Kereső toggle

A jezsuita rend története 1.

A tradíció harcos védelmezői

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A katolikus egyház a 16. század elején sorsdöntő válaszút elé került. Az államegyház hosszú ideje tartó és egyre mélyülő válsága világiak és egyháziak számára egyaránt nyilvánvaló volt. Jelentős tömegek fordultak el Rómától elsősorban a súlyos szexuális bűnök és botrányok miatt, amelyek a pápáktól a főpapokon át az alsópapságig megtalálhatóak voltak a klérus soraiban. Hasonló hatással jártak a pápaság nagyarányú anyagi visszaélései. Számottevően gyengült Róma befolyása a társa- dalom minden rétegét érintő széles körű elvilágiasodás következtében is, amelynek egyik fő oka a korabeli reneszánsz szemléletmód és életvezetés volt.

A Luther Márton fellépése nyomán kibontakozó hitújítás az egyház romlásának alapvető okát az Isten beszédétől való eltérésben látta, éppen ezért a bajok orvoslásának legfőbb eszközét a Szentíráshoz történő visszatérésben jelölte meg. Róma először hatalmi szóval, haragos indulattal igyekezett elnémítani az ébredési mozgalom üzenetét. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományos eszközökkel a pápák nem tudják felszámolni a katolikus egyházzal szemben vonzó alternatívát jelentő megújulási mozgalmat. A reformáció Európa-szerte feltartóztathatatlanul terjedt, és egyre szélesebb tömegeket nyert meg magának.

Ebben a válságos helyzetben jelent meg 1537-ben egy kis csoport Rómában, akiknek legfőbb céljuk a katolikus hit védelme és terjesztése volt, és ezért egy új szerzetesrendet kívántak alkotni. III. Pál pápa tanácsadói hatására végül 1540-ben engedélyezte a Jézus Társaság, azaz a jezsuita rend megalakítását.

A rendalapító Loyolai Ignác (1491–1556) eredetileg egyáltalán nem készült egyházi pályára. Baszk nemesi családból származott, és apródként nevelkedett a navarrai udvarban. Loyola számára egészen harmincéves koráig a lovagi életforma volt az ideál.

A Madonna harcosa

Az éles fordulat akkor következett be életében, amikor 1521-ben a spanyol király fennhatósága alá tartozó Pamplona várát védelmezte az ostromló franciákkal szemben. Egy ágyúgolyó szétroncsolta az egyik térdét, a másikat pedig súlyosan megsebesítette. Ezzel kényszerűen véget ért addigi lovagi pályafutása. A franciáknak annyira imponált Loyola hősies magatartása a védelem során, hogy a vár elfoglalása után a mozgásképtelen embernek megengedték, hogy családi birtokára, Loyola várába vitethesse magát. Hónapokra ágyhoz kényszerítve olvasással igyekezett elűzni unalmát. A várban a középkori spanyol vallási viszonyokra jellemző módon Bibliát nem lehetett találni, a rendelkezésére álló két könyv közül a Legenda Aurea (Arany legendáskönyv) keltette fel leginkább az érdeklődését. E művet még az első európai bibliai ébredés, a valdens mozgalom széleskörű kibontakozása idején írta 1260 körül a domonkos rendi Jacobus de Voragine azért, hogy a laikusok számára betiltott Biblia helyébe katolikus szempontú olvasmányt tudjanak adni. Loyolára a könyv két utolsó története gyakorolta a legnagyobb hatást. E fejezetek Assisi Szent Ferencnek és Szent Domonkosnak az életéről szóltak, akik a 13. században vezető szerepet játszottak a valdens mozgalom elleni harcban és a katolikus egyház megrendült pozícióinak megszilárdításában.

Loyola a két rendalapító pályafutását személyes példaként tekintette, mondván: „Mi lenne, ha én is megtenném, amit Szent Ferenc és Szent Domonkos?” Majd levonta a következtetést: „Domonkos megtette, ezért nekem is meg kell tennem, Ferenc megcselekedte, ezért én is meg fogom tenni.”

Betegágyán megkezdődtek a különböző természetfölötti élményei is. Elmondása szerint már ekkor megkapta a szellemek megítélésének képességét. Ennek biztos tudatában felépülése utáni első útja a híres montserrati Mária-kegyhelyre vezetett, amely a Grál-legendához is kötődő nevezetes okkult helyszín volt. Az 1522. március 24-ről 25-re virradó éjszakát – a „Gyümölcsoltó Boldogasszony” ünnepének előestéjét – az ottani Mária-kegyszobor előtt töltötte imádkozva. Elszántságát mutatta, hogy súlyosan sérült térdével kész volt az egész éjszakát térden állva tölteni. Végül lovagi kardját a kegyszobor mellé akasztotta, kifejezve ezzel, hogy ekkortól már a Madonna vitézeként kíván szolgálni.

Loyola 1522-ben Manresába ment. Itt élte át a pályafutását meghatározó legfontosabb természetfölötti élményeit. Mint később elmondta, ekkor többet tanult, mint ha száz professzor tanította volna. Minden újnak tűnt számára. Más emberré lett. Az itt kapott gondolatokat folyamatosan lejegyezte, ebből jött létre a híres Lelkigyakorlatos könyv (Exertitia spiritualia), amely Loyola követőinél az egyik fő segédeszköz lett a harcos rekatolizációs meggyőződés kimunkálásában. E mű mindmáig meghatározó jelentőségű a jezsuita vallási felfogás szempontjából. Loyola a hitben történő előrejutásban döntő szerepet szánt az emberi lélek három fő alkotóelemének: az értelemnek, az érzelemnek és az akaratnak. Ezek fejlesztése, alapos és kitartó trenírozása volt a lelkikgyakorlatok egyik fő célja. A négy hétre terjedő intenzív lelkigyakorlat során az öt érzékszerv igénybevételére is nagy hangsúlyt fektetett. Így például a pokolról való hosszas elmélkedés során a gyakorlatozónak ki kellett fejlesztenie magában azt a képességet, hogy lássa a pokol szörnyűségeit, hallja az elkárhozottak jajkiáltásait, szaglásával érezze az égő testek bűzét, és át tudja élni a pokolbeli szenvedéseket.

Loyola megacélozott akaratával, értelmével és érzelmeivel, nagy buzgalommal vetette bele magát a katolikus hitvédelembe. Olyannyira, hogy az inkvizíció is felfigyelt munkájára, sőt többször börtönbe is vetették. Végül csak úgy engedték számára a prédikálást, ha teológiai végzettséget is szerez. Ezért beiratkozott a párizsi egyetemre, ahol hamarosan egy kis csoport formálódott ki körülötte. 1534 augusztusában, Nagyboldogasszony ünnepén egy montmartre-i altemplomban megalakították a majdani jezsuita rend magját. Miután a Szentföldre történő hittérítő célzatú zarándoklatuk a török háborúk miatt nem valósulhatott meg, ezért Rómába mentek, hogy a pápának, III. Pálnak felajánlják feltétel nélküli szolgálataikat.

Leszámolás vagy reform

Az 1534-ben pápai trónra emelt III. Pál még sok szempontból a reneszánsz pápák közé tartozott. Bíborosi kalapját a szexuális erkölcstelenségeiről elhíresült Borgia VI. Sándor pápától nyerte, mivel öccse volt a pápa szeretőjének, Giuliának. Ő maga is nyíltan erkölcstelen életet élt, szeretőitől több gyermeke született, unokáit már gyermekkorukban bíborossá tette. Szenvedélyesen érdekelte az okkultizmus, elsősorban a csillagjóslás. Azt az asztrológust, aki megjövendölte számára a pápai trón elnyerését, jutalomból püspöki rangra emelte. Ugyanakkor nem állta útját a katolikus egyház sokak által rendkívül szükségesnek tartott megújításának. A pápai udvar előtt is egyértelmű volt, hogy az eddigi helyzet tovább nehezen tartható fenn, hiszen nyilvánvaló volt a pápaság fokozatos térvesztése. A belső katolikus reform szorgalmazói közül többen magas pozíciókba emelkedhettek, mint például Gasparo Contarini, Jacopo Sadoleto és mások. Ők is helyet kaptak abban a kilenctagú bizottságban, amelynek feladata egy bizalmas jelentés elkészítése volt a pápa számára. Az 1537-ben elkészült beszámolóban kendőzetlen őszinteséggel ismertették a katolikus egyház kiábrándítóan romlott belső viszonyait. Feltárták egyebek közt a kolostorok züllött állapotát, a főpapok túlkapásait, pénzügyi visszaéléseit, szexuális erkölcstelenségeit.

A fő kérdés az volt, hogy milyen módon történjen a katolikus egyház megújítása. E tekintetben két fő irányzat csapott össze. A Contarini vezette katolikus reformszárny számos vonatkozásban elismerte a reformátorok érvanyagának jogosságát, és közeledni kívánt a protestáns állásponthoz. Megengedhetőnek tekintette például a papok nősülését az addig kötelező papi nőtlenség helyett, az ostyával és borral történő két szín alatti úrvacsorát a korábbi, csak ostyával történő egy szín alatti áldozás helyett, illetve a hitből történő megigazulás tanítását az érdemszerző jó cselekedetek tana helyett. A másik irányzat semmiféle engedményről nem kívánt hallani, hanem a középkori hagyományokat akarta megújított formában folytatni és megerősíteni az egyházi hierarchia hatalmát.

A reformirányzat képviselői 1541-ben Regensburgban sikeresnek induló tárgyalásokat folytattak a protestánsok vezetőivel, és bibliai alapokon közös megállapodásra jutottak a megigazulás kérdésében. Az egyeztetések folyamata azonban a misével kapcsolatos viták során, elsősorban az ostya átlényegülésének kérdésében megakadt, majd a reformirányzat vezetőjének, Contarininek a következő évben bekövetkezett halálával a reformokat elutasító szárny került fölénybe. Ezt erősítették a jezsuita teológusok, akik az 1545-ben Tridentben (Trento) összehívott katolikus egyetemes zsinaton a pápai akarat legfőbb képviselőiként jelentek meg. Lainez volt a jezsuiták vezető teológusa, majd Loyola halála után a rend legfőbb vezetője, azaz a generális. Ő a több mint másfél évtizedig elhúzódó zsinat minden ülésszakán a protestánsokkal szembeni harcos elutasítás egyik fő szószólója volt.

Loyola és Lainez egybehangzó véleménye szerint a katolikus egyház válságának alapvető okai a papság meglazult erkölcsei voltak, ezért a katolikus megújulást elsősorban erkölcsi térre igyekeztek korlátozni, és mereven elutasították a katolikus hitgyakorlat és hitelvek bibliai alapú felülvizsgálatát. A jezsuita teológusoknak döntő szerepük volt abban, hogy a tridenti zsinat végül megsemmisítő átkok (anathéma) védelme alá helyezve rögzítette a római egyház Szentírással szemben álló hitelveinek és hitgyakorlatának minden lényeges elemét. A jezsuiták tridenti tevékenysége napjainkig érezteti hatását. 1999-ben ugyanis a római katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői által a megigazulásról elfogadott közös nyilatkozatban katolikus részről hangsúlyozták, hogy „a római katolikus egyház tridenti zsinatán megfogalmazott tanbeli elítélések (anathémák) mindmáig érvényesek”. Róma tehát újólag megerősítette a jezsuiták vezetésével Tridentben kimondott több mint 130 megsemmisítő átok érvényességét.

A középkor felújítói

A Biblia-ellenes középkori tradíció továbbvitelét meggyőzően mutatják Loyola lelkigyakorlatos könyvének útmutatásai (lásd a keretes írásokat). Azt, hogy e tradíció felülvizsgálatára vonatkozó protestáns érveket milyen határozottsággal utasították el, jól mutatja Laineznek az érvelése: „Te nem imádkozod a rózsafüzért, én viszont még gyakrabban és még nagyobb odaadással fogom. Te megátkozod a búcsúkat, én azonban még sokkal nagyobbra fogom azokat tartani, mint valaha is. Te kineveted a halottakért mondott imádságokat és miséket, én kétszerannyit fogok mondani. Te elítéled a szentgyónást, én még sokkal gyakrabban fogom meggyónni a bűneimet. Ha így viselkedünk, Isten biztosan segítségünkre lesz.”

A katolikus hagyományok megerősítésében kiemelt jelentőséget biztosítottak a Mária-kultusznak. Magát a jezsuita rendet is Nagyboldogasszony ünnepén, augusztus 15-én alapították. Máriát nevezték a rend királynőjének, aki elsőbbséget élvezett az imában, először mindig hozzá fordultak, és csak utána az Atyához és a Fiúhoz. Később a spanyol jezsuita Suarez megfogalmazta azt a tanítást, hogy Mária kiemelkedő szerepet játszik az emberiség megváltásában, azaz ő a társmegváltó.

A jezsuiták alapvető fontosságúnak tartották az államhatalom felsorakoztatását az általuk képviselt hit terjesztésére. Ennek egyik fő eszköze az volt, hogy számos uralkodó udvarában sikerült megszerezniük a gyóntatói pozíciót, ami széleskörű lehetőségeket biztosított az államhatalom befolyásolásra.

Az oktatás mint fegyver

A rendalapító Loyolai Ignác úgy jellemezte szerzetesrendjét, hogy ők alkotják a katolikus egyháznak azt a harci egységét, akiket a legveszélyeztetettebb pontokon lehet bevetni. Fő fegyverként az oktatási intézményeiket használták. Rendi szabályzatuk is központi jelentőséget tulajdonított annak, hogy aktívan bekapcsolódjanak a közép- és felsőfokú oktatásba. A rend egész felépítésére, szerkezetére rányomta bélyegét ez a cél. Más szerzetesrendektől eltérően ők elsősorban nem rendházak létrehozására törekedtek, hanem mindenütt úgynevezett kollégiumok alapítását tekintették fő feladatuknak. Az itt folyó oktatási munka igazi célja azonban nem egyszerűen az ismeretek átadása volt, hanem olyan világnézet közvetítése, amely a diákokat a katolikus egyház elkötelezett híveivé változtatja. Így kívánták elérni, hogy az intézményeikben végzett diákok, miután az elsajátított magas szintű ismeretek birtokában különböző befolyásos pozíciókba kerültek, annál odaszántabb képviselői legyenek a római egyház érdekeinek.

Loyola számára a legfőbb cél a rekatolizáció sikere volt. Ezért utasításba adta, hogy minden rendtartományban, még a legtávolabbi indiaiban is, a jezsuita szerzeteseknek folyamatosan imádkozniuk kell a protestáns területekért, a pappá szentelt rendtagok pedig kötelesek rendszeresen misét bemutatni a „tévelygő” eretnekek visszatérítése érdekében. Loyola tisztában volt azzal, hogy nagy kihívást jelent visszafordítani az embereket a bibliai hittől a katolikus tradícióhoz. Ezért elvárta, hogy minden rendtag feltétel nélkül rendelje alá a saját véleményét az elöljárók útmutatásainak. Miként a rendi szabályzat világosan megfogalmazta: „Minden ellenkező saját véleményünket és saját ítéletünket vak engedelmességgel tagadjuk meg. Igaznak kell tartanunk, ha valamit, ami a szemünkben fehérnek tűnik, a katolikus egyház feketének mondana, és azt nekünk is feketének kell állítanunk.” (A szerző történész. Folytatjuk.)

LOYOLAI IGNÁC TANÁCSAI A HÍVŐK ÁLTAL KÖVETENDŐ HELYES MAGATARTÁSRÓL

– Tegyünk félre minden ítéletet, és készséges s elszánt lelkülettel engedelmeskedjünk mindenben a hierarchikus Egyháznak, aki a mi szent Anyánk, és a mi Urunk, Krisztus igazi Jegyese.
– Dicsérjük a papnál végzett gyónást és az Oltáriszentség vételét!
– Dicsérjük a szentmisén való gyakori részvételt, úgyszintén az énekeket, zsoltárokat és hosszú imákat a templomban és
a templomon kívül. Ugyanúgy dicsérjük a meghatározott időre elrendelt imaórákat, minden istentiszteletet ima és zsolozsma végzésére!
– Dicsérjük nagyon a szerzetesrendeket!
– Dicsérjük a szerzetesi fogadalmakat!
– Dicsérjük a szentek ereklyéit, tiszteljük azokat, a szentekhez pedig imádkozzunk! Dicsérjük a stációs templomokat, zarándoklatokat, búcsúkat, a szentévek szokását, a keresztes bullákat és a templomokban meggyújtott gyertyákat!
– Dicsérjük a böjtre és megtartóztatásra vonatkozó rendeleteket, így a nagyböjtöt, a kántorböjtöket, vigíliákat, a péntekeket és szombatokat; hasonlóképpen a vezekléseket, nemcsak a belsőket, a külsőket is.
– Dicsérjük a templomok díszítményeit és épületeit, valamint a szentképeket, tiszteljük azokat, annak megfelelően, amit ábrázolnak.
– Dicsérjük végül az Egyház minden parancsát, készséges lélekkel keressünk okokat védelmezésükre, és semmi módon se támadásukra!
(Loyolai Ignác: Lelkigyakorlatos könyv 353–361. pont)

LOYOLAI IGNÁC A VEZEKLÉSRŐL ÉS AZ ÖNSANYARGATÁSRÓL

A vezeklés belső és külső lehet. A külső vezeklés az önsanyargatás az elkövetett bűnök miatt. Az önsanyargatást három módon gyakoroljuk. Az első mód az evést érinti. A második az alvás körülményeire vonatkozik. A harmadik mód az, amikor sanyargatjuk testünket, tudniillik érezhető fájdalmat okozunk neki vezeklőöv, kötél vagy vaslánc viselésével, vagy hogy megostorozzuk, megsebesítjük magunkat, vagy más sanyargatási módot alkalmazunk. A vezeklésnek az a módja látszik alkalmasabbnak és biztonságosabbnak, amely csak a húsban okoz fájdalmat, és nem hatol be a csontokba, hogy így csak fájdalmat okozzon, ne pedig betegséget. Ezért úgy látszik, az a megfelelőbb, ha vékony kötéllel ostorozzuk magunkat, ami csak külső fájdalmat okoz, nem pedig más módon, ami a szervezetben komoly betegséget idéz elő.
(Loyolai Ignác: Lelkigyakorlatos könyv 82–86. pont)

Olvasson tovább: