Kereső toggle

Egy félbemaradt lincselés

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1956. november 1-jén, mindenszentek napjának kora délutánján sűrű köd gomolygott a pesti belvárosban. A tereken nagy magyarok szobrai körül gyertyák égtek a forradalom áldozatainak emlékére. A forradalom kitörésekor egy bajai gyalogsági laktanyában tartózkodtam, és ez volt az a szerencsés körülmény, amely megakadályozott abban, hogy hs legyek.

Dobi ezredparancsnok a politikai szempontból megbízhatatlan egyetemista századot szobafogságra ítélte, mely három napig tartott. Október 27-én aztán fegyvert kértünk, amit ugyan nem kaptunk, de szobafogságunk egy csapásra véget ért, és lelkesen csatlakoztunk a forradalomhoz.
Október 29-éről 30-ára virradó éjjel katonai teherautókkal Budapestre vittek minket, hogy segítsünk a rend fenntartásában. Kelenföldnél a fővárosból távozó szovjet egységekkel találkoztunk. Bizalmatlanul figyeltük egymást.
Egy megürült pasaréti laktanyába kerültünk, ahol hamarosan észrevettük, hogy senki se törődik velünk. Az ezred szétszéledt, mindenki oda ment, ahova akart. Megtarthattuk hat tölténnyel ellátott puskánkat, Sínai Jenő évfolyamtársunk kivételével, aki egy óvatlan pillanatban Lányi hadnagy géppisztolyát vitte magával. Most pedig, mindenszentek ünnepén, Assisi Szent Ferenc temploma előtt állva úgy döntöttem, hogy bemegyek a templomba, puskámat pedig a sekrestyében adom le megőrzésre.
A sekrestye ablakánál ősz pap állt, akiben nem kis meglepetésemre Szalvátor atyára, volt esztergomi osztályfőnökömre ismertem. „Mit óhajt, kérem?” – kérdezte az idős pap, aki számára egy ismeretlen katona voltam.
„Laudetur Jesus Christus” – köszöntem, és bemutatkoztam. Szalvátor atya hozzám lépett, átölelt, és hellyel kínált. Én pedig megragadtam az alkalmat, hogy beszámoljak egy emlékezetes és egyben nyugtalanító élményemről.
Elmúlt este Kornél nagybátyámat akartam meglátogatni. A Köröndig elvitt egy teherautó, onnan gyalog folytattam utamat. Alig fordultam be a Kmety utcába, három, géppisztollyal felfegyverzett kamaszgyerek állt az utamba.
„Hova sietsz, katona?” – kérdezte egyikük, aki vezérük lehetett. „A Nemzeti Gárda tagja vagyok, és látogatóba megyek” – feleltem, talán hangosabban a kelleténél. Hiszen mi közük ahhoz, hova és kihez megyek?
„A látogatás ráér – mondta a fickó, és látszott rajta, hogy nem tűr ellentmondást. – Gyere inkább velünk. Rendőrbesúgót akarunk elcsípni.”
Bevallom, nem mertem ellenkezni, hiszen ezek a fegyveres kamaszok bizonyára harci tapasztalatokkal is rendelkeztek. Hagytam, hogy közrefogjanak és egy közeli bérház kapujához vezessenek. Bementünk az udvarba, és megálltunk a házmesterlakás előtt. A fiúk vezére öklével rávert az ajtóra.
Mi volt a szándékuk? Köztudomású volt, hogy a házmesterek rendszeresen beszámolnak a rendőrségnek mindarról, ami a házakban történt. Lincsbíráskodásnak legyek tanúja? Hogyan akadályozzam ezt meg? Egy puskával három géppisztoly ellen?
A házmesterlakás ajtaja lassan kinyílt. Sovány, piszkos kötényes nő állt az ajtóban, és ijedten meredt a fegyveresekre. Haja fésületlenül homlokába lógott. Férje nem volt otthon.
Másnap ellátogattam munkahelyemre, a Pest Megyei Könyvtárba, mely akkor az Engels téren volt. Nem csodáltam, hogy a könyvtár feltétlen párthű vezetője, akit mi egymás között is elvtársnőnek hívtunk, nem volt jelen, és csak két kolléganőm fogadott örömmel.
Itt, a Pest Megyei Könyvtárban vittem végbe egyetlen valóban forradalmi tettemet. Azzal kezdtem, hogy Lenin, Sztálin és a magyar kommunista vezetők műveit ledobtam a polcról. Utána az elvtársnő íróasztala került sorra, melyet Lenin és Sztálin fehér porcelán mellszobra díszített. Lenint nem bántottam, de Sztálin mellszobrát az egyik sarokba tettem, és közvetlen közelről pozdorjává lőttem. Kolléganőim ezt lelkesen megtapsolták.
Később tudtam meg, hogy a forradalom leverése után a könyvtárvezető elvtársnő szorgalmazására mindkettőjüket elbocsátották, mert nem akadályozták meg ellenforradalmi tetteimet.
A könyvtárból a pesti Városházára mentem, egyrészt hogy meglátogassam hivatali elöljáróimat, de főleg azért, hogy meleg ebédet kapjak az ottani étkezdében. Egyetértettem Németh Lászlóval, aki az Irodalmi Újságban emelkedő nemzetről és Füst Milánnal, aki a forradalmárok erkölcsi magaslatáról írt. Szinte észre se vettem, hogy a vállamon puska lógott, annyira hozzászoktam már a súlyához. Szórakozott ember létemre azt is elfelejtettem, hogy a könyvtárban, a Sztálin szobor szétlövése előtt, kibiztosítottam a fegyvert. Most pedig hüvelykujjam valahogy a ravaszra tévedt. A nem várt dörrenés szinte megsüketített. A plafonba fúródó puskagolyó mészport szitált fejemre.
Ajtók nyíltak, emberek tódultak a folyosóra. Kábultan álltam a zűrzavarban, és a lábam előtt heverő puskát néztem, melyet a lövés ereje ledobott vállamról.
A Pest Megyei Tanács alkalmazottai lassanként megnyugodtak. Az elmúlt napok rendkívülisége mellett eltörpült az általam okozott izgalom. Végül pedig még annak se lett akadálya, hogy a Városháza kiváló étkezőjében meleg ebédet kapjak. (A szerző Németországban élő magyar történész.)

Olvasson tovább: