Az anabaptista mozgalmat a kegyetlen üldözés kis híján eltörölte az európai kontinensen (Vízbefojtott újrakeresztelők. Hetek, 2011. május 27.) – végül jórészt Amerikában telepedtek le, ahol azután elveszítették missziós buzgalmukat. A társadalomtól és a technikai fejlődéstől elzárkózott hagyományőrző közösségeik ma is megtalálhatók itt. A hatásuk mégis jelentős maradt az Óvilágban: Angliában olyan mozgalmak felszínre töréséhez és fejlődéséhez járult hozzá, mint az independenseké, a baptistáké és a kvékereké.
Csak a Szellem
I. (Véres) Mária rekatolizációs törekvései után féltestvére, Erzsébet királynő helyreállította és megszilárdította az anglikán államvallást. Anglia Egyháza (Church of England) azonban nem felelt meg sem Róma, sem a radikálisabb protestánsok igényeinek, akik egy, a kálvini eszmék mentén teljesen megreformált egyházban gondolkodtak. Ők – a puritánok – a Bibliával összeegyeztethetetlennek ítélték az anglikanizmus rítusait és papi rendjét, és meg akarták tisztítani az egyházat a római katolicizmus maradványainak tekintett elemektől. Erzsébet uralkodásának első éveiben erős támogatást kaptak a parlamenttől, de azután az uralkodónő nem járult hozzá a változásokhoz. E tekintetben utóda, I. Jakab is hajthatatlan maradt, aki trónra lépésekor VI. Jakabként már Skócia uralkodója volt. Minthogy a tekintély iránt érzéketlen, nyakas skót presbiteriánus alattvalóitól a vártnál kevesebb tiszteletet kapott, úgy döntött, hogy Angliában semmiképp sem engedi az egyházat a kálvini útra lépni.
A puritánok egy csoportja már Erzsébet idejében is reménytelennek látta az egyház belülről történő megreformálását, és attól különválva független közösségeket alapítottak. A szeparatistáknak ez a csoportja, az independensek (függetlenek) többé nem tekintették törvényesnek Anglia Egyházát. Robert Browne és Robert Harrison vezetésével 1581-ben különálló gyülekezetet alapítottak Norwichban. Ezzel kezdetét vette a kongregacionista mozgalom, amely kálvini hitelvei mellett anabaptista hatásokat is mutatott, például egyházkormányzata tekintetében. A kormány és a püspökök bebörtönzésekkel és a szigetországból való kiűzéssel igyekeztek megtörni működésüket, 1593-ban több vezetőjüket fel is akasztották. Néhány évig dán és holland földön éltek tovább, majd a „zarándok atyák” 1620-ban az óceán másik partján, Új-Angliában telepedtek le.
Amikor az egyik amszterdami independens csoport vezetői, John Smyth és Thomas Helwys hitből vállalt döntéssel bemerítkeztek, megszületett a kontinentális anabaptista közösségek legsikeresebb ágazata, a baptista mozgalom. Bár sokan állítják, hogy Smyth és Helwys az apostoli egyházminták keresése folytán maguk ismerték fel a vízkeresztség bibliai szerepét, mások szerint egyértelmű a holland anabaptisták, a mennoniták befolyása. Máig vitatott kérdés, hogy milyen mértékben hatott rájuk a kontinensen működő radikális reformáció. Annyi biztos, hogy Smyth követőit azután – Münsterre is emlékezve – Angliában is anabaptistáknak hívták egy ideig.
Az anabaptisták hosszú története a kontinensen Luther idejéig nyúlt vissza, és leginkább az üldöztetés és a szenvedés jellemezte. Amennyire megérthették, a legőszintébb igyekezettel próbálták követni a bibliai egyházmintát és hitgyakorlatot – hittek az állam és az egyház szétválasztásában, illetve abban, hogy minden helyi gyülekezetnek önálló életet kell élnie. Makacsul ellenezték a csecsemőkeresztséget, mondván, hogy minden vallásos tett értéktelen, ha nem szabad akaratból és hitből viszik véghez. A szolgálatról alkotott nézeteik is újszerűek voltak. Bátorították a „laikus” szolgálatot: a legkülönfélébb iparosok prédikáltak az összejöveteleiken. Egy híres angliai képviselőjük, John Bunyan mondását később más csoportokban is megelégedéssel nyugtázták: „Nem kell elvégezni az Oxfordi vagy a Cambridge-i Egyetemet, hogy valaki alkalmassá váljon az igehirdetésre.” Úgy vélték, senki sem alkalmas a prédikálásra, csak ha a Szellem indítja. Még sajátosabb gyakorlatuk volt az, hogy nők is prédikálhattak köreikben. Egy korabeli kritikusuk szörnyülködve jegyezte meg: „Egyesek azt mondják, törvényes dolog, hogy nők is hirdessenek Igét, és nekik is lehetnek ajándékaik, mint a férfiaknak. Bizony prédikálnak is közöttük némely asszonyszemélyek, mégpedig nagy népszerűségre szert téve.” Talán a főáramú egyházakban folyó gyakorlat elutasításaként viszont a szolgálóknak fizetendő tizedet és anyagi javadalmazást törvénytelennek ítélték, ragaszkodva ahhoz, hogy a prédikátoroknak is legyen polgári foglalkozásuk. Végül pedig sok baptista azt is elvetette, hogy istentisztelet céljából templomokban – „tornyos házakban” – kellene összegyűlni. Ezek a jellegzetességek angol földön is megjelentek a mozgalomban.
Vízbe merítve
John Smyth a cambridge-i Christ’s College-ben tanult. 1594-ben pappá szentelték az anglikán egyházban, de azt követően puritán, majd szeparatista lett. 1608-ban Jakab király kemény intézkedései elől Hollandiába, Európa 17. századi vallási üldözötteinek menedékhelyére kellett távoznia, ahol mennoniták fogadták be. Az itt történt bemerítkezéssel ő és csoportja végleg szakított Anglia Egyházával, és egyben a többi szeparatistától is elváltak útjaik. Halála után közeli barátja és munkatársa, Helwys visszavezette egy csoportjukat Angliába, és 1612-ben megalakult az első baptista gyülekezet Londonban. Helwys igen bátor hangvételű levelet írt Jakab királynak, amelyben arra kérte, hogy alattvalói szabad lelkiismeretét ne vesse törvény alá. A válasz nem maradt el. Börtönbe került, ott halt meg 1616-ban.
I. Jakab szerint a genfi bibliafordítás olyan részeket is tartalmazott, amelyek alapján az independensek és a baptisták politikai kritikákkal illethették volna a hatalmát. Részben emiatt rendelte el az új fordítás, az azóta is közkedvelt és idén 400. évfordulóját ünneplő King James Bible kiadását. E szeparatista csoportok tehát még az ilyen „negatív visszacsatolások” révén is jótékonyan hatottak az angliai ébredési mozgalmakra.
Helwys megpróbáltatásai ellenére londoni gyülekezete 1626-ra újabb közösségekkel gyarapodott Lincolnban, Coventryben, Salisburyben és Tivertonban. Időközben megerősödött a baptistáknak egy kálvini ága, és Helwys követőinek szenvedéseit csak tetézte, hogy az angol protestánsok körében ortodoxnak tekintett kálvinizmussal szemben ők hittek az akarat szabadságában.
1640-re a baptisták megegyeztek abban, hogy a vízkeresztség egyetlen biblikus módja az alámerítkezés (mégpedig hacsak lehet, „élő vízben” – a folyóvizet előnyben részesítették az állóvízzel vagy medencével szemben). Ezzel tovább építették anabaptista elődeik örökségét, akik számára a keresztség gyakorlati kivitelezése másodrendű kérdés volt. A fiatal baptista közösségek viszontagságaihoz hozzájárult az állam és az egyház kapcsolatának feszegetése is. Bibliaértelmezésük alapján e kérdésben azt vallották, hogy a király és a szabadon választott parlament legitim hatalommal rendelkeznek, azonban az állam nem avatkozhat be az egyház ügyeibe. Természetesen nem maradhattak ki az ezeréves királyság körüli, a 17. század közepén divatos spekulációkból sem. Kisebb-nagyobb mértékben a baptisták valamennyien buzgón kutatták Dániel próféciáit és a Jelenések könyvét. Vizsgálták az idők jeleit, és keresték azt, miként kellene nekik, Krisztus követőinek e kritikus időkben engedelmeskedniük Isten akaratának.
2011. 06. 17. (XV/24)
