Kereső toggle

Az elveszett testvér visszatér

Interjú Joszi Peled izraeli holokausztügyi miniszterrel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ön Izraelt képviselte a Wallenbergévfordulóval kapcsolatos budapesti ünnepségeken. Vannak azonban, akik nem örülnek ennek az eseménynek. A második legnagyobb magyar ellenzéki párt a parlamentben tiltakozott az általuk holokausztbiznisznek nevezett jelenség és a zsidó szenvedéstörténet állítólagos túlzott hangsúlyozása ellen. Szerintük Magyarországon ideje inkább a saját áldozatainkra emlékezni. Ön szerint miért fontos az emlékezés?

- A második világháborúban a zsidó nemzetet egyetlen ok miatt érte pusztító tragédia, azért mert zsidók voltak. A holokauszt egy olyan hatalmas, egyedülálló történelmi esemény, különösen a mi nemzetünk számára, amelyet mindenütt tanítani kell a világon, mert nincs garancia arra, hogy nem történik meg még egyszer valami ilyen szörnyűség. Ha elfeledkezünk róla, akkor könnyebben megtörténhet.

Ön Belgiumban született a náci megszállás idején...

- Hat hónapos csecsemő voltam, amikor a szüleim beadtak egy belga katolikus családhoz. Keresztény gyerekként nőttem fel, semmit nem tudtam a judaizmusról, egészen nyolcéves koromig. Akkor tudtam meg, hogy zsidó családból származom, amikor anyám eljött értem, és magával vitt Izraelbe.

Mi történt a családja többi tagjával?

- Eltűntek. A szüleim, a nagyszüleim, az unokatestvéreim, mind eltűntek, miután Belgiumból Auschwitzba szállították őket. Egy kivétellel soha többet nem találkoztam velük az életben. Apámat előbb egy franciaországi munkatáborba vitték, majd onnan küldték tovább Auschwitzba.

Nem tudom, hogy hallott-e róla, de a magyarországi szélsőjobb sajtóban időnként egyfajta „Disneylandnek" nevezik Auschwitzot, olyan turistalátványosságnak, aminek nincs sok köze a tényekhez. Önnek van valami bizonyítéka arról, hogy pontosan mi történt a családjával?

- Nem találkoztam a rokonaimmal, így nem is tudtam megkérdezni tőlük, hogy mi történt pontosan velük. Nagyon sok évbe telt, amíg fel tudtam dolgozni azt, ami velem történt. A legtöbben, akik túlélték Auschwitzot vagy más táborokat, nagyon nehezen beszélnek arról, ami ott velük történt. Sok-sok évbe telik, amíg mentálisan is eléggé meggyógyulnak. Nekem is évtizedekbe telt, amíg eléggé megerősödtem ahhoz, hogy újra szembenézzek a múlttal. Nem hiszem, hogy bármelyikünk megfelelő szavakkal rendelkezne ahhoz, hogy leírja, ami történt. Elhinni is nagyon nehéz, hát még elmondani. Később sokszor jártam Auschwitzban és más táborokban is. Mindig sokkhatással van rám, újra és újra. Nehéz megérteni, hogy az emberek képesek voltak megtenni azt, amit megtettek. Ezért kell gondoskodnunk arról, hogy ez ne történhessen meg még egyszer.

Látott bármilyen dokumentumot vagy tábori papírt a rokonairól?

- Csak hat-hét éve éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy utánanézzek ezeknek, akkor mentem el a gyermekkorom helyszíneire...

Csak hat-hét évvel ezelőtt?

- Igen, addig nem tudtam rávenni magam arra, hogy elmenjek a régi helyszínekre. A belgiumi Mechlen városában áll egy múzeum, a belgiumi zsidóság múzeuma. Amikor ellátogattam ide, az igazgató nagyon udvariasan kezdte elmesélni a náci vészkorszak történetét. Félbeszakítottam, hogy engem nem ez érdekel, mert a történelmet jól ismerem. Meghökkent és azt kérdezte, hogy akkor mit szeretnék? Azt feleltem, hogy dokumentumokat szeretnék látni az apámról, akivel soha nem találkoztam. A németek nagyon alapos rend szerint dolgoztak, így alig fél órába telt, és az igazgató megtalálta a dokumentumokat. Láttam a papírokat, amelyeken az apám neve állt, és az a dátum, amikor Belgiumból Franciaországba, onnan pedig Auschwitzba küldték. Velem volt a fiam is, ott ült mellettem a múzeumban. Azt mondtam neki, hogy „Fiam, érintsd meg ezeket a papírokat, mert ez a legközelebbi pont, ahová el tudlak vinni, hogy megmutassam neked a nagyapádat". Ezután elmentem Auschwitzba, és ott is találtam dokumentumokat apámról, és nem csak róla. Mindenkiről ott voltak a feljegyzések, apám érkezési papírja, a besorolása, meggyilkolásának az időpontja és oka is. Sőt mi több, Mechlenben kezembe került az az SS-papír is, amelyen az állt, hogy Jefke Mendelevicset - akkoriban így hívtak - ezen és ezen a napon Auschwitzba kell küldeni. De addigra már a háborúnak vége volt.

Egy katolikus család mentette meg Önt. Megtudta később azt, hogy miért vállalták a kockázatot?

- Valószínűleg ugyanazért, amiért Raoul Wallenberg kockára tette az éle-tét. Az ember felteheti a kérdést, hogy valaki miért kockáztatja néhány zsidó miatt a saját és a családja életét? Túl kicsi voltam ahhoz, hogy megkérdezzem őket, de szerintem megmentőim nem is mérlegelték ezt, azért tudták megtenni.

Amikor az édesanyja egyedüliként visszatért Auschwitzból, megkereste és elvitte Önt ettől a családtól. Nem is találkoztak később?

- De, találkoztam velük, ötvenhat évvel később. Hatvannégy évesen találkoztam először szembe a múltammal. A szülőket már nem láttam, ők akkor már rég nem éltek. De találkoztam a három keresztény nővéremmel, akik közül a legidősebb kilencvenkét éves és a bátyámmal is, aki hetvenkilenc éves volt. A találkozó előtt nagyon ideges és feszült voltam. Azt gondoltam magamban, hogy talán neheztelnek amiatt, hogy teljesen elszakítottam magamat tőlük, és a sok-sok év alatt semmit nem hallottak felőlem. Így aztán szorongva mentem el a találkozóra, de ott nagy és kellemes meglepetés ért. Úgy fogadtak, mintha az elveszett öccsük tért volna vissza. Átöleltek, csókolgattak, nagyon-nagyon izgalmas és megindító találkozás volt. Igazi meglepetés volt a számomra, hogy a találkozó alatt egyszer csak elővettek 10-12 belga újságkivágást. Ezek a cikkek egy belga tábornokról szóltak, aki az izraeli hadseregben szolgált, vagyis éppen rólam. A katolikus családom összegyűjtötte ezeket a cikkeket, és amikor végül előbukkantam, elém tették őket.

A távolból tehát mégis végigkísérték az életét?

- Ma sem tudom, honnan tudták, hogy ez a tábornok én vagyok. Hiszen amikor hozzájuk kerültem, Jefke Mendelevicsnek hívtak, Izraelben pedig Joszi Peledként lettem ismert. Nem tudom, honnan jöttek rá a kapcsolatra, talán onnan, hogy a belga vezérkari főnök egyszer Izraelben járt, és akkor a mi vezérkari főnökünk elmondta neki, hogy van itt egy tábornok, aki Belgiumban született. A belga parancsnok kérte, hogy találkozhasson velem, és később meg is hívott Belgiumba. Talán a médiában megjelent tudósításokból fedezték fel, hogy a Jefke Mendelevicsből Joszi Peled lett. Nagyon örülök, hogy végül sor került a találkozóra, mert két hónappal később a legidősebb, kilencvenkét éves nővérem elhunyt.

Amikor Izraelbe jutott, katona lett, és sok háborút végigharcolt. Gondolkozott azon, hogy mi történne, ha Izrael elveszti ezeket a háborúkat?

- Megértem, hogy Ön azt a feleletet várja: igen, a háborúk során azon vívódtunk, hogy mi lesz Izrael jövője és sorsa. De amikor az ember a háborúban harcol, semmi ilyenről nem gondolkodik. Parancsnokként a küldetés végrehajtására összpontosítottam, és arra, hogy a katonáim túlnyomó többsége az ütközet után is életben legyen. A mi történt volna, ha... kezdetű gondolatok mindig a háborúk közötti időszakban bukkannak elő az emberben, soha nem a háború alatt. A hatnapos háborúban századparancsnok voltam, a Szuezi-csatornánál szolgáltunk. A '73-as háborúban dandárparancsnok voltam a Golán-fennsíkon, '82-ben, a libanoni háborúban pedig hadtestparancsnokként harcoltunk északon. Sok volt ennyi háború.

Mi volt a legdrámaibb pillanat a katonai pályafutása során?

- Attól tartok, hogy ismét ki kell ábrándítanom Önt. Sokszor megkérdezték tőlem ezt, és mindenki azt várja, hogy valami olyan csatát mesélek el, ahol csak a csoda segített abban, hogy életben maradjunk. Nem ez a helyzet azonban. Az 1973-as jom kippuri háborúban egy tankdandár parancsnoka voltam, Jeruzsálem mellől vezényeltek fel bennünket a Golán-fennsíkra. 10-12 órába telt, amíg Jeruzsálemből a tankjainkkal elértük a Golán-fennsík szélét. Amikor odaértünk a kijelölt helyre, megláttam, hogy 100-200 ember közeledik, nők és gyermekek csomagokkal együtt. Nagyon csodálkoztunk, hogy kerül ide, a frontvonalba ennyi nő és gyerek? Azt a választ kaptuk, hogy ezek az emberek a Golán-fennsíkról menekültek, mert a szíriai invázió következtében elűzték őket a saját házaikból. Ez igazi sokkot jelentett a számomra, mert azt kellett látnom, hogy újra menekültek vagyunk a saját országunkban. Nekem ez volt az igazi nagy, drámai pillanat az életemben. A jom kippuri háború teljesen váratlan támadás volt a szíriai és egyiptomi hadsereg részéről. Hirtelen megértettem, hogy az egész ország léte veszélyben forog. Persze, amikor felvonultunk a Golán-fennsíkra, és elkezdtünk harcolni, minderről elfeledkeztem, és már csak az előttünk álló feladatra koncentráltunk, hogy kiűzzük a szíriai behatolókat.

Az ENSZ és emberi jogi szervezetek rendszeresen brutális elnyomóként ítélik el az izraeli hadsereget. Mi a véleménye ezekről a vádakról?

- Tudom, hogy gyakran a nácikkal hasonlítanak össze bennünket, és azzal, ami itt történt Európában a második világháború során. De ez képtelenség: a második világháború hat évig tartott, és nem emlékszem arra, hogy a háború alatt náci tiszteket bíróság elé állítottak vagy börtönbe küldtek volna a civil lakossággal szembeni tetteik miatt. Izraelben azonban sok katonát, tisztet vontak felelősségre bíróság előtt, mert olyat tettek, amelyek nem feleltek meg a mi mércénknek. A pályafutásom alatt nem is tudom, hányszor állítottam le katonai akciót azért, mert fennállt a veszélye annak, hogy ártatlan civileknek okozunk sérülést. Másrészt azonban, kérem, értsék meg, hogy az ország létéért küzdünk. Az ellenségeink ismerik ezt az erkölcsi mércénket, és felhasználták ellenünk a legutóbbi 2006-os  Gázai övezet elleni katonai akció során is. Egy pillanatig sem haboztak, hogy iskolaudvarokból lőjenek ki rakétákat ellenünk. Biztosra vették ugyanis, hogy nem fogunk válaszolni, mert  tudták azt, hogy a zsidók nem engedik meg maguknak, hogy gyermekek ellen háborúzzanak.

Amikor azonban az ország létéért küzdünk, erkölcsi kötelességünk azt a sok ezer embert is megvédenünk, akik rakétatámadások alatt élnek évek óta. A déli területek nagy része öt-hat év óta folyamatos rakétatűz alatt áll a Gázai övezetből. Igyekszünk visszafogni magunkat, hogy ne válaszoljunk, és ne okozzunk sérelmet. Ők azonban úgy értelmezik ezt, hogy nem vagyunk elég elszántak, hezitálunk és félünk. Ezért van egy pont, amikor minden morális önkorlátunk ellenére kötelességünk megvédeni a népünket. Nagyon nem szeretjük, amikor ilyen döntést kell hoznunk, mégis rákényszerülünk arra, hogy ártatlan emberekben is kárt okozzunk.

Olvasson tovább: