Kereső toggle

Az új Róma születése

A Bizánci Birodalom az iszlám hódítás előtt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

330. május 11-én egy negyvennapos hatalmas ünnepségsorozat vette kezdetét a Boszporusz partján frissen kiépített Konstantinápolyban. Új főváros felavatása zajlott, melyet Nagy Konstantin császár építtetett, hogy a Római Birodalom egész keleti felének központja legyen. Nevét is az uralkodótól kapta: „Konstantin új városa”. A fényes külső formába öltöztetett város előtt megpróbáltatásokkal teli viharos jövő állt.

A felavatási ünnepségek azt a jellegzetes vallási keveredést mutatták, amely meghatározó jellemzője volt a Nagy Konstantin által végrehajtott keresztény színezetű nevezetes vallási fordulatnak. Bár Konstantin formálisan már 312-ben csatlakozott a kereszténységhez, és 325-ben ő elnökölt az első egyetemes keresztény zsinaton Niceában, az új főváros felavatásának napját mégis öt évvel később, egy csillagjós útmutatását követve jelölték ki. Az ünnepségek keresztény jellegét nagyszabású körmenetek és istentiszteletek igyekeztek biztosítani, ugyanakkor áldozatokat mutattak be a régi pogány istenek tiszteletére is. A frissen elkészült lóversenypályán, a hippodromban, mielőtt megkezdődött az első fogathajtóverseny, körülhordozták Konstantin aranyozott faszobrát. E szobor a kezében Tyche istennőnek, azaz a Város Sorsa Úrnőjének szobrát tartotta. Konstantinápoly központjában két keresztény bazilika is épült és egy további a város szélén. Ugyanakkor új pogány szentélyek is létesültek. Az egyiket Tyché tiszteletére emelték, a másikat Rhea istennőnek. Sőt, a város magját alkotó egykori Byzantion, azaz Bizánc régi pogány szentélyét is beleillesztették az újonnan épített cirkusz körzetébe.
 Konstantinápoly szinte rekordidő alatt épült fel. Konstantin 326-ban határozott úgy, hogy birodalma keleti felében építi ki új uralkodói központját. Döntésében szerepet játszott, hogy a birodalom addigi fővárosával, Rómával mindvégig feszült volt a viszonya. Ritkán kereste fel a várost, és akkor is csak keveset időzött ott. Az új főváros helyének kiválasztásánál több szempont is érvényesült. Byzantion, a régi görög gyarmatváros, amelynek helyén épült fel Konstantin új városa, megfelelő helyszínnek ígérkezett, mert kiváló stratégiai helyen feküdt, az Európát és Ázsiát elválasztó tengerszoros partján, nagy jelentőségű szárazföldi és tengeri kereskedelmi útvonalak metszéspontjában, gazdag tartományoktól övezve. Kiváló védelmi adottságairól maga Konstantin is meggyőződhetett 324-ben, amikor az ellencsászára kezében lévő város hosszasan ellenállt csapatai ostromának.
Öt esztendő lázas építkezéseit követően már egy pazar építményekkel büszkélkedő új uralkodói központ magasodott az egykori Byzantion helyén.
Konstantin új Rómává kívánta tenni frissen épített városát. Ezért a régi főváros mintájára tizennégy közigazgatási kerületre osztotta. Itt is kiépíttette a Capitoliumot, a városi tanács Rómával megegyezően senatusnak nevezhette magát, tanácskozó épületük pedig az új fővárosban is a Curia nevet nyerte. Róma mintájára itt is elkészült a Via Sacra, azaz a Szent Út. Konstantin arra is jelentős erőfeszítéseket tett, hogy a régi főváros arisztokrata családjai közül minél többen költözzenek át az új császári központba,  hogy ezzel is hangsúlyozza városának „új Róma” jellegét. A Tiberis partjáról azonban csak kevesen érkeztek. Pedig a város megkapta azt a kiváltságot is, amely eddig kizárólag Rómát illette meg, hogy lakói mentesültek minden adó- és közteher alól.
A számos kedvezmény nyomán a lakosság száma rendkívül dinamikusan növekedett, de elsősorban a környező görög provinciákból. Így az új Róma nyelve a görög lett, míg a latin csupán egy szűk rétegre, a császári hivatalnokok és katonák körére korlátozódott.
Konstantinápoly megalapítása azt is kifejezte, hogy az ekkor még egységes birodalom súlypontja egyértelműen áthelyeződött a keleti területekre, amelyek sokkal gazdagabbak és virágzóbbak voltak, mint a hanyatló nyugati provinciák.
A 4. század derekától a birodalom mindkét felének a népvándorlás megújuló viharai jelentették a legfőbb kihívást. A 375-ben Európára zúduló hun áradat nyomán  súlyos támadások sora érte a birodalmat.
395-ben a birodalom visszavonhatatlanul két részre szakadt. A Konstantinápoly központú keleti területek alkották a Keletrómai, vagy más néven Bizánci Birodalmat. Ennek uralkodói eredményesebbnek bizonyultak a barbár támadások elhárításában, mint a Nyugat.  I. Leó keletrómai császár 468-ban még megkísérelte a bukás előtt álló Nyugatrómai Birodalom megmentését. Hatalmas költséggel több mint ezer hajóból álló flottát küldött nyugatra, hogy az észak-afrikai területeket fölszabadítsa a germán vandálok uralma alól. Kísérlete azonban teljes kudarcot szenvedett. Nyolc évvel később Konstantinápolynak kényszerűen tudomásul kellett vennie a Nyugatrómai Birodalom bukását.
Évtizedekkel később I. Jusztinianosz (527–565) bizánci császár kísérelte meg először az egykori Római Birodalom helyreállítását. A császár kiváló hadvezére, Belizár néhány év alatt megdöntötte az észak-afrikai vandál birodalmat. Elfoglalta Kartágót, a  vandál királyt pedig fogva vitte Konstantinápolyba, ahol a hippodromban hurcoltatta körbe a diadalmenet részeként. A következő évtizedekben a bizánci seregek súlyos harcok árán Itáliát is visszahódították a germán  gótoktól. E nyugati hódítások azonban nem bizonyultak tartósaknak. Sőt, a 6. század végétől a balkáni területek jelentős része is elveszett az avarok és szlávok hatalmas erejű támadásai nyomán. S míg a korábbi évszázadokban a birodalomba benyomuló népek csak átmenetileg szállták meg a Balkán egyes területeit, a szlávok végleg letelepedtek, állandó konfliktusforrást jelentve a későbbiekben Bizánc számára. A birodalom katonai nehézségeit tetézte, hogy keleten a perzsákkal kellett megújuló harcokat vívni.
A birodalomban már Nagy Konstantintól kezdve szorosan összefonódott az állam és a hivatalos egyház. Létrejött a cezaropápizmus rendszere, amelyben a császár meghatározó szerepet játszott az egyház életében. Már Nagy Konstantin is püspöknek nevezte magát, az egyház külső ügyei püspökének. Tőle kezdődően a császárok hívták össze az egyházi tanácskozásokat, a zsinatokat, sőt gyakran elnököltek is azokon. Ők nevezték ki a konstantinápolyi pátriárkát. Maga a császári palota is erőteljes vallási jelleget kapott. Mint oltalmazó szent tárgyat idehozatták  Konstantin kereszt ereklyéjét. István vértanú relikviái számára pedig egy külön kápolnát építettek a palotában.
A császárok adták ki a nagy jelentőségű vallási rendeleteket, így például Nagy Theodosius emelte államvallássá a katolikus hitet 380-ban.
A Bizánci Birodalomban államegyházzá váló görögkeleti, vagy más néven ortodox (pravoszláv) egyházra erőteljes vallási szinkretizmus, azaz a keresztény és pogány elemek összekeveredése nyomta rá a bélyegét. Jól mutatja ezt a görögkeleti hitgyakorlat központi részéhez tartozó Mária-kultusz. Ennek kiformálódása során pogány istennők tulajdonságaival ruházták fel a bibliai Máriát. Jellemző példája ennek a folyamatnak, hogy 431-ben éppen abban az Efézusban mondták ki Mária istenanyaságának  dogmáját, amely város már hosszú évszázadok óta éppen a pogány istenanya, Artemisz kultuszközpontja volt. Hasonló jelenség figyelhető meg Szent György, a népszerű bizánci katonaszent esetében is. Vele kapcsolatosan a 20. századi kutatások egyértelműen bizonyították, hogy egy kisázsiai pogány mitikus hős kultusza folytatódott a neve alatt keresztényiesített változatban.
Vallási téren Bizánc Rómát tekintette fő vetélytársának és a versengés hamar megindult Konstantinápoly és Róma között. Mivel a régi főváros a kereszténységen belüli tekintélyét azzal is növelni akarta, hogy Péter apostolt a római gyülekezet alapítójaként és első püspökeként igyekezett beállítani, a konstantinápolyiak ezzel szemben Péter testvérének, András apostolnak a legendájára hivatkoztak. E legenda szerint ugyanis Byzantion, azaz Bizánc keresztény gyülekezetét András alapította, még mielőtt Péter Rómába jutott volna. Így az új főváros egyháza régebbi eredetet mondhatott magáénak, mint a Tiberis parti ősi főváros egyháza. A 381. évi konstantinápolyi második egyetemes zsinat már kimondta, hogy Róma főpapja után Konstantinápoly püspökét illeti meg a legmagasabb rang az egyházban. A 451-ben Khalkedonban tartott negyedik egyetemes zsinat határozatai Konstantinápoly főpapját egyenrangúnak nyilvánították a római pápával. Miközben Róma püspökei a korábban több más főpap által is használt pápa titulust kizárólagos jelleggel követelték maguknak, Konstantinápoly püspökei az egyetemes pátriárka címért folytattak szívós küzdelmet.
A vallási vetélkedés az 5. század végére meglehetősen elmérgesedett. Ennek eredményeként a Krisztus természetéről folytatott teológiai viták kapcsán 484-ben Róma püspöke exkommunikálta, azaz kiközösítette az egyházból a konstantinápolyi pátriárkát, aki erre válaszul törölte a római pápa nevét a dyptychákból, azaz azokról a táblácskákról, melyeken azoknak a nevei szerepeltek, akikért az istentiszteleteken imádkoztak. Ezzel bekövetkezett az első nyílt egyházszakadás Róma és Bizánc között, amely mintegy három évtizedig tartott.  
Konstantinápoly, azaz Bizánc lakói azzal büszkélkedtek, hogy ők a Theotokosz, azaz az Istenanya védelme alatt állnak, akinek oltalmába ajánlották városukat. Teológusaik érvelése szerint a bizánciak az Újszövetség választott népe, az új izraeliták, Konstantinápoly pedig az új Jeruzsálem.
Bizáncnak azonban éppen az erőteljes antiszemitizmus volt az egyik alapvető jellemzője, és a középkori Európára is áthagyományozott öröksége jól tetten érhető ez az állami törvényekben. Ezeknek még a szóhasználata is élesen megváltozott a konstantini fordulat után a korábbi pogány birodalmi időszakhoz képest. A  tárgyszerű, semleges megfogalmazásokat egy elfogult, érzelmektől fűtött nyelvezet váltotta fel, amely szókincsét leginkább az antiszemita római pamfletekből kölcsönözte. Nagy Konstantin már  315-ben kiadott rendeletében bordélyháznak nevezte a zsidók vallási összejöveteleinek helyét. Ugyanez a törvényszöveg a zsidókat  gonosz, elvetemült felekezetnek minősítette. Hasonlóan fogalmazott Constantius császár 357-ben kiadott rendelete, II. Theodosius törvénye pedig utálatos zsidókról beszélt.
Az állami törvényhozás már a IV. század első felétől igyekezett megakadályozni a zsidók és keresztények közötti házasságot. Nagy Theodosius 388 tavaszán a zsidó–keresztény vegyes házasságok kapcsán elrendelte: „Ha bárki elkövetne ilyen bűnt, azt úgy kell tekinteni, mint a házasságtörést” azaz száműzetéssel, vagyonelkobzással vagy halállal kellett büntetni.
A zsidók fokozódó jogkorlátozásának újabb szembeszökő megnyilvánulása volt az is, hogy megkezdődött kiszorításuk  a közhivatalokból és a hadsereg tisztikarából.  II. Theodosius császár 439 januárjában kibocsátott III. Novellájában kimondta, hogy „egyetlen zsidó sem tölthet be semmiféle közhivatalt vagy méltóságot”.
A 438-ban összeállított Codex Theodosianus magában foglalta a névlegesen kereszténnyé vált Római Birodalom első száz évének csaknem minden főbb zsidóellenes rendelkezését. Ezek korántsem csak a Bizánci Birodalomban erősítették az antiszemita joggyakorlatot, illetve a közgondolkodást. Mivel a kialakuló középkori államok törvényhozása is bőven merített belőlük, hatásuk az egész középkori Európában erőteljesen érvényesült. (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: