Nélkülük és ellenük - Horthy, Trianon és a zsidóság

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Az első világháborút követő forradalmak, a trianoni békediktátum, a kialakuló konzervatív, keresztény-nemzeti berendezkedés új helyzet elé állították a magyar zsidóságot. A politikai elit a kollektív felelősség elve alapján a zsidóságot tette bűnbakká, a „zsidó­kérdés­sel” igyekezett elterelni a figyelmet saját szerepéről, és a valódi megoldásokról. Bibó antidemokratikus nacionalizmusnak nevezte a feudális uralmi szellemmel telített Horthy-rendszert, amely szembeállította a modern nemzeti érzést és a modern demokratizmust.

A társadalmi reformok megvalósítása helyett a rendszer dogmatizmusba, irracionalizmusba és hamis politikai formulák gyártásába menekült. Ilyen volt a „zsidókérdés”, amely minden eddigi problémát vakító világossággal megmagyarázott, minden irritáló tapasztalatot értelmezhetővé tett és mindenre megoldást jelentett – vélekedett Bibó.
A parasztság sorsáért aggódó antiszemita Szabó Dezső a reformok elmaradására gondolt, amikor „görény kurzusnak” nevezte a rendszert, s az elitet a görényhez hasonlította, amely sunyi, büdös és lop.


A horthysta elit felmondta az előző korszak társadalmi szerződését, s a faji alapon meghatározott nemzetfogalomból kizárta a magát magyarnak valló zsidóságot. A rendszer kirekesztő (s nem befogadó) nacionalizmusa a keresztény értékeket hangsúlyozta, a gyakorlatban azonban beérte a fellendülő nemzeti kegytárgykultusszal (Szent Korona, Szent Jobb stb. mitikus tisztelete) és a vallásoskodó „szájkereszténységgel”.

Káosz és pogromok

A keresztény kurzus fő vádpontja szerint a zsidók csinálták a forradalmakat, a valóságban azonban sokkal inkább elszenvedői voltak ezeknek az eseményeknek. Az 1918. október 31-én megalakuló Károlyi-kormányban két zsidó származású (kitért) miniszter foglalt helyet: a polgári radikális Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond munkaügyi, népjóléti, majd közoktatásügyi miniszter. Később, a köztársasági elnökké választott Károlyit követő Berinkey-kormányban (1919. január 11. – március 21.) a zsidó vallású Szende Pál pénzügyminiszter vett részt.
Már az őszirózsás forradalom kezdetén, 1918 novemberében pogromok törtek ki országszerte az elvesztett háborút követő nyomor és éhínség miatt. Az antiszemita incidensek, fosztogatások, bántalmazások 6206 főt érintettek, s egymilliárd korona kárt okoztak. A bántalmazottak védelmére zsidó önkéntes karhatalmi századok alakultak. Súlyos problémát jelentett az idegen – cseh, román, szerb – megszállás alá került elcsatolt területeken élő zsidóság helyzete, de a hazai zsidóságon belüli ellentétek is. A pesti Vigadóban november 6-án tartott országos nagygyűlésen utoljára jelentek meg a történelmi Magyarország hitközségeinek küldöttei, ahol kifejezték ragaszkodásukat a magyar nemzethez. A hűségnyilatkozatot éjszaka a rádión keresztül tették közhírré, s felhívták a győztes országok zsidóságának figyelmét, hogy támogassák Magyarország területi integritásának megőrzését.
A gyűlésen a neológia vezetőiből megalakították a Magyar Zsidók Központi Szövetségét. A következő hónapokban kiéleződött az ellentét a magukat magyarként (vallásfelekezetként) meghatározó neo-lóg vezetők, és a Jászi támogatását élvező, a zsidóságot külön nemzetiségnek tekintő cionisták között. A belső harc a cionisták vereségével végződött, akiket sikerült a pesti hitközségből kiszorítani.  1919. március 11-én Székely Ferencet elnökké, Léderer Sándort pedig alelnökké választották. Az Egyenlőség szerkesztője, Szabolcsi Lajos szerint a Károlyi-kormány nyitotta meg az „antiszemita forradalmak” korszakát. Az ellenforradalmi érzelmű zsidóság félt a pogromok melegágyát jelentő káosztól, a felizgatott tömegektől és a társadalmi rend labilissá válásától.

A front két oldalán

A polgári demokratikus rendszert 1919. március 21-én a Tanácsköztársaság váltotta fel, melyet később zsidó diktatúraként jellemeztek. A Forradalmi Kormányzótanács első összetételében 34 tagja közül 15 volt zsidó származású (más források szerint ennél több), köztük a leghírhedtebbek: Kun Béla külügyi, Vágó Béla belügyi, Szántó Béla hadügyi népbiztosok, továbbá a megtorlásokat irányító Korvin Ottó és Szamuely Tibor. Identitásukat tekintve a zsidóságon kívül helyezkedtek el, ahogy Kun Béla mondta: „Nem zsidó vagyok, hanem kommunista.”
A zsidóság szemükben tipikusan ellenforradalmi „burzsoá” réteg volt, melyet fel kellett számolni, akárcsak a hitközségi élet vallási és intézményi kereteit. Szabolcsi Lajos szerint a zsidó polgár, a kispolgár is, a kishivatalnok is, esküdt ellensége volt az „ázsiai jogrendszernek”. A Forradalmi Törvényszék 570 főt ítélt halálra és végeztetett ki, melyből 44 volt zsidó (8 százalék). Rajtuk kívül a terrorakcióknak is voltak zsidó áldozatai, mások pedig részt vettek a fegyveres ellenállásban. Néhány példa: Csornán felakasztották Glaser József földbirtokost, előzőleg kiszúrták az egyik szemét; Gyöngyösön Velt Ignác kereskedőt lógatták fel, mert kitűzte a nemzeti lobogót. A szolnoki ellenforradalomban (május 3–4.) 390 zsidó fehérgárdista harcolt fegyverrel, közülük többen elestek, illetve kivégezték őket. A túszszedő akciók következtében számosan kerültek börtönbe – hitközségi vezetők, nagyiparosok, pénzemberek – mint a rendszer potenciális ellenségei. A Budapesten és nagyobb vidéki városokban letartóztatott 715 „ellenforradalmi túsz” közül 160 volt zsidó (22 százalék). Budapesten a 386 túsz 15 százaléka (58 fő), Szombathelyen a 29 túszból 9 fő (31 százalék).
A zsidók pénzzel támogatták a bécsi és szegedi Antibolsevista Comité megalakulását, s a gróf Károlyi Gyula vezette aradi ellenforradalmi kormánynak a zsidó dr. Pálmay Lajos volt az igazságügy-minisztere. A szegedi tartalékos tiszti századból alakult meg a Nemzeti Hadsereg, az utóbbi állományának 17 százalékát tették ki zsidók. A tiszti század május 6-án Szegeden lefegyverezte a „vörösöket”, a tisztek közül két szakaszparancsnok – Biedl Jenő és Fischer Marcell – zsidó volt, az utóbbi hajtotta végre a laktanya visszafoglalását (24 fős szakaszában 22 zsidó tiszt szolgált).
Az ellenforradalmi kormány ezt követően átköltözött Szegedre, ahol Horthy Miklós hadügyminiszter vezetésével megindult a Nemzeti Hadsereg szervezése. Horthy később kivált a kormányból, s létrehozta a független fővezérséget. A zsidó tisztek közül Sióagárdi Zöld Márton volt a legismertebb, akit Horthy 1920-ban léptetett elő vezérőrnaggyá, később a honvédség egyetlen zsidó tábornoka volt, aki még 1944-ben is büszkén viselte egyenruháját a Dohány utcai zsinagógában.
A szegedi gondolatnak meghatározó elemét jelentette a kommunistákat a zsidókkal azonosító antiszemitizmus. Ugyanakkor nem lehetett szemet hunyni a zsidók ellenforradalmi érdemei felett – ezt gróf Teleki Pál miniszterelnök 1920. december 17-ei második programbeszédében elismerte –, ezért különb­séget tettek az asszimilált, „hazafias” zsidóság és a nem asszimilált idegenek (galíciaiak) között, az utóbbiak művének tekintve a forradalmakat.
A Tanácsköztársaság bukását követően 1919. augusztus 28-án a pesti hitközség vezetősége nyilatkozatban határolta el magát a proletárdiktatúra vezetőitől, s kinyilvánította „törhetetlen hűségét” a magyar nemzethez. A nyilatkozatot az újrainduló Egyenlőség szeptember 11-ei számában tették közzé. Mindez hiábavalónak bizonyult, mert az elkövetkező másfél esztendőt – Szabolcsi szavaival – a „fehéren izzó antiszemita légkör” határozta meg. Horthy november 16-án a Feszty-körkép honfoglaló vezérét imitálóan fehér lovon, harangok zúgása közepette vonult be a „nemzetet megrontó” bűnös Budapestre, hogy az „ország itt összefolyt piszkát” (vagyis a zsidóságot) megrendszabályozza.
Az elkövetkező másfél évben a Nemzeti Hadsereg tiszti különítményei Horthy tudtával véres bosszút álltak, brutális kegyetlenkedéseiknek mintegy 3000 zsidó áldozata volt. A különítményesek mellett az Ébredő Magyarok Egyesülete szervezett pogromokat a fővárosban és vidéken, az egyetemeken pedig a fajvédő diákszervezetek, bajtársi szövetségek (Turul Bajtársi Szövetség, Csaba Bajtársi Egyesület stb.) tagjai verték a zsidó hallgatókat. Hódított a turanizmus, amely a finnugor eredettel ellentétben a magyarokat a turáni népek nagy ázsiai csoportjába sorolta (sumerok, hunok, szkíták, törökök stb.). A mitikus fajelmélet szerint az ősnemes magyar nép ellenségei a hontalan, másokon élősködő zsidók és cigányok, a magyar jövőt a fajok – a turáni magyar és az idegen (sémi) zsidók – harca határozza meg.
Nem javult a helyzet 1920-ban sem, a januárban megválasztott új nemzetgyűlés döntő többségében antiszemita képviselőkből állt, csupán négy zsidó jutott mandátumhoz (közülük Vázsonyi Vilmos külföldön tartózkodott). Szabolcsi szerint: „1920 tavaszán már kemény réteggé szilárdult 1919 őszének antiszemita lávatömege. Ezen a rétegen akarták felépíteni az új Magyarországot, nélkülünk, ellenünk.” A június 4-én aláírt békediktátum érzékenyen érintette a zsidóságot, hiszen a szomszédos országokhoz csatolt 3 millió 300 ezer magyar között ott volt 438 ezer zsidó. Az új hatalom alá kerülő, s nemzetiséggé nyilvánított zsidók hűek maradtak magyar kötődésükhöz. Kecskeméti Lipót nagyváradi rabbit börtönbe csukták templomi beszédéért: „A mi nemzeti érzésünk a magyarságé. Mi az új uralomban is magyar zsidók vagyunk, a magyar érzésnél kitartunk a maga végtelenségében.”

Horthy büszkén védte a „faji géniuszt”

Trianon következménye volt, hogy  a Csonka-Magyarország etnikailag csaknem homogén állammá vált, s nem tartott igényt a zsidóság integrációjára, sőt azt faji fenyegetésnek tekintette. Másrészt az elcsatolt területekről érkezőknek is kenyeret kellett adni a zsidóság rovására. Ezt szolgálta az arányosítás, a „keresztény őrségváltás” megfogalmazása, az egyes területeken – szabad értelmiségi pályák, kereskedelem, ipar – „túlreprezentált” zsidóság visszaszorítása. A gróf Teleki Pál vezette kormány alatt elfogadott numerus clausus (zárt szám) nevű törvény (1920. szeptember 28.) az egyetemekre felvehető hallgatók számát az egyes népfajok és nemzetiségek országos arányának mértékében határozta meg. A végrehajtási utasítás mellékletében az izraeliták mint külön nemzetiség (népfaj) szerepeltek. A törvény értelmében a hallgatók 5 százaléka lehetett zsidó, a zsidóság társadalmi számaránya 5,9 százalék volt. Megszületését Prohászka Ottokár püspök támogatta legerélyesebben, mely által elhárult „a magyar faji géniusz veszélyeztetése” a zsidóság „túlsúlyának” felszámolásával.
A numerus clausus új korszakot nyitott az ország történetében: a zsidóságot a dualista kori vallási felekezet helyett népfajnak tekintették, s kizárták a magyar fajból; megsértették a tanszabadság elvét és megakadályozták a professzionális szakértelmiség kialakulását. (Bibó szerint kialakult a „mezei jogászat”, s a tudás helyett a „négylovas hintó varázsszelleméhez” való ragaszkodás.) A törvény ellentétes volt a trianoni békeszerződés kisebbségvédelmi rendelkezésével, amely tilalmazta a magyar állampolgárok faji, nyelvi, vallási szempontú megkülönböztetését; emiatt számos tehetséges zsidó fiatal hagyta el hazáját, s tanult külföldön (többen közülük Nobel-díjasok lettek). A numerus clausus az első jogszabály volt Európában, amely származási alapon korlátozta az állampolgárok egyenlőségét. Horthy 1943-ban Klessheimben Hitler előtt azzal dicsekedett, hogy a törvénnyel Magyarország a világon elsőként tett hitet az antiszemitizmus mellett. (Bibó szerint a Horthy-rendszer fasizmusként indult, majd félliberális parlamentarizmusként működött, s végül fasizmusként fejeződött be.)
Mi maradt a zsidóság számára? A legvagyonosabbak között kitérési hullám indult el, a neológia fenntartotta az asszimiláns ideológiát, de nagyobb hangsúlyt helyezett a belső, hitközségi életre. Komlós Aladár a külszínre asszimiláns, dzsentris zsidókat elutasítva – akik „vadászkalapot hordanak, időnként berúgnak és azt mondják, hogy kérlekalássan” – a zsidó öntudat, érzés és szellem újrafelfedezésében, megerősítésében látta a megoldást. (A szerző történész.)

Egy antiszemita naplója

Tormay Cécile egyik legismertebb művében, a Bujdosó könyv című, az 1918-as őszirózsás forradalmat felidéző írásában hatvannyolcszor fordul elő a zsidó szó, ami a kötet oldalainak 41 százalékán olvasható. A „zsidó” (és annak egyik szinonimájaként a „galíciai”) szót tartalmazó idézetek a forradalom okát, jellegét és  szellemi vezető csoportját is ide kötik, továbbá megjelenik ezek külleme, és körvonalazódik mindennek következménye. (Kiemelések a szerkesztőtől.)

„Túl a Dob utcán a Rombach utca tájékára értem. És a budapesti gettó zsivajogva nyüzsgött körülöttem. Senki se szabta ki az özönlő zsidóságnak ezt a városrészét. Elmúltak már azok az idők, mikor Buda és Pest területén nem hálhatott meg zsidó, nem lehetett saját neve alatt se háza, se üzlete. Ötven év alatt birtokukba vették a várost. De azért csináltak maguknak még egy külön gettót is. Egész utcákat leptek el, házakat szálltak meg, amelyekben egymás között lehetnek. Az újonnan épített utcák és házak sebesen piszkolódtak. És a kapuk torkából ugyanaz a szag árad, amelyet az amszterdami, a római és a velencei gettóban is éreztem…”

„Rákóczi népe …, akik mostohán élnek a Kárpátok mélyedéseiben, a galíciai zsidóság vándorútján. Ismerem szegény kis falvaikat, melyekre a kaftános piócahad vérszomjasan veti rá magát első éhségével, törtető útján nyugat fele. Ott jöttek be évtizedről évtizedre a lengyel–orosz zsidók, akik levágják a pajeszt, mire Kassára érnek; levágják a kaftánt, mire Miskolcra érnek és milliomos bárók lesznek Budapesten.”

„Egy megmérgezett város közepén ott áll az orosz–lengyel zsidók fia [Jászi Oszkár] és fajának egész destruktív dühével bomlasztó teóriákat szaval az őstermészettel szemben, elfeledve, hogy Svájcban hegyekbe torlódik három nagy faj találkozása, míg Magyarországon egy medencébe futnak össze a népek árjai, melynek termékeny medre, lelke és ereje mindörökre a magyar faj marad.”

„Mi asszonyok már sokan vagyunk. Tegnap a Tűzoltó utcában gyűlt össze egy kis tábor, holnap a Duna túlsó partján, aztán a Balaton utcában, összevissza mindenütt. És én beszélek az asszonyoknak, elmondom nékik, hogy egy triangulus a mi várunk, melynek három kiugró bástyája: a hazánk, a hitünk, a családunk. Ezt a három bástyát fenyegeti a zsidó szocialista kommunizmus.”

„Nagy Péter végrendelete a szláv világuralom programja. A rabbinusok fiának: Karl Marxnak, eredeti nevén: Mardochajnak kommunista kiáltványa pedig a zsidó világuralom programja. Ha megvalósul, elpusztul Magyarország és utána az emberiség kultúrája.”

„Az asszonyok szervezkedésének hírét és felhívásunkat a hajdani konzervatív lapok előzékenyen, de jóformán megjegyzés nélkül közölték. – Mi nem támadni, de védekezni akarunk – mondottam Vészi Józsefnek, a Pester Lloyd főszerkesztőjének. És ő igazságérzetében azt felelte: – Közölni fogom a felhívásukat és természetesnek találom, hogy keresztény és nemzeti alapon szervezkednek, mert Magyarországot – nem a zsidók – de zsidók tették tönkre! Ötszáz zsidó… Én mondom ezt, aki magam is zsidó vagyok. Feljegyeztem ezeket a szavakat, nem azért, hogy tanút hívjak bennük magam mellé; hanem azért, hogy tanúságot tegyenek! Bizonyára vannak a zsidók között többen is, kik így gondolkoznak. De milyen súlyos hibát követnek el saját fajukkal szemben, hogy nem bélyegzik meg maguk között a bűnösöket.”

„A fajok élete hasonlít az egyének életéhez. Megvan a gyermekkoruk, az ifjúságuk, férfikoruk és az öregségük. A zsidó fajt az emberiség megfosztotta ifjúsága és férfikora virágzásától. Kielégületlenül öregedett meg... Kortársak nélkül, magányosan, idegenszerűen itt maradt közöttünk, fiatal népek között. Nem tudott meghalni, mert a beteljesülést várta. És most, mikor a história körülményei kedveznek tehetségeinek és tulajdonságainak, sírja szélén, szinte az enyészet feloszlása közben éli ki egy szörnyű haláltáncban elmulasztott virágzást. Ahasverus fiatalra festi az arcát, részegen tántorog, és haldokolva orgiát ül.”

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit