Kereső toggle

Felszállt  a szürke füst

A Vatikán története (4. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A tizenkilenc évi uralkodás után 1958. október 9-én elhunyt XII. Pius utolsó útjáról a L’Osservatore Romano úgy emlékezett meg, mint amely „a legnagyobb temetés volt Róma hosszú történelmében, amely felülhaladta még Julius Caesarét is”. Utódja, XXIII. János megnyitotta a Vatikánt a reformok és a baloldallal való párbeszéd felé. A II. vatikáni zsinat döntései azóta is a választóvonalat jelentik a katolikus egyház konzervatív és reformer irányzatai között.

XII. Pius utódjaként sokan a fiatal, ötvenkét éves Giuseppe Siri bíborost várták, aki keményvonalas antikommunistaként és megalkuvást nem ismerő konzervatívként folytathatta volna elődje irányvonalát. Nem így történt, és az 1958-as konklávé fordulatot hozott a pápaság modernkori történetében. Maga a pápaválasztás is különös módon zajlott. Az AP hírügynökség római tudósítója október 26-án, a konklávé második napján arról számolt be, hogy a Szent Péter teret betöltő kétszázezer zarándok és turista ujjongásban tört ki, amikor meglátta a Sixtus-kápolna kéményéből felszálló fehér füstöt.
Az örvendetes eseményről a Vatikáni Rádió is beszámolt. „Fehér füst szállt föl – közölte a riporter. – Semmi kétség sincs tehát: megválasztották az új pápát.” A palotaőrségnek és a svájci gárdának riadókészültséget rendeltek el. A testőröket gyülekezőre rendelték a laktanyából, majd arra kaptak parancsot, hogy vonuljanak a Szent Péter-bazilikába az egyházfő nevének kihirdetésére. Ezrek sereglettek az apostoli palota ablakai alá, várva, hogy az új pápa megjelenjen és áldásában részesítse híveit.
Az új pápa viszont késett az áldással, ezért a tömeg kezdett elbizonytalanodni, hogy nem is fehér, hanem inkább szürkésfekete füstöt látott. Estére a Vatikáni Rádió is helyesbített: bejelentették, hogy továbbra sincs eredmény és a konklávé másnap délelőtt tíz órakor folytatódik. A hírügynökségek a félreértést a hagyományos füstjelzés téves értelmezésének tulajdonították. Végül további két nap telt el, míg megszületett a hivatalos bejelentés arról, hogy meglepetésre Angelo Roncalli velencei pátriárkát választották meg a bíborosok. XXIII. János a pápai palota erkélyéről köszöntötte a hívőket, de a szokásoktól eltérően nem zárta le a konklávét, hanem azt kérte a bíborosoktól, hogy egy további napra maradjanak együtt, a külvilágtól elzárva. A tanácskozás témáját nem hozták nyilvánosságra.

Pápa, nem pápa

Már a pápaválasztás utáni napokban felröppent a hír, hogy a pápaválasztás a hivatalos bejelentéstől eltérően zajlott. Paul Williams volt FBI-szakértő A leleplezett Vatikán című könyvében a római amerikai nagykövetség titkosított táviratára hivatkozva azt állítja, hogy október 26-án, a harmadik szavazáson Giuseppe Siri bíboros elnyerte a szükséges mennyiségű szavazatot. A voksolást megismételték, és Siri a negyedik fordulóban is győzött. Ezt követően XVII. Gergely néven pápává is választották. Állítólag ezt jelezték a kápolna kéményéből felcsapó fehér füstpamacsok, de a bejelentés mégis elmaradt. Williams szerint a francia bíborosok kérték az eredmény semmissé tételét, mondván, a nyíltan antikommunista Siri megválasztása a hívők elleni üldöztetésekhez és újabb főpapok letartóztatásához vezethetne a kommunista blokk országaiban. (A konklávén két kelet-európai bíboros nem vehetett részt: Mindszenty József hercegprímás 1956 novemberében a szovjet megszállás elől a budapesti amerikai nagykövetségen keresett menedéket, míg Aloysius Stepinac zágrábi érseket a Tito-rezsim tartotta házi őrizetben.) Siri elfogadta a döntést és visszalépett. A konklávé titkát – ha volt ilyen – 1989-ben bekövetkezett haláláig megőrizte, és soha nem kérdőjelezte meg az 1958 után megválasztott pápák legitimitását.
Az amerikai szerző szerint a bíborosok ezt követően megegyeztek, hogy a helyzet megoldására az idős Federico Tedeschini bíboros személyében választanak „átmeneti pápát”, Tedeschini azonban túlságosan beteg volt, hogy elfogadja a felkérést. Végül a szavazások harmadik napján Roncalli megkapta a kellő támogatást, és XXIII. János néven a pápai trónra lépett. Néhány radikális katolikus csoport azonban nem fogadta el az eredményt, és bejelentette, hogy a pápai hivatalt betöltetlennek tekinti, és szakít „XXIII. János ellenpápával”. Más irányzatok – például az ultrakonzervatív Szent X. Piusz Papi Testvérület (lásd keretes írásunkat) – a XXIII. János által összehívott második vatikáni zsinat után vetették fel azt, hogy a jelentős reformokat kezdeményező pápa megválasztása nem szabályosan történt.

„Keresztény elvtárs”

A földműves családból származó Roncalli valóban jó kapcsolatokat ápolt a nyugat-európai baloldallal. Pappá szentelése után 1918-ban kinevezték egyháztörténet-oktatónak a Lateráni Pápai Egyetemen. A kommunistákkal való rokonszenvezése és modernista nézetei – mint például a katolikusok és nem katolikusok közötti „vegyes házasságok” pártolása – miatt azonban eltiltották a katedrától. A baloldali vonzalmai miatt „vörös papnak” elnevezett Roncalli azonban sikeres diplomáciai karriert kezdett. A II. világháború után pápai nunciusként Párizsba küldték, ahol szoros barátságba került Maurice Thorezzel, a Francia Kommunista Párt elnökével és Édouard Herriot-val, a Radikális Párt vezetőjével. Thorez a Kremlbe küldött jelentéseiben pozitív jellemzést adott a pápai nunciusról. „Roncalli kiváló prelátus – írta a szovjet tisztviselőknek –, jobban átlátja a marxizmust, mint maguk a marxisták, és ha a Kommunista Párt nem a militáns ateizmus programját támogatná, ő lehetne a legjobb ’keresztény elvtárs’ a római katolikus egyházban.”
1948-ban, amikor XII. Pius megfenyegette a kommunistabarát egyházi méltóságokat, Roncalli – aki ekkor a Vatikán első állandó ENSZ-megfigyelője volt – már közeli kapcsolatba került Palmiro Togliattival és az Olasz Kommunista Párt más tagjaival. Amikor XII. Pius 1954-ben elítélte és általános tilalommal sújtotta a „munkáspapokat”, Roncalli magánkihallgatáson tiltakozott az egyházfőnél, majd pedig arra bátorította a kommunizmust pártoló papokat, hogy maradjanak meg politikai tevékenységükben, de „ne vállalják fel túl nyíltan” baloldali irányultságukat. Togliatti arról tájékoztatta a szovjet pártvezetőket, hogy Roncalli „ideális ember” lenne arra, hogy az egyház és a kommunizmus között „munkamegegyezés” alakulhasson ki.
Roncalli az FBI és a CIA figyelmét sem kerülte el. A hírszerző ügynökségek vaskos dossziékat állítottak össze a személyi adatairól és tevékenységéről, ahogy más vatikáni „karrieristákról” is, köztük későbbi utódjáról, Giovanni Battista Montini bíborosról, aki VI. Pál néven követte a pápai trónon.
John Foster Dulles amerikai külügyminiszter és Allen Dulles CIA-igazgató felkérésére Francis Spellman bíboros, New York-i érsek találkozott XII. Piusszal, hogy bizalmas információkat „szivárogtasson ki”, és kérje a Vatikántól Roncalli „tapintatos és diplomatikus” eltávolítását. XII. Pius eleget tett a kérésnek: Roncallit a bíborosi kollégiumba emelte és a velencei patriarchátushoz helyezte át, hogy a hetvenkét éves püspök élete hátralévő éveiben „pasztorációs munkával” foglalja el magát. Roncalli maga sem számított másra: amikor az 1958-as konklávéra elutazott, menettérti vonatjegyet váltott Velencéből Rómába. A visszaútra azonban nem került sor, mert pápaként a Vatikánban kellett maradnia.
XXIII. János pápa első hivatali lépéseként bíborossá avatta a szintén „megújító”, és ezért Észak-Itáliába száműzött Giovanni Battista Montini érseket. A következő körben további huszonhárom bíborosi pozíciót kreált, hogy az „ultráknak” (ahogy ő nevezte a régi gárdát) esélyük se legyen a Vatikán fölötti ellenőrzés visszaszerzésére. Az általa kinevezett bíborosok közül többen baloldaliságukról voltak ismertek, sokuk pedig a harmadik világ országaiból származott.

Reformzsinat

Az új pápa 1961 májusában kiadta Mater et Magistra című enciklikáját, amely XIII. Leó pápaságától a hidegháborúig áttekintette a katolikus társadalmi tanítás fejlődését. A pápai tanítás amellett érvelt, hogy az egyháznak a társadalmi változás és a gazdasági reform élcsapatának kell lennie. A tradicionalistákat azzal is sokkolta, hogy lándzsát tört a „szocializáció” folyamata mellett, és az osztálykülönbségek ledöntésére, igazságos vagyonelosztásra, valamint a szegénység felszámolására szólított fel. (Egy kritikus szerint a körlevél egy katolikus Kommunista Kiáltvánnyal ért fel.) 1963-ben XXIII. János újabb enciklikát bocsátott ki Pacem in Terris címmel, amely a katolikusok és a kommunisták közötti viszony rendezéséért szállt síkra, miközben a marxista dialektikát a keresztény tanokhoz próbálta idomítani. A körlevél szellemében a pápa a Vatikánba invitálta Nyikita Hruscsovot, és magánkihallgatáson fogadott több szovjet tisztviselőt is, köztük az Izvesztyija főszerkesztőjét. Ezek a lépések mélyreható fordulatot hoztak, például Latin-Amerikában is, ahol a kereszténység és a marxizmus fúziójából létrejött a felszabadítási teológia, amely az Egyesült Államoktól délre mindenütt veszélybe sodorta a társadalmi rendet.
Az egyházfő legnagyobb jelentőségű döntése azonban a második vatikáni zsinat 1962. október 11-ei összehívása volt a római Szent Péter-bazilikában. A gyűlésen a katolikus egyház mintegy kétezerötszáz püspöke vett részt a világ minden tájáról. A zsinat célja a katolikus egyház belső életének megújítása, az ökumenizmus kezdeményezése az elszakadt „keresztény testvérek felé”, valamint a modern világgal folytatott párbeszéd volt. Bár a betegeskedő pápa hamarosan elhunyt, az 1965-ig tartó zsinat fordulatot hozott a pápaság történetében. (folytatjuk)

A II. vatikáni zsinat a Bibliáról

A katolikus egyház és a Szentírás viszonyában az 1962–1965 között ülésező II. vatikáni egyetemes zsinat fordulópontot jelentett. Ekkortól tett nagy hangsúlyt a pápaság a Bibliához való pozitív viszony kommunikálására. A zsinat Dei verbum (Az Isten szava) című dogmatikai határozatának állítása szerint a katolikus egyház „az isteni írásokat a szent hagyományokkal együtt mindig hite legfőbb szabályának tartotta és tartja”. A határozat rögzíti, hogy „a Szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést és magát a keresztény vallást is”. Hangsúlyozza, hogy az Isten igéje „az Egyháznak támasz és életerő, az Egyház gyermekei hitének erő, lelkének táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása”. A zsinati dokumentum a Szentírás buzgó, szakadatlan olvasására szólított fel: „elsősorban Krisztus papjainak, és a többieknek, akik mint diakónusok vagy hitoktatók törvényesen látják el az ige szolgálatát, szakadatlan buzgó olvasással kell csüggeniük a szent iratokon... Ugyanilyen nyomatékosan buzdítja és sürgeti a szent zsinat az összes Krisztus-hívőket, főleg a szerzeteseket, hogy a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg Jézus Krisztus fenséges ismeretét”. A II. vatikáni zsinat óta eltelt évtizedek során több más hasonló hangvételű pápai megnyilatkozás is napvilágot látott. Legutóbb tavaly adott ki XVI. Benedek pápa egy terjedelmes, több mint száznegyven oldalas „apostoli buzdítást” Verbum Domini (Az Úr Szava) címmel. A pápai irat megerősíti a vatikáni zsinat Dei verbum határozata melletti elkötelezettségét, és hangsúlyozza „a Szentírással való személyes kapcsolat” fontosságát. Alapvető feladatként határozza meg azt, hogy „a Szentírás ne maradjon valami régi Szó, hanem élő és aktuális szó legyen”. Felszólít mindenkit, hogy „egyre inkább szeressük Isten Szavát”.

A szakadárok

2009 januárjában, a „keresztény egységhéten” XVI. Benedek feloldotta az ultrakonzervatív Szent X. Piusz Papi Testvérület (Fraternitas Sacerdotalis Sancti Pii X – FSSPX) négy püspökének kiközösítését. Az egyházfő döntését akkor és azóta is sokan bírálták, mert az egyik rehabilitált püspök egy interjúban holokauszt-tagadó kijelentéseket tett.
A kiközösítés több mint húsz évvel ezelőtt, 1988-ban lépett életbe, egy nappal azt követően, hogy a II. vatikáni zsinat reformjait ellenző Marcel Lefebvre érsek Róma engedélye nélkül felszentelte két francia, egy brit és egy argentin püspökét. Lefebvre és az általa vezetett Szent X. Piusz Papi Testvérület (a szervezet az archaikus névhasználattal is jelzi a tradíciók iránti vonzalmát) a nyolcvanas évek végén hosszas tárgyalásokat folytatott a Joseph Ratzinger által vezetett Hittani Kongregációval.
1988-ban az utolsó pillanatban meghiúsult a „tridentista” csoport és a Szentszék megállapodása, ezért Lefebvre érsek a szervezet folytonosságának biztosítása érdekében, önhatalmúlag elhatározta, hogy saját püspököket szentel fel. Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció vezetője az utolsó pillanatig hiába próbálta visszatartani; mondván, a pápai engedély nélkül végzett püspökszentelés a gyakorlatban egyházszakadást jelent, aminek kánonjogi következménye az automatikus kiközösítés, ami a szentelőt és a felszentelt püspököket egyaránt sújtja. A kiközösítés tényét II. János Pál pápa az 1988. július 2-án kelt Ecclesia Dei kezdetű apostoli levelében rögzítette.
2009-ben ezt a kiközösítést szüntette meg a Szentszék, az egyedüli egyházi hatóság, amelynek az ilyen esetekben hatalma van. A gesztust XVI. Benedek a II. vatikáni zsinat összehívásának ötvenedik évfordulójára időzítette, nem véletlenül: a Lefebvre-féle szakadás elsősorban a II. vatikáni zsinat értelmezésének kérdésével áll összefüggésben. Jóllehet maga a szakadár érsek (aki 1991-ben elhunyt) a zsinat dokumentumait aláírta, ezt követően a liturgikus reform és a „zsinat szelleme” kapcsán összeütközésbe került a Szentszékkel. Lefebvre és követői ugyanis a reformált liturgiát nem voltak hajlandók elfogadni, de az ökumenizmus és a vallásszabadság kérdésében is eltérő véleményen voltak – s jórészt vannak még ma is.
XVI. Benedek kezdettől fogva egyértelművé tette, hogy szándékában áll visszafogadni a csoportot az egyház kebelére. Beiktatása után alig néhány hónappal, 2005 nyarán már kihallgatáson fogadta Bernard Fellayt, az FSSPX elöljáróját. Ezt követően egy 2007-es apostoli levelében pedig nagyobb szabadságot adott az úgynevezett „tridenti mise” végzéséhez, amely a római katolikus egyházban a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja előtt általánosan érvényben volt (s amely egyébként teljes egészében latin nyelven folyik, az olvasmányok kivételével, amelyek népnyelven is elhangozhatnak). E dokumentumban is kiemelte az „egyházon belüli kiengesztelődés” fontosságát, és rámutatott: korábban az a vélekedés uralkodott az egyházban, hogy a tridenti liturgia iránti vonzalom eltűnik majd azzal az idősebb generációval együtt, amely még ebben a vallásgyakorlatban nőtt fel – ám ezzel szemben „a fiatalok is felfedezték maguknak, megérezték a benne rejlő vonzerőt”.
A pápa gesztusa természetesen főként az elszakadottaknak szól. „A hagyományokhoz ragaszkodó katolikusoknak immár nem kell alaptalanul megbélyegzetten élniük, csak azért, mert megőrizték atyáik hitét” – értékelte a döntést Fellay püspök körlevelében. Katolikus elemzők szerint az egyházfői rehabilitáció emellett a többi keresztény felekezetnek szól, és tanúsítja a pápa egységtörekvési szándékainak komolyságát.
A „tridentista” püspökök visszafogadása azonban azóta is vitatéma, mert egyikük, az angol Richard Williamson ellen eljárás indult Németországban, ahol a holokauszt-tagadás bűncselekménynek minősül. A püspök egy televíziós interjúban többek között azt állította, hogy szerinte: „200-300 ezer zsidó halt meg a náci koncentrációs táborokban, de egyikük sem gázkamrákban.” Más alkalommal azt mondta, hogy az egyházon belüli reformokat a „szabadkőművesek és a zsidók” szorgalmazzák, akik „meg akarják rontani” a kereszténységet. Williamsont – aki nem volt hajlandó nyilvánosan visszavonni állításait –, a regensburgi bíróság 2010-ben elítélte és tízezer euró pénzbírsággal sújtotta. A püspök fellebbezett és a másodfokú bíróság 2012 februárjában megsemmisítette az elmarasztaló ítéletet a vád pontatlanságaira hivatkozva. Ennek ellenére 2012 októberében a püspököt kizárta az FSSPX, igaz, nem az antiszemita nézetei, hanem elöljáróival szembeni sorozatos engedetlensége miatt.
Zsidó jogvédő szervezetek figyelmeztettek, hogy a rehabilitáció súlyosan megnehezíti a katolikus–zsidó párbeszédet. „Nem hinném, hogy ezek után minden mehetne tovább a megszokott kerékvágásban” – vélekedett David Rosen rabbi, a jeruzsálemi központú Amerikai Zsidó Bizottság vallásközi kapcsolatokért felelős vezetője, aki korábban rendszeresen tárgyalt a Szentszékkel. Rosen egyben felszólította a pápát, hogy „világosan határolódjon el” a holokauszt-tagadóktól. Elie Wiesel Nobel-díjas író szerint elképzelhetetlen, hogy a Vatikán ne tudott volna a püspök múltjáról és nézeteiről.
A tiltakozásokra Federico Lombardi vatikáni szóvivő válaszolt. Mint mondta, Williamson püspök kijelentéseire ugyan nincs mentség, de azok csupán a püspök személyes meggyőződését tükrözik. XVI. Benedek pedig többször is kifejezte, hogy „teljes mértékben és megkérdőjelezhetetlenül” szolidáris a zsidósággal. (Benke László)

Olvasson tovább: