző három kanonikus Jézus-életrajztól eltérő szempontok szerint mutatja be a Megváltó működését, különösen a Jeruzsálemben, az ünnepek idején eltöltött napjait.

Egyesek szerint János evangéliumának, a három János-levélnek és a Jelenések könyvének szerzője nem is ugyanaz, például az Apokalipszis lejegyzőjét a bibliakritikus teológiai szakirodalom egyszerűen csak „patmoszi látnokként” nevezi meg. Sokan az evangélium keletkezését is a második századra teszik, mondván, hogy sok benne a „gnosztikus elem” (például a jó és a gonosz, a világosság és a sötétség harca). Ez utóbbi feltevést meggyőzően cáfolta egy mindössze 9 x 6 cm-es papiruszdarabka, amely a manchesteri John Rylands Könyvtár legféltettebb kincse. Az 1920-ban a kairói régiségpiacon vásárolt szövegtöredék egyértelműen János evangéliuma 18. fejezetének egy részét tartalmazza, és a szaktudósok szerint Hadrianus idején (Kr. u. 117–138) keletkezett. Ez a tény pedig kétségbevonhatatlanul megcáfolja az evangélium késői keletkezéséről szóló áltudományos teóriákat, minthogy a feltehetően Kis-Ázsiában (talán Efeszoszban) keletkezett evangéliumnak még el is kellett jutnia az Egyiptom földjén működő keresztény gyülekezetekhez! Ma tehát az tűnik józan álláspontnak, ha János evangéliumának keletkezését Domitianus uralkodásának idejére (Kr. u. 81–96) tesszük.

Szimbólum vagy valóság?

Olyan szkeptikus tudósok, mint a 20. század elejének nagy tekintélyű francia jezsuita teológusa, Alfred Loisy (1857–1940) azzal próbálták a negyedik evangélium hitelét megingatni, hogy azt hangoztatták: bizonyos jeruzsálemi helyek, melyekről János Jézus működésével kapcsolatban beszámolt, nem is léteztek a valóságban. Az elmúlt fél évszázad régészeti kutatásai azonban porig rombolták ezeket az elméleteket, mivel napnál világosabban bebizonyosodott, hogy ezek a jeruzsálemi helyszínek nagyon is léteztek a valóságban. Bizonyos szkeptikus tudósok egészen odáig merészkedtek, hogy kijelentették: a negyedik evangélium szerzője sosem járt abban a városban, amit a rómaiak Kr. u. 70-ben a földdel tettek egyenlővé. Az olyan helyszínek, mint az öt oszlopcsarnokkal körülvett Bethesda-medence (János evangéliuma 5. fejezet) vagy a Siloám-tó (János evangéliuma 9. fejezet), a szerző fantáziájának szüleményei, s csupán annyi szerepük van a történetekben, hogy Jézus cselekedeteinek „szimbolikus jelentőségét” kiemeljék.

A bibliai régészet fejlődése azonban az elmúlt évtizedekben már sok ilyesfajta állításról bebizonyította, hogy a Biblia szereplői, helyszínei és eseményei nagyon is valóságosak. A „bizonyítást” természetesen nem úgy kell értenünk, hogy a régészet – vagy bármely más tudomány – képes lenne igazolni azt, hogy a Biblia Isten kinyilatkoztatása. Ahogy Avraham Biran, a jeruzsálemi Hebrew Union College régészprofesszora mondta egykor: „A Bibliának mint isteni inspirációnak nincs szüksége bizonyítékokra.” A bibliai kinyilatkoztatás kritikájára vagy annak nyílt tagadására felépült történeti-teológiai konstrukciók cáfolatát azonban a bibliai tudományok és a régészet összekapcsolódása nagyon is lehetővé teszi. James H. Charlesworth, az újszövetségi nyelv és irodalom Princetonban működő professzora egy nemrégiben tartott jeruzsálemi előadásán egyenesen amellett érvelt, hogy János evangéliuma a nagy zsidó háború (Kr. u. 66–73) előtt keletkezett.

Charlesworth szerint az elmúlt évtizedek jeruzsálemi ásatásain előkerült leletek meggyőzően bizonyítják, hogy  János evangéliumát sokkal korábban írták, mint azt a kritikusok gondolják, s az evangélium éppen ezért nagyon is hasznos a történeti Jézus alakjának és az őt körülvevő környezetnek tanulmányozásához. Példának okáért az 5. fejezet feljegyzi a béna meggyógyítását a jeruzsálemi Bethesda-tónál. János szerint a tó (pontosabban medence) körül öt oszlopcsarnok volt található. Évszázadokon át azt hitték, hogy ez a tó nem is létezett, és a történetnek csupán szimbolikus, teológiai jelentőséget tulajdonítottak. A Bethesda kifejezés jelentése: „Kegyelem háza”, vagyis a történet – vallották sokan – csupán Jézus irgalmának szimbolizálására szolgál. A szkeptikus magyarázók még azt is hozzátették, hogy az öt oszlopcsarnok Mózes öt könyvére utal. A béna meggyógyításának története tehát mindezt együttvéve arra utal, hogy amit az Ószövetség nem tudott közvetíteni – vagyis a test gyógyulását is magában foglaló isteni könyörületességet –, azt Jézus megtette.

A Bethesda-medencék

A 19. században ókori szövegek útmutatásai alapján ásatásokat kezdtek Jeruzsálem Óvárosának északkeleti részében, ahol a Szent Anna-templom mellett fel is fedezték a János által említett medencéket. Érdekes, hogy a helyszínen a Jeruzsálemet pogány várossá alakító Hadrianus a gyógyítás görög istenségének, Aszklépiosznak emeltetett templomot, amit a bizánci korban templommá alakítottak át. A régészek a helyszínen a pogány istennek szentelt áldozati szobrocskákat is találtak, de egy olyan bizánci freskó is előkerült, melyen éppen azt a pillanatot rögzítette a festő, amikor az angyal leszállt a tóra, és felkavarta annak vizét.

A Bethesda-tó azonosításához az is hozzájárult, hogy a Qumrán mellett 1952-ben felfedezett Réztekercsben, amely egy hatalmas aranykincs lelőhelyeit sorolja fel, Bét Esdatajin néven szintén szerepelt a tó megnevezése. Az Esdatajin az arámi nyelvben létező kettősszámban áll (duális), ami önmagában is arra utal, hogy a Bethesda-tónak két medencéje volt: egy nagyobb és egy kisebb. A négyzet alakú nagyobbik medence oldala csaknem 100 méter, s a két medencét valóban öt oszlopcsarnok vette körül: négy az északi, déli, keleti és nyugati oldalon, az ötödik pedig a két medence között húzódott.

Ugyancsak előkerültek azok a Heródes korában épült lépcsők, melyekről János evangélista és a zsidó történetíró, Flavius Josephus is említést tett. A lépcsők ma is láthatók. Az ezeken talált elválasztó sávok arra utalnak, hogy az első századi Jeruzsálemben nem hűsölésre vagy dísznek használták a medencéket: tipikus zsidó rituális fürdőről (mikve) van szó esetükben. Ennek azért volt jelentősége, mert a Bét Esdatajin-medencék a jeruzsálemi Templom északi falától alig száz méterre feküdtek. A Templom területére pedig csak megtisztulás után léphetett be akárki, az előírások szerint „élő vízben” kellett teljes testével alámerítkeznie. És hogy miért volt szükség ekkora medencére, és mindjárt kettőre? Jeruzsálem lakossága is elérhette akár a 150 000 főt, de az évi három zarándokünnep idején akár 1 millió látogató is érkezhetett a városba. Ezek rituális igényeit volt hivatva kielégíteni a Templom környékén található számtalan hatalmas méretű mikve.

A „Küldött tava”

Másik példánk a János evangéliumának 9. fejezetében szereplő csoda: a vakon született ember meggyógyítása. Jézus sárral kente be a vak szemeit, és elküldte őt, hogy mosakodjon meg a Siloám tavában. A hagyományos teológiai magyarázatok szerint itt semmi másról nincs szó, minthogy Jézus be akarta bizonyítani, Ő a „világ világossága” – a vakon születettnek is előbb szellemi szemeit nyitotta meg, amihez képest a fizikai látás visszaadása csupán másodlagos jelentőségű, nem is szólva arról a helyszínről, ahol mindez történt.

Pedig Jézus csodájának színhelyét már a bizánci korban is fontosnak tartották felmutatni. Eudokia császárné (II. Theodosziusz császár felesége) a Kr. u. 5. században sokat tett a szentföldi zarándokhelyek felkutatásáért, s ő maga is Jeruzsálembe költözött. Ekkoriban a Templomhegytől délre fekvő Dávid Városában egy ciszternát tartottak a Siloám tavának, de az igazi helyszín felfedezésére még másfél ezer évet kellett várni. A Dávid városának feltárásán dolgozó izraeli régészek: Ronny Reich és Eli Shukron 2005 augusztusában jelentették be, hogy megtalálták az eredeti Siloám-víztározó szélét, illetve az ahhoz vezető lépcsősort. Ezékiás király a Kr. e. 8–7. században az asszír fenyegetés hatására egy újabb csatornát vágatott a Jeruzsálem egyedüli vízforrását jelentő Gihon-forrástól a Cijon hegyére, amit a Siloám-tóba vezetett. Bár a régészek egyelőre nem találtak itt leleteket az Első Templom korából, bizonyítékok kerültek elő arról, hogy a medencét az első zsidó háború korában még használták.

János evangéliuma azt is megmagyarázza, hogy a Siloám (héberül Siloah) jelentése: „küldött”. A medence rendeltetéséről megoszlanak a vélemények: a legelterjedtebb vélemény szerint ugyanolyan rituális fürdő (mikve) volt, mint a Bethesda, míg mások szerint víztározó, úszómedence, vagy Hadrianus korában készült díszes kút (úgynevezett nimfeum) lehetett. Sajnos a jeruzsálemi ásatás 2005 óta egy helyben topog, mert a telek tulajdonosa, a görög ortodox egyház sem a további feltárásokat nem engedélyezi a birtokában levő területen, sem eladni nem hajlandó azt az izraelieknek.

A Második Templom idejében a Siloám-tó a sátorok ünnepén (szukkót) is nagy jelentőséggel bírt. A többnapos ünnep legvidámabb eseménye a „vízmerítés ünnepe” volt, amikor a főpap a reggeli áldozatbemutatás előtt lement a Templomból a Siloám-tóhoz, és korsójával vizet merített abból. Majd az emberek üdvrivalgása és ünneplése közepette vitte fel és öntötte ki a nagy oltár mellett álló ezüst oltárra – ami a jelentős szintkülönbséget tekintetbe véve, még sportteljesítménynek se lehetett utolsó! Jézus ezen a napon tette azt a fontos kijelentését: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Ján 7:37–38) Siloám, vagyis a Küldött, a keresztények hite szerint maga Jézus volt. Ebből a teológiai értelmezésből azonban nem következik az, hogy a vízmedence ne létezett volna a fizikai valóságban. Éppen ellenkezőleg.
(A szerző történész.)

Olvasson tovább: