Kereső toggle

Menni vagy nem menni

A magyar–zsidó együttélés története a 20. század elejéig (6. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar zsidóság a polgári egyenjogúsítását követően – az asszimilációs igények és törekvések mentén – a 19. század második felében végérvényesen két részre szakad. Az ortodoxok ragaszkodnak a judaizmus életmódként való felfogásához, míg a hagyományos zsidó életviteltől fokozatosan elszakadó asszimilált zsidóság vallási igényeit a neológia elégíti ki. Az önmagukat Mózes-hitű magyarokként aposztrofáló zsidók lerakják a modern magyar polgári kultúra, tudomány, ipar, gazdaság alapjait, sportolókként világraszóló érdemeket szereznek. Az 1870-es években a gazdasági válság mentén felszabadult frusztráció az életszínvonal romlásáért a zsidókat teszi felelőssé, Európa-szerte antiszemita uszításokat, szervezkedéseket vonva maga után.

A magyar országgyűlés 1867-ben kimondja a magyar zsidók polgári egyenjogúságát, vagyis azt, hogy a zsidók polgári és politikai jogaik tekintetében az ország keresztény lakosaival egyanrangúak. Megkezdődik a zsidóság intézményesülése, a kormány egy országos izraelita, egyházi és oktatási ügyek koordinálásával foglalkozó autonóm testület felállítását szorgalmazza. Ezt megszervezendő, 1868. december 14-én veszi kezdetét a zsidó kongresszus, azaz az izraelita felekezetek első egyetemes közgyűlése, mely végül a hagyományos és haladó irányzatok közti szakadáshoz vezet.

A hagyományos irányzat ugyanis a judaizmust életmódként definiálja: zsidó az, aki életvitelének kialakításában a Tóra és a Talmud alapelveihez, tanításaihoz ragaszkodik. Ebben a kontextusban a rabbi által vezetett hitközség nem más, mint a mózesi és a rabbinikus törvények által szigorúan szabályozott életvitel szerves része, eleme, kerete. A haladó irányzat ezzel szemben a zsidó vallást egy, az ember vallási szükségleteit betöltő monoteista vallásként határozza meg, nem követel szigorú vallásos életvitelt. A hitközséget nem rabbik irányítják, a szervezet a modern élethez igazodni kívánó zsidók vallási igényeit elégíti ki.

A kongresszus következtében tehát a magyar zsidóság három, saját országos szervezetet és hitközséghálózatot fenntartó irányzatra szakad, a haladókból megszületik a neológ (kongresszusi), a hagyományőrzőkből az ortodox szárny, a kongresszus előtti állapotokhoz ragaszkodókból pedig a status quo ante.

A régi csillogás megújítói

A gyorsan magyarrá válni kívánó neológok körében éles nyelvi váltás történik, kiépítik magukban a magyar nemzeti identitást, nem egy esetben pedig ki- és betérések, vegyesházasságok történnek. Minekutána bárhol letelepedhetnek, a városok kultúrájának markáns formálóivá válnak. 1890-re zsidók teszik ki a főváros lakosságának húsz százalékát. Keverednek az ország más nemzetiségű lakosaival, széles kapcsolatrendszert építenek ki, elismertté válnak az elit körökben. Bekapcsolódnak a szabad versenybe, a modern polgári kultúra, gazdaság, ipar kialakításába. Többen befolyásos nagytőkésekké válnak, az értelmiségi területeken tevékenykedők között arányuk ötvenszázalékos, a modern magyar polgári kultúra tulajdonképpen elképzelhetetlen aktív részvételük nélkül.

A neológokkal szemben az ortodoxok elhatárolják magukat az emancipációs törekvésektől, a zsidóságot vallás-nemzetnek hiszik, melynek vissza kell majd térnie az Ígéret földjére. A cionizmus egyik előfutárának tekinthető pozsonyi születésű Akiva Josef Schleisinger (1837–1922) rabbi például 1870-ben Jeruzsálembe költözik, 1873-ban pedig kiadja A régi csillogás megújítóinak társasága (Chevrát máchsirei átárá l‘jósná) című brosúráját, melyben az Ígéret földjére való visszatérésről, zsidó hadsereg szervezéséről, mezőgazdaságból élő településekről, a héber nyelv újjáélesztéséről stb. ír. 1878-ban másik két magyar rabbival, David Meir Gutmannal és Joschua Stampferrel Izrael földjén megalapítja a Petah Tikva (Reménység kapuja) névre hallgató települést. Az ortodoxok többsége azonban hazánkban marad, a rabbinizmus által formált életvitelt követi, a városokban  zsinagógák, imaházak, iskolák környékén, önmaga köré „gettót” építve „zsidó utcákban” telepszik le, nem vegyül környezetével, bár közülük is számos üzletember, gyártulajdonos vesz részt intenzíven a magyar gazdaság formálásában.

A zsidó irányzatok létével szemben a magyar kormány csak egyetlen egységes izraelita hitfelekezet létezéséről vesz tudomást, s az 1895-ös recepció, azaz a zsidó vallás keresztény vallásokkal való egyenjogúsítása alkalmával is egyként rendelkezik felőlük. 1895-től a „Mózes-hitű magyarok” immár minden tekintetben egyenlőek honfitársaikkal. Az Egyenlőség című neológ zsidó sajtóorgánum megjegyzi: „Az a czél, melyre a magyar zsidóságnak most már törekednie kell, a társadalmi recepció.”

A fajelmélet eredete

A társadalmi elfogadás maradéktalanul azonban gyakorlatilag soha sehol sem következik be Európában. A társadalmi átalakulások, a zsidóság felemelkedése, eleddig elnyomott tehetségük kibontakozása egyre borzolja az 1870-es évek gazdasági összeomlásában vagyonát vesztett kis- és középnemesség, illetve értelmiség idegeit. Az ekkor kialakuló modern antiszemitizmus az ókori antiszemitizmus, illetve a keresztény antijudaizmus különös elegyeként a 19. században mind szekulárisabbá váló Európában kvázi tudományos érvekkel üti fel a fejét.

A modern antiszemitizmus alapja a 18. század végén a francia nemesség ideológusai által a darwini fejlődéselmélet (a fajok eredete) mintájára kidolgozott „fajelmélet”. A tudomány és az objektivitás álruhájába burkolódzó elgondolás az emberiség felsőbb- és alsóbbrendű fajokra való osztásával eredetileg a polgári egyenjogúság gondolatát igyekszik cáfolni, a 19. században azonban a zsidóság elleni fegyverré válik.

Eleddig a „szemita” szó csupán a nyelvtudományban használatos, a francia Joseph Arthur Gobineau: Értekezés az emberi fajok egyenlőtlenségéről (Essai sur l’inégalité des races humaines) című írását követően azonban nemzeti karaktert, „fajt” jelöl. Ekkortól a népeket, nemzeteket már nem vallásuk, kultúrájuk, nyelvük, történelmük alapján különböztetik meg egymástól, hanem „faji jellegzetességeik” mentén. Ettől a ponttól kezdve okafogyottá válik mindenféle vallási, kulturális stb. változásra való törekvés, ugyanis a teória szerint egy adott nemzethez tartozó személy vallásának, kultúrájának, nyelvének stb. lecserélésével sem változik meg, hisz „faji karaktere” ugyanaz marad.

A „fajelmélet” aspektusából a zsidó keresztény hitre térésével is „megjobbíthatatlan” marad: megszületik a „megkeresztelt zsidó” fogalma. Az „antiszemitizmus” – mely kifejezést a zsidógyűlölet helyett  először a német Wilhelm Marr használta 1873-ban  – már nem a zsidó vallás ellenébe és helyére tör (antijudaizmus), hanem a „szemiták” közé tartozó zsidók bizonyos „tipikus”, „megváltoztathatatlan” jellemvonásait utasítja el. Az antiszemita a „torzult jellemű” zsidó személyekkel szemben magasabb rendűnek titulálja magát, s megkérdőjelezi létjogosultságukat a társadalom különböző szegmenseiben, célja pedig, hogy az általuk betöltött pozíciókat, kiváltságokat megszerezze, helyüket elfoglalja.

Az antiszemitizmus elementáris erővel jelenik meg a 19. században, elsöprő erejét a történelmi kereszténység teológiai vetésének köszönheti, mely a zsidókat évszázadokon át gonosz, megátalkodott személyeknek kiáltotta ki. E megállapítás pedig nemcsak a kifejezetten vallásos uszítókra, hanem a kereszténységet „csupán” a nacionalizmus társadalmi erkölcsöt szolgáltató alkotórészének tekintő gyűlöletkeltőkre, sőt a kimondottan szekuláris antiszemitákra is igaz.

Antiszemita káté

A francia, német, osztrák és magyar antiszemita propagandát és a zsidóellenes szerveződéseket egyöntetűen a zsidók gazdasági és társadalmi felemelkedése, illetve az 1870-es évek gazdasági válságának bűnbakkeresése robbantja ki. Európa-szerte ekkor jelennek meg az első antiszemita pamflettek, újságok, alakulnak antiszemita pártok, a parlamentekben zsidóellenes beszédek hangzanak el. 1882-ben Drezdában a zsidóság gazdasági és társadalmi visszaszorításának megszervezésére összeül az első antiszemita kongresszus, melyen magyar és osztrák antiszemita vezetők is részt vesznek. A zsidóellenes kirohanásokban a „fajelmélet” érvrendszere dominál. Az osztrák antiszemitizmus áthatja a diákszervezetek, tornaegyletek életét, Bécsnek 1897–1910 között Karl Lüger személyében antiszemita polgármestere lesz. Oroszországban és Ukrajnában pogromok dúlnak, az üldözöttek közül sokan hazánkba menekülnek.

Ebben az európai közegben születik meg a magyar antiszemitizmus is, melynek vezetői az 1870-es években birtokait vesztett nemesség soraiból kerülnek ki. A gyűlölködés a városokban a sikeres üzletemberek, értelmiségiek, a falvakban a Galíciából frissen betelepült zsidó kereskedők és házalók ellen irányul. A szakmai kudarcaiért zsidókat okoló Istóczy Győző 1875-ös parlamenti felszólalása a magyar politikai antiszemitizmus kezdete, 19. századi kiteljesedése pedig az 1882-es tiszaeszlári vérvádat követő évekre tehető. (Szarka Lajos: A tiszaeszlári szörnyeteg. Hetek, 2012. április 13.)

A középkori babonák, hamis tanúságtételek mentén megfogalmazódó „állítólagos rituális gyilkosságról” bőséggel írnak a klerikális lapok, az országban vérvádőrület lesz úrrá, Istóczy tömegesen kapja a „gyilkos merényletekről” szóló leveleket, a szülők a „vérivó” zsidókkal riogatják gyermekeiket. Az ügy folyamán több helyütt zavargások törnek ki, antiszemita falragaszok, plakátok buzdítanak zsidók elleni tettlegességre, a papok szószéke a zsidók elleni uszító fórummá válik. Az 1883. augusztus 2-ai ítélethozatal felmenti a vádlottakat. Istóczy a parlamentben az ítélet tévességére hivatkozik, a gyárakban több helyütt zsidóellenes zavargások kezdődnek, melyek helyenként halálos áldozatot is követelnek, s még olyan településekről is tudunk, ahol a hatóságok a tüntetőkkel rokonszenveznek.

1883 őszén jön létre az Országos Antiszemita Párt, mely az 1884-es választásokon tizenhét, a ’87-esen hét mandátumot szerez, majd bomlásnak indul. A per után alakulnak az első antiszemita szervezetek is. 1884-ben lát napvilágot Zimándy Ignác plébános Antisemita kátéja, valamint Nendevitch Károly egyetemi professzornak a zsidók „alávaló” jelleméről írt tanulmánya. 1895-ben a recepció kapcsán egy klerikális lap ismét vérvádat emleget. A zsidóellenesség a nacionalizmus jegyében s a kapitalizmus és a modernizáció elleni küzdelemként jelenik meg. A 20. század első antiszemita törvényeit az a nemzedék hozza, amelyik a tiszaeszlári vád idején kisgyermek, vagyis akikben még gyermekként ültették el a zsidógyűlölet magvait.

„A zsidó Jules Verne”

A politikai cionizmus tulajdonképpen erre az Európa-szerte mindinkább erősödő antiszemitizmusra kíván választ adni, bár magának a zsidóság ősi földjére való visszatérésének ígérete és „világszükséglete” magában a Szentírásban gyökeredzik, s az ortodoxok közül már jónéhányan gyakorlatban is megvalósítják.

Az 1860-ban a budapesti Dohány utcában született, majd tizennyolc éves koráig Budapesten tanuló Herzl először az 1880-as évek elején, joghallgatóként találkozik az osztrák antiszemitizmussal Wagner antiszemita tüntetésbe átcsapó temetése, illetve az egyetem Albia nevű, nagynémet elvek alapján szerveződő, őt magát is kirekesztő diákszervezete kapcsán. Bár a zsidóellenes diáktüntetések, antiszemita uszító könyvek láttán még mindig bízik az emancipáció sikerében, az 1894-es év fordulatot hoz. A Neue Freie Presse párizsi tudósítójaként szemtanúja a francia antiszemita propagandának, zsidógyűlöletnek, s az asszimilált, bankházakat működtető zsidó családból származó Alfred Dreyfus kapitány koholt vádak alapján levezényelt perének. 1895-ben a magas pozícióba jutó Dreyfust megfosztják tiszti rangjától, deportálásra és kényszermunkára ítélik – az ítéletet tömeges örömünnep és „Halál a zsidókra!” szólamok kísérik. A megrázó élmény Herzlt megoldások keresésére sarkallja, megérzi, hogy az antiszemitizmus „mélyen fekvő okok következtében egyre súlyosabbá fog válni, az elkerülhetetlen katasztrófáig”, s hogy „egyetlen kiút van csak: kivándorlás az Ígéret földjére”.

Átfogó mozgalmat álmodik, s a jövőbeni zsidó állam szerkezetét jogi aktába foglalja. Az ügyben két másik magyar újságíró van mellette. Friedrich Schiff eleinte kételkedik tervében, azt tanácsolja, kérjenek orvosi véleményt, vajon a terv „egy józanul gondolkodó, felelősségteljes embertől származik-e”. Végül 1896-ban megjelenik A zsidó állam. Kísérlet a zsidókérdés modern megoldására (Der Judenstaat. Versuch einer modernen Lösung der Judenfrage) című mű, 1897-ben pedig az első cionista világkongresszusra is sor kerül, ahol Herzl létrehozza a leendő zsidó állam végrehajtó szerveit. Schiff csak 1898-ban változtatja meg az álláspontját, pálfordulása kapcsán Herzl naplójába jegyzi:  „…akik hozzá hasonlóan őrültnek véltek, most elém járulnak. De mi lett volna, ha ezek miatt az emberek miatt haboztam volna? A világ szegényebb volna egy eszmével, és a zsidóság szegényebb volna egy nagyszerű mozgalommal.” Egy másik magyar újságíró, Max Nordau azonban –  aki huszonhat éves koráig Magyarországon él, majd világhírű esszéista lesz, így szerteágazó kapcsolatrendszerrel bír zsidó és nemzsidó körökben egyaránt – kezdetektől támogatja az elképzelést, úgy véli:  „a zsidóság vagy cionista lesz, vagy nem lesz.” Nordau érdeme, hogy a cionista mozgalom világviszonylatokban ismertté válik, Herzl azt írja neki: „Ha én vagyok a kongresszus keze, te vagy a hangja, aki Európához szól.”

Magyarország zsidó lakosai nem igazán értik Herzlt, Szabolcsi Miksa, az Egyenlőség szerkesztője szerint Herzl „a zsidó Jules Verne”, s „…a magyar zsidót nem fogja rábírni a haza elhagyására sem az antiszemitizmus, sem semmiféle más járvány, vagy országos csapás.” „Vegye tudomásul egyszer mindenkorra mindenféle cionista és hazaszerző, hogy e földben vannak gyökereink, hogy ez a föld a mi szentföldünk, hogy e föld mással föl nem cserélhető, mivel sem pótolható, örökké és megváltozhatatlanul hazánk.”

Az önmagukat teljes mértékben magyarnak tekintő neológ zsidók a cionizmust hazaárulásnak tartják, mely veszélyeztetheti az emancipáció és a recepció vívmányait. Herzl unokaöccse, a könnyed irodalmi műfajokban jártas sanzonköltő, Heltai Jenő nem vállalja fel a cionizmus magyarországi terjesztését, mondván, ő nem zsidó, hanem magyar. Herzl válasza Heltainak a következő: „Vigyázz! Ne feledd el, amit mondok. Azt mondtad, nem vagy zsidó, magyar vagy. Hallottam ezt én már az utóbbi hónapokban úgy is, hogy »Nem vagyok zsidó, német vagyok!« Hallottam én ezt már jónéhány európai nyelven, de vigyázz! Egyszer majd az orrod alá dörzsölik, hogy nem vagy magyar. Mint a többinek azt, hogy nem német, nem osztrák! De akkor már késő lesz.” (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: