Kereső toggle

A keresztény­üldözések története (17. rész)

Vérrel írt Biblia

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A reformáció képviselőit az a buzgó törekvés vezette, hogy a keresztény hitet visszaállítsák tényleges erejébe és hatékonyságába. Meggyőződésük szerint ez csak akkor lehetséges, ha hitüket teljes mértékben a Szentíráshoz igazítják, és az egyházat megtisztítják minden bibliaellenes vallási tradíciótól. Alapvető feladatuknak tekintették, hogy az emberekkel megismertessék a Biblián keresztül Isten akaratát. Ekkorra már a közvélemény részéről is jelentős érdeklődés támadt a Szentírás iránt. Mindez bibliafordítások soha korábban nem látott gazdag sorát hívta életre. A legtöbb európai nemzet a reformáció korában olvashatta először anyanyelvén a teljes Bibliát. A hivatalos egyház azonban dühödt indulattal igyekezett útját állni annak, hogy a Szentírás üzenete eljusson az emberekhez.

A reformáció vezéralakja, Luther Márton a Biblia anyanyelvre való átültetésében is élen járt. Már nyilvános fellépése előtt is szenvedélyesen érdeklődött a Szentírás iránt. Kolostori éveitől kezdve nagy jártasságot szerzett az Írásokban. Rendfőnöke ezt látva felmentette őt a szerzetesek számára kötelező kolostortakarítási munkák alól, és ez idő alatt Lu-ther számára a Szentírás memorizálása volt az előírt feladat.

1512-től, miután elnyerte a teológiai doktori címet, a wittenbergi egyetemen szentírástudományt kellett tanítania. Mindez azt eredményezte, hogy a Biblia jelentős részének német nyelvű fordítása valójában fejben már készen állt Lu-ther számára. Így történhetett, hogy 1522 tavaszán wartburgi látszatfogsága idején 11 hét alatt lefordította a teljes Újszövetséget. Ez még írnoki szempontból is figyelemre méltó teljesítménynek számított.

Ez volt az első olyan német fordítás, amely nem latinból, hanem az Újszövetség eredeti görög szövegéből készült, köszönhetően annak, hogy az egyik legkiválóbb humanista, Rotterdami Erasmus 1516-ban Bázelben nyomtatásban közzétette a görög nyelvű Újszövetséget. Az Európa-szerte hamarosan megszülető anyanyelvi fordításoknak szintén ez jelentette majd az alapját.

Luther a fordítás idején a katolikus egyházból kiközösített, pápai és német birodalmi átokkal sújtott és halálra keresett embernek számított. A kéziratokat is titokban kellett eljuttatnia Wartburgból a wittenbergi Melchior Lotter nyomdájába. Mégis nagy örömmel végezte a fordítást. Az Előszóban hangsúlyozta, hogy a görög evangélium szó kifejezi magának az evangéliumnak is a lényegét. Az evangélium ugyanis - mint írja - „jó üzenet, jó hír, jó újság... énekel, beszél tőle az ember, és jókedvű lesz". A szívnek minden oka megvan arra, „hogy nevessen és örvendezzen, mindenütt, ahol hisznek az üzenet igazságában". Érzékletesen írta le, hogy milyen az, amikor a Biblia üzenete megelevenedik a Szentírás mondataiból: „...mintegy a lélek pezseg belőlük, és a szavak élnek, kezük, lábuk van... csupa tűz, fény és élet."

Luther fő célja az volt, hogy az emberek minél szélesebb köre számára érthetővé tegye a Bibliát. Ez határozta meg fordítási elveit. Miként a Levél a tolmácsolásról című munkájában írta: „Nem a latin nyelv betűitől kell kérdezgetni, hogyan beszéljünk németül, hanem a családanyát otthonában, a gyerekeket az utcán, a közembert a piacon kell megkérdezni efelől. Az ő szájukat kell figyelni, miképpen beszélnek, s a szerint kell tolmácskodni. Akkor megértenek minket."

A Szentírás tanulmányozása óriási hatást gyakorolt az oxfordi egyetem egyik frissen végzett hallgatójára, William Tyndale-re (1494-1536), akit 1515-ben szenteltek pappá, és ugyanebben az évben megszerezte a doktori címet is. Ezt követően egy tekintélyes vidéki családnál házi tanítóskodott. Már itt kitűnt a Biblia iránti elkötelezettsége. Görög tudásának köszönhetően eredeti nyelven tudta tanulmányozni az 1516-ban nyomtatásban is megjelent görög újszövetséget. Ebből egyértelművé vált számára, hogy micsoda hatalmas ellentét feszül a bibliai hit és a római katolikus vallás között.

Tyndale házigazdája szerette a társaságot, és a meghívottakkal élénk asztali beszélgetéseket folytattak egyebek közt egyházi témákról is. Amikor az egyik tekintélyes vendég úgy nyilatkozott, hogy „a pápa törvénye számunkra fontosabb, mint a Biblia", Tyndale hevesen tiltakozott ez ellen, majd kijelentette: „Ha Isten megáldja az életemet még további esztendőkkel, akkor el fogom érni, hogy egy szántóvető fiú jobban ismerje majd a Bibliát, mint most Ön."

A fiatal házitanító hatására hamarosan a házigazda is úgy döntött, hogy a bibliai hitet akarja követni. Tyndale pedig útnak indult, hogy megvalósítsa bibliafordítási tervét. Ahhoz, hogy tervbe vett fordítása legálisan megjelenhessen, egy 1408 óta érvényben levő törvény szerint püspöki engedélyt kellett szereznie. Ezért a fővárosba utazott, hogy elnyerje a görög tudásáról híres humanista, Cuthbert Tunstall londoni püspök támogatását. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a püspök nem hajlandó megadni az engedélyt, Tyndale úgy döntött, hogy inkább elhagyja hazáját, de mindenképpen megjelenteti az angol nép számára az anyanyelvű Szentírást.

A fordítás azonban még nem készült el, és a nagy kérdés az volt, hogy miből fogja majd fedezni külföldi tartózkodásának és a kiadásnak a költségeit. Ebben a jómódú angol kereskedők siettek segítségére, akik készek voltak a bibliafordítást anyagilag is támogatni. Közülük név szerint ismert Humphrey Monmouth posztókereskedő, akitől akkoriban tekintélyes summának számító 10 font támogatást kapott. Így a lelkes fordító 1524-ben Németországba utazott, és Hamburgban telepedett le.

Tyndale 1525 júliusára fejezte be az Újszövetség lefordítását, és Kölnben kezdett hozzá a kinyomtatásához. Már javában folyt a nyomtatás, amikor a hatóságok tudomást szereztek róla. A nyomdászok állítólag azt beszélték, hogy ha megjelenik ez az Újszövetség angolul, Anglia királya is lutheránus lesz. Mire azonban a hatóságok megszállták a nyomdát, Tyndale és segítőtársa a Rajnán el tudott menekülni Kölnből. Tyndale nem adta fel tervét, és végül a következő évben, 1526-ban Wormsban sikerült megjelentetnie bibliafordítását mintegy 3000 példányban. Ez volt az első görög eredetiből készült angol nyelvű Újszövetség. Zsebkönyv formátumban készült, és főként textilszállítmányokban elrejtve csempészték be a szigetországba. Mindmáig az egyik legnagyobb hatású bibliafordítás, és számos kifejezése, szófordulata gazdagította az angol köznyelvet. Az első negyven év alatt mintegy negyven kiadást ért meg. A mindmáig az egyik legszélesebb körben használt angol szentírásfordítás, az 1611-ben megjelent Jakab király Bibliája (King James Version), több mint 80 százalékban szó szerint átvette Tyndale fordítását, ezért lényegében napjainkig jórészt Tyndale tolmácsolásában olvasható az angol Biblia.

A korabeli angol egyházi hatóságok azonban heves gyűlölettel fogadták a nemzeti nyelvű bibliafordítást. Tunstall londoni püspök már 1526 októberében kibocsátott egy rendeletet, melyben betiltotta Tyndale könyvét. Mint írta: „Ez az angol nyelven írt pestises, veszedelmes méreg nagy példányszámban terjedt szét a mi egész londoni egyházmegyénkben." Fenyegető hangú figyelmeztetést küldött a könyvkereskedőknek is. A püspök 1526. október 27-én nagyszabású könyvégetést rendezett a londoni Szent Pál-katedrálisnál Tyndale Újszövetségének példányaiból, ahol nagy beszédet is mondott.

Thomas Wolsey bíboros szintén a Bibliák megsemmisítésén fáradozott. Megbízottjával, a németalföldi angol követtel több hónapon át igyekezett összevásárolni az elérhető példányokat. Tunstall püspök titkára megelégedéssel jegyezte fel, hogy mind Angliában, mind a kontinensen sok száz példányt sikerült elégetniük.

Hasonlóképpen William Warham canterburyi érsek is minden igyekezetével a Tyndale-fordítások elégetésére törekedett. 1527 májusában valamennyi püspökét körlevélben szólította fel, hogy járuljanak hozzá a Tyndale-féle Újszövetség-példányok felvásárlásának költségeihez, hogy aztán valamennyi begyűjtött példányt megsemmisíthessék. Norwich püspöke már a következő hónapban jelentős összeget, 10 márkát küldött az érseknek, és levelében a tervezett bibliaégetést „kegyes és áldott" cselekedetnek minősítette, amiért - szerinte - Isten bőségesen meg fogja jutalmazni az érseket.

Büntetés járt magának az Újszövetségnek a birtoklásáért is. Ezért tartóztatták le Wolsey bíboros parancsára 1527 novemberében a neves cambridge-i tudóst,Thomas Bilneyt, amit még sokak bebörtönzése követett.

Tyndale-t nem bénították le a bibliaégetésekről érkező hírek. Csattanós válaszként egy új, javított fordítással állt elő. Megjelentetéséhez azonban egyelőre hiányzott a fedezet. A szükséges pénzt nem várt módon sikerült előteremteni. Tyndale egyik kereskedő barátja értesült arról, hogy a londoni püspök Antwerpenbe érkezett, és elvakult gyűlölettel igyekszik felvásárolni megsemmisítés céljából minden Újszövetség-példányt. Ezt kihasználva négyszeres áron adta el a püspöknek a meglevő készlet darabjait. A püspök nagy megelégedéssel tudta elégetni azokat, Tyndale pedig a befolyt pénzből meg tudta jelentetni az új, javított Újszövetség-fordítást 1534-ben. 1535-ben egy besúgónak sikerült Tyndale bizalmába férkőznie, és az ő segítségével tudták letartóztatni a császári katonák. A Brüsszel melletti Vilvorde várbörtönébe szállították, ahol tizenhat hónapig raboskodott. Maga a császári főügyész, a kegyetlenségéről híres

Pierre Dufief vette kezébe az ügyét. Fő célja Tyndale megtörése volt, aki az egyik legismertebb angol protestánsnak számított. Esetleges katolikus hitre térésétől azt várták, hogy ezzel nagy csapást mérhetnének az angol reformáció ügyére.

A korszak egyik leghírhedtebb inkvizítorát, Jacobus Latomust bízták meg a kivizsgálás vezetésével, akinek három ügyész és tizenhét további megbízott segédkezett.

A hosszúra nyúlt eljárás eredménye azonban éppen az ellenkezője lett. Tyndale bizonyságtétele nyomán ugyanis megtért a börtönőre, annak lánya és több családtagja is. Tynedale-t végül mint javíthatatlan eretneket halálra ítélték. A máglyán utolsó szavaival a reformáció könyörtelen ellenségének számító VIII. Henrik megtéréséért imádkozott: „Uram, kérlek, nyisd meg Anglia királyának szemeit!" Különös módon a következő évben VIII. Henrik királyi rendeletet bocsátott ki, melyben megparancsolta, hogy minden templomban helyezzenek el egy angol nyelvű Bibliát, hogy azt olvashassák az emberek.

Tyndale halála után John Rogers állította össze a teljes angol Bibliát. 1537-ben jelentette meg Antwerpenben Thomas Matthew álnév alatt, bizonyára azért, hogy elkerülje a kivégzést. Ő Cambridge-ben végzett, majd az antwerpeni angol kereskedők lelkésze lett. Itt ismerkedett meg Tynedale-lel, akinek hatására elhagyta a katolicizmust, és csatlakozott a reformációhoz. A teljes bibliafordítást Tyndale Újszövetségéből és egy másik jeles fordító, Miles Coverdale Ószövetségéből állította össze. Jegyzetei és a bibliai könyvekhez írt előszavai az első angol bibliakommentárnak tekinthetők. VIII. Henrik halála után 1548-ban tért haza Angliába, amely VI. Edward rövid uralma alatt protestáns irányt vett. Rogerst kinevezték a londoni Szent Pál-székesegyház tiszteletbeli kanonokjává, majd teológiatanár lett. A katolikus I. (Véres) Mária királynő trónra lépését követően Rogers „a pápizmus és a bálványimádás dögvésze" ellen prédikált.

A londoni püspök bebörtönöztette. Egy évi raboskodás után eretnekség vádjával halálra ítélték, és tíz másik fogolytársával együtt máglyán megégették.

Franciaországban a reformáció egyik jeles előkészítője Jacques Lefèvre, a Sorbonne híres professzora volt, aki 1507-től folytatott intenzív bibliatanulmányozása nyomán egyetemi előadásaiban a Szentíráshoz való visszatérést hirdette. Véleményével azonban kisebbségben maradt az egyetemen, és amikor 1523-ban megjelentette az első francia Újszövetség-fordítást, amely a görög eredetiből készült, a katolikus egyház Lefèvre fordítását a tiltott könyvek listájára tette.

1525-ben a párizsi parlament kimondta, hogy „mindenkit bíróság elé kell állítani, aki a katolikus hittel ellentétes tantételekkel szennyeződött be". A parlament elítélte Lefèvre-t is, műveit betiltotta. Az ekkor már hetvenesztendős bibliafordító számára nem volt más lehetőség, mint külföldre menekülni. Strassburgban telepedett le, amely ekkor a Német-római Császársághoz tartozott. Lefèvre itt is folytatta fordítói munkásságát. Előbb Dávid zsoltárait jelentette meg, majd 1530-ban kiadta a teljes francia Szentírást, amelyet azonban még elsősorban latinból fordított.

Az eredeti nyelvekből készített első teljes francia fordítást Pierre-Robert Olivetan jelentette meg. Protestáns meggyőződése miatt az üldözések elől már 1528-ban Strasbourgba menekült, ahol tökéletesítette héber és görög tudását. 1532-ben Dél-Franciaországban került sor a valdensek nagyszabású zsinatára, amelyre meghívást kapott egy ismert francia reformátor, Guillaume Farel is, bár ő nem tartozott a valdensek közé. Ezen az egyházi tanácskozáson határoztak arról, hogy megjelentetnek egy új francia bibliafordítást. Hatalmas gyűjtést rendeztek, melynek során 800 aranytallér gyűlt össze a kiadás költségeire. A fordítás megszervezését Farel vállalta magára. Mindössze egy esztendő alatt Olivetan végezte el a nagy munkát az eredeti héber és görög szövegekből, felhasználva a valdens kéziratos Bibliákat, Lefèvre fordítását, a Luther-féle Bibliát és más fordításokat is. 1535-ben jelent meg a mű, amely az összes későbbi francia bibliafordítás alapjául szolgált.

Holland nyelven Jacob van Liesveldt 1526-ban jelentette meg Újszövetség-fordítását. Újabb és újabb kiadásait protestáns hangvételű magyarázó jegyzetekkel látta el, végül bibliafordításáért 1545-ben kivégezték.

A lengyel protestáns bibliafordítás 1563-ben jelent meg Breszt-Litovszkban. Legfőbb támogatója a kálvinista Mikolaj Radziwill herceg volt. Ekkor az ország jelentős része már a reformáció híve volt. E fordítás egyik nevezetessége az lett, hogy az ellenreformáció kibontakozásával a család rekatolizált, és az egykori mecénás buzgó ellenreformátor fia összevásároltatta a Biblia fellelhető példányait, és Vilnius főterén más protestáns iratokkal együtt nyilvánosan elégettette azokat.

A reformáció számos nyomdatulajdonosa a Biblia megjelentetése érdekében kész volt vállalni a legsúlyosabb egzisztenciális veszélyeket, sőt voltak, akik életüket adták a Biblia kinyomtatásáért, forgalmazásáért. A fiatal francia nyomdász, Martin Lemperer ígéretes pálya előtt állt az 1510-es évek közepén. Feleségül vette Guillaume Le Rouge párizsi nyomdász lányát, akinek 1517-ben a műhelyét is átvette. Miután azonban Párizsban sorra jelentek meg azok a rendeletek, amelyek elítélték a protestáns műveket, és megtiltották a Biblia kiadását, Lemperer, aki időközben a reformáció híve lett, választás elé került. Végül 1525-ben úgy döntött, hogy inkább elhagyja Párizst. Antwerpenbe költözött családjával, ahol a protestáns művek egyik fő kiadója lett. Ő jelentette meg Tyndale munkáinak többségét, köztük az Újszövetség 1534-es átdolgozott kiadását, valamint Tyndale és George Joye tollából több ószövetségi könyv fordítását, melyek ekkor jelentek meg először angolul nyomtatásban. Szintén ő adta ki az első teljes angol szentírásfordítást, amely az eredeti nyelvekből készült, a Coverdale Bibliát.

Egy másik híres francia nyomdász, Robert Etienne (1503-1559) is a reformáció híve lett az 1520-as években. Kiváló szakemberként élvezte I. Ferenc francia király támogatását, s elnyerte a görög latin és héber nyelvű szövegek királyi nyomdászának megtisztelő címét. Bár eskü kötelezte, hogy a Sorbonne engedélye nélkül nem jelentet meg vallási tárgyú könyveket, mégis három alkalommal engedély nélkül adta ki a

görög Újszövetséget. Üldözői elől végül 1550-ben emigrálni kényszerült. Genfben telepedett le, ahol folytatta kiadói tevékenységét. 1551-ben itt jelentette meg nevezetes Újszövetségét, amelyben ő alkalmazta először a bibliai fejezeteken belül a versekre osztást és azok sorszámozását.

Christopher van Endhoven antwerpeni nyomdász négy alkalommal nyomta újra Tyndale wormsi Újszövetség-kiadását. Endhovent egy londoni útja során letartóztatták, és börtönbe vetették Bibliák kinyomtatásának és Angliába történt becsempészésének vádjával. A börtönben halt meg 1534-ben.

A reformáció lendületes kibontakozása Magyarországon is megnövelte a Biblia iránti érdeklődést. 1533-ban Komjáthy Benedek görögből fordítva adta ki Pál apostol leveleit. Három évvel később Pesti Gábor tolmácsolásában jelent meg a négy evangélium. Az első teljes magyar nyelvű Újszövetséget Sylvester János fordította le, és a mű 1541-ben hagyta el a sajtót. Megjelenésében döntő szerepet játszott egy dunántúli földesúr, a reformációt buzgón támogató Nádasdy Tamás, aki sárvár-újszigeti birtokán saját költségén állíttatott fel nyomdát a bibliafordítás céljára, és a kiadás teljes költségét ő fedezte.

Fél évszázad múlva, 1590-ben jelent meg az első teljes magyar nyelvű Szentírás, a Károlyi Gáspár vezetésével fordított Vizsolyi Biblia. Károli nemcsak a bibliai nyelvekben jártas tudós fordító volt, hanem neves lelkész is.

A fordítói munka döntő részét 1586 és 1589 között végezték. Erről így írt az elkészült mű Elöljáró beszédében: „Istennek nevét segítségül híván, minek utána hozzá kezdettem volna egynéhány jámbor tudós atyafiakkal, kik nékem a fordításban segítségül voltak, meg nem szüntem addig, míg nem véghöz vittem a Bibliának egészlen való megfordítását, melyben munkálkodtam közel három esztendeig, nagy fáradsággal, testi töredelemmel, de oly buzgóságos szeretettel, hogy én egy szempillantásig e nagy munkát el nem untam, hanem nagy serénységgel és szeretettel munkálkodtam, mígnem elvégezném azt."

A katolikus szempontból eretnekgyanús protestáns fordítás kiadását a neves bártfai nyomda a hatósági megtorlástól tartva nem merte vállalni, ezért egy alkalmi nyomdát kellett felállítani. Ezt Északkelet-Magyarország több protestáns főurának bőkezű támogatása tette lehetővé. Kiemelkedett közülük Rákóczi Zsigmond, aki Vizsolyban külön házat biztosított a nyomda üzemeltetéséhez. Az 1589 elején megkezdett nyomtatás munkálatai már előrehaladtak, amikor Rákóczi mint Eger várának kapitánya egy katolikus részről érkezett feljelentés nyomán parancsot kapott katonai felettesétől, Ernő Habsburg főhercegtől, a magyarországi haderő főparancsnokától, hogy azonnal koboztassa el a Vizsolyban működő nyomdát. Rákóczi válaszlevele lényegében írásba adott parancsmegtagadás volt. Nagyon tiszteletteljes hangnemben fejtette ki, hogy azért nem kobozhatja el a nyomdát, mivel ott Bibliát nyomtatnak, ami számára azért különösen fontos, mert mint írta: „mindenek előtt törekszem az Isten országának elérésére". Rákóczi bátor fellépésének eredményeként fejeződhetett be a Károlyi-féle Vizsolyi Biblia kinyomtatása 1590 júliusára. Az első kiadás hozzávetőlegesen 800 példányban jelent meg. Bekötve 8 arany volt az ára, ami tekintélyes összegnek számított. Azonban így is kelendő volt, és újabb kiadások váltak szükségessé. A Vizsolyi Biblia hatása óriási volt az egész magyar kultúrára. Átdolgozott kiadásaival mindmáig a legolvasottabb könyvnek számít Magyarországon.

A 17. század egyik legviharosabb sorsú magyar bibliafordítását Komáromi Csipkés György debreceni lelkész készítette el 1675-re. Megjelenését azonban hosszú ideig hátráltatták a súlyos háborús viszonyok. A kiadás költségeit Debrecen városa vállalta magára. A mű Hollandiában készült el 1718-ban mintegy 4000 példányban, ahonnan az első szállítmány 2915 darabját Lengyelországon át hozták a magyar határra. Bár a hatóságokat előre értesítette Debrecen a könyvek érkezéséről, sőt az esetleges vám megfizetésére is kifejezte készségét, a hatóságok mint csempészárut az egész szállítmányt elkobozták a határon. Egy debreceni tisztviselőnek csupán harmincegy példányt sikerült titokban kimenteni közülük. A Bibliákat ezt követően cenzúrázás céljából átadták a kassai jezsuitáknak.

A Szent Jeromos-féle latin nyelvű Vulgata-fordítást alapul vevő cenzorok mintegy 600 „vétket" találtak az eredeti héber és görög szövegek alapján minden addiginál pontosabban készült fordításban. S bár e hosszú lista a későbbiek során egyetlenegy vétekre zsugorodott, a könyveket mégsem adták ki Debrecennek. Ehelyett - miként a korabeli jezsuita történetíró, Kaprinai István följegyezte - a Bibliákból mintegy 200 példányt a jezsuiták kassai kollégiumának udvarán égettek el más „eretnek" könyvekkel együtt. A többi kötet az egri püspök pincéjében rohadt el. Debrecen csak a külföldön maradt több mint ezer példányt kapta meg évtizedekkel később, 1789-ben II. József türelmi rendeletét követően. (A szerző történész.)

Protestánsok és katolikusok a Bibliáról

Protestáns álláspont: Ha azért azt akarjuk, hogy az Isten mibennönk cselekedjék, ne legyen mielőttünk semmi becsölletesb az Istennek igéjénél, annak hallgatásánál, olvasásánál és tanolásánál.
***
Nemcsak azt akarja Isten, hogy az papok olvassák az Szentírást, és az község azoknak szájokból hallja, hanem azt is akarja, hogy az Ó- és Új-Testamentum könyvei minden nemzetségnek nyelvén legyenek, és azokat olvassák, hányják-vessék mindenek, szegények, gazdagok, kicsinyek, nagyok,férfiak, asszonyok, mert az Isten egyaránt minden rendbéli embereket akar idvözíteni.
***
Ha az Bibliát egy kiváltképpen való nyelven kellene olvasni, nem volna jobb, mint zsidó nyelven olvasni.
(Károli Gáspár: Vizsolyi Biblia, Elöljáró beszéd. 1590.)

Katolikus álláspont: Mint az anya kiveszi a kést fia kezéből, hogy meg ne sértse magát, úgy az Ecclesia sem javallja, hogy az ilyen fordításokat mód nélkül olvassa akárki.
(Pázmány Péter: Isteni igazságra vezérlő Kalauz. 1613.)
***
Tovább is el lehetett volna a mi nemzetünk a magyar Biblia nélkül, megelégedvén az igaz tanítóknak magyarázásával. …ha Isten azt akarta volna, hogy mindenki olvassa a Szentírást, kétség nélkül megparancsolta volna, hogy mindnyájan olvasni tanuljanak. S vagy nem kívánta a magyaroknak üdvösségét – melyet csak meggondolni is káromlás –, vagy az Írásnak olvasását nem kívánta mindenkitől.” (Káldi György: Oktató intés. 1626.)
***
Nem szenvedjük, hogy akármely hosszú-üstökű és rövid eszű kofa, akármely taknyos orrú sóczé (azaz suhanc ) akármely nyalka szer-szem katona, vagy kapta bűzű műves legény ítélő-mester legyen a Szentírás dolgában és a lelki-pásztorokat, sőt a közönséges Anyaszentegyházat iskolába vigye, lapoczkája alá fogja, tanításában megtorkolja, vagy egy kis gézen-gúz magyar írásocskája után szemesebbnek-okosabbnak ítélje magát az Anyaszentegyháznál... Ha valamely úr, hivatalján kívül a hitet akarja barázdálni, azt mondjuk neki, amit szent Ambrus a császárnak: palota igazgatás, ország oltalom a te dolgod, papokat illet a hit igazgatása.
***
Semmiféle nyelvben kevesebb bátorságunk nem lehet, mint a zsidóban.
(Pázmány Péter: Isteni igazságra vezérlő Kalauz. 1613.)

Olvasson tovább: