Algériában harminc év szovjet típusú szocializmus után, az első szabad választásokon az iszlamista FIS (Front Islamique du Salut – Iszlám Üdvfront) párt nyert, de a katonai kormányzat az első forduló után érvénytelenítette az eredményeket, és betiltotta a FIS-t. Ezt követően 1992 és 2001 között az ország brutális polgárháborúba sodródott.
A FIS katonai szárnyában különböző fegyveres csoportokban 27 ezer gerilla (terrorista) harcolt a törvénytelennek tekintett kormány ellen, köztük 2-3000 afgán háborús veterán. A polgárháborúnak legalább 150 ezer áldozata lett. Kisebb intenzitással ugyan, de a terrorcsoportok ellen a harcok a mai napig folytatódnak.
Az algériaiak úgy írták le saját helyzetüket, hogy volt egy „nappali kormányuk” (a hivatalos központi hatalom) és egy „éjjeli kormányuk” (a „terroristák”), és annak, aki életben akart maradni, meg kellett találnia a módját, hogy hogyan tud mindkét rendszer elvárásainak megfelelni. E „kettős megfelelési kényszernek” nem csak a polgári lakosság volt alávetve, hanem mindenki, a politikusoktól a sarki rendőrig. A terroristák állítólag listákkal rendelkeztek, minden állami dolgozót lehetséges célpontnak tekintettek, különösképpen a rendőröket, a katonákat és az FLN- (Front de Libération Nationale) párttagokat.
Ezeken kívül ellenség volt minden olyan társadalmi réteg, amelyről feltételezhető volt, hogy ellenzi egy iszlám állam létrehozását: az értelmiség, az újságírók, a demokratikus pártok tagjai, minden keresztény – de a listák folyamatosan bővültek: nőgyógyászok, egyedül élő nők, végül már szinte bárki bekerülhetett. Az erőszaknak spontán kitörései is voltak a nem arab nyelven beszélő személyek ellen, a nem a szigorú vallási előírással öltözködő nőkkel vagy akár strandolókkal szemben. A terror tetőpontján (1997–98-ban) egész falvak lakosságát mészárolták le, a mai napig nem tudni, hogy pontosan milyen okból. Az éjjeli kormány „lakossági bejelentésekből” dolgozott, szomszédok, ismerősök jelentették fel, hol lakik egy rendőr, egy újságíró, így a terroristák címekre vonulhattak ki, ahol egész családokat mészároltak le. Emiatt az állami erőszakszervezetek egyes dolgozói is igyekeztek inkább „bebiztosítani magukat” a terroristáknál. Előfordult, hogy magas beosztású rendőrtisztek mind a két oldalnak dolgoztak, lebukásukig például éveken keresztül kiadták a terroristák ellen védelmet kérő polgárok adatait az üldözőiknek. Emiatt nem lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy az 1997–98-as vérfürdőket nem az ellenterror hajtotta-e végre, amennyiben feltételezzük, hogy a terrorelhárító alakulatok egyes vezetői esetenként megbízást vállalhattak a terroristák oldalán. Más feltételezések szerint az elhárítás stratégiájába beleférhetett a vérfürdők megrendezése. Ezt olyan történelmi példák is alátámasztják, amikor a központi hatalom megbízást adott „álterroristáknak”, vagy manipulált a háttérből valódi terrorcsoportokat, hogy a valódi terroristák népszerűtlenné váljanak, illetve megosztást hozzon közéjük. Cél lehetett az is, hogy a káoszra hivatkozva el lehessen halasztani a választásokat, és ne kelljen a katonai diktatúrát egy polgári kormánnyal felváltani. Az is előfordulthatott, hogy egyes terrorakciók a hadseregen belüli frakciók közötti harc „szövődményei” voltak. Bárhogy történt is, a hadsereg nem sietett véget vetni a vérfürdőknek, és a felelősöket is ritkán állították elő. Az algériaiak ezt a korszakot egy tömör mondattal szoktak leírni: „Nem lehetett tudni, hogy ki ölt meg kit, és miért.”
Jézus miatt szenvednek a berberek
A terrorhullám a 2004-ben indított „nemzeti megbékülés” politikájával ért véget. Ennek keretében 2006-ban átfogó amnesztiát hirdettek minden terroristának, aki leteszi a fegyvert, emberiség elleni bűncselekmény esetén is. Az amnesztiatörvény miatt az elszámoltatás, a felelősségre vonás teljes mértékben elmaradt. Egy csalódott algériai újságíró így írt erről: „Olyan országban élünk, ahol a tömeggyilkosok zavartalanul sétálhatnak az utcákon.”
A 2004-es és 2009-es választásokon a konzervatív, vallásos pártok új néven indultak, ám a választásokat a katonasághoz közeli pártoknak sikerült eddig megnyerniük. A vallásos tábor további engesztelését szolgálja valószínűleg a 2003-ban indított (erősen távirányított) sajtókampány az evangéliumi keresztények ellen, miután az algériai sajtó felfigyelt arra, hogy gyorsan növekszik a kereszténységre áttért muzulmánok száma az országban. A polgárháború alatt gyakorlatilag a semmiből alakultak ki evangéliumi gyülekezetek, a kabilok lakta területeken összesen 5-6000 fős tagsággal, amelyek kabil kulturális egyesületként lettek bejegyezve.
A kabilok (berberek) Algéria őslakói, akik már a Római Birodalom idején elfogadták a kereszténységet. Ez a kaukázusi (fehér) népcsoport később a domináns arab kultúrkörben is megőrizte saját nyelvét és kultúráját.
Az országban élő muzulmán hátterű keresztények száma ennél jóval magasabb, mert a kabilok lakta területeken kívül a volt muzulmánok egyáltalán nem csatlakoznak semmilyen formális keresztény csoporthoz. Egy kormányzati becslés szerint a külföldiekkel és a katolikusokkal együtt mintegy 70 ezer keresztény él az országban.
2006-ban törvényben rögzítették, hogy minden arra irányuló kísérlet, hogy muzulmánok egy másik vallásra térjenek át, bűncselekménynek minősül (lásd korábbi írásunkat: Szigorúan védett vallások. Hetek, 2010. október 15.). A törvény-előkészítés során a vallásügyi miniszter úgy nyilatkozott, hogy a kormány szemében a vallási prozelitizmus felér a terrorizmussal, ezért büntetendő.
Az új törvény nyomán a helyi hatóságok elkezdték felülvizsgálni az evangéliumi gyülekezetek működési engedélyeit, és 2008-ig közigazgatási határozattal sorban visszavonták azokat. A határozatok ellen a gyülekezetek nyomban közigazgatási perek sorát indították. Emellett a hatóságok szigorúan értelmezték az új törvényt, és a magánlakásokban tartott keresztény összejöveteleket is elkezdték tiltani (például egy magánlakásban tartott ötfős ima-összejövetel volt muzulmán résztvevőit megbüntették), csakúgy, mint a keresztény irodalom terjesztését bármilyen formában (egy volt muzulmán fiatal hölgyet azért büntettek meg, mert a kocsijában találtak néhány kötet keresztény irodalmat). Sok év kemény pereskedés után – mivel Algéria a polgárháborús konfliktusok ellenére jogállam, ahol a bíróságok függetlenek – liberálisabb értelmezés született a törvény alkalmazásáról, és a gyülekezetek visszakapták működési engedélyüket.
Az algériai evangéliumi keresztények politikai területen is történelmi győzelmet arattak, mert 2011. augusztus 2-án a vallásügyi minisztérium bejegyezte az Algériai Protestáns Egyházat, amely a főleg kabil gyülekezetek ernyőszervezete, vezetői pedig volt muzulmánok. Egy 2011. szeptemberben kiszivárgott diplomáciai sürgönyben az Algériában akkreditált amerikai nagykövet feljegyzést készített a kabil lakosságon belül zajló áttérési hullámról, megjegyezve, hogy „teljes családok fordulnak a keresztény hit felé”.
2012. 02. 03. (XVI/05)
