Kereső toggle

Keresztesek a dzsihád ellen

Harc a Szent-földért - A keresztényüldözések története (10.)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A történelem egyik legtöbbet tanulmányozott, ám manapság a politikai korrektség által sokszor félreértelmezett időszaka a keresztes háborúk korszaka. Az európai kereszténység több évszázados halogatás után a tizenegyedik század végén megkísérelte – átmeneti sikerrel – visszaszerezni az iszlám uralma alól Jeruzsálemet és azt a térséget, ahol a hitük megszületett. A keresztes államoknak köszönhetően a hódító dzsihád közel két évszázadon át nem érte el Európát.

Morvay Péter

Bár Konstantinápoly elfoglalását sikerült megakadályozni, a muzulmán hódoltság alatt álló területeken a keresztények helyzete a nyolcadik század elején egyre rosszabbra fordult. A Sziklamecsetet felépítő al-Malik fia, al-Valíd kalifa (705–715) emelte Jeruzsálemben az al-Aksza mecsetet a Templomhegy déli szegletében, és a fennhatósága alá tartozó jelentős keresztény imaházak némelyikét is mecsetté alakíttatta. A damaszkuszi Keresztelő Szent János-katedrálisból alakította például ki a híres Omajjád mecsetet. A mai Libanon területén található Baalbekben álló egyik templom kupoláját is eltávolíttatta, és a jeruzsálemi al-Aksza mecsethez használta fel. Az új imaházak építésének tilalma is az Omajjád kalifátus idején lépett életbe, különösen II. Omár ideje alatt (717–720). Mindez nagyban különbözött az első Omár kalifa hozzáállásától, aki – mint korábban említettük – még csak nem is imádkozott a Szent Sír-bazilikában, ugyanis nem akarta, hogy emiatt a muzulmánok későbbi generációi az iszlám szent helyévé tegyék azt.
Az iszlámban sokáig nem is alakult ki egységes álláspont Jeruzsálemmel kapcsolatban. A damaszkuszi székhelyű Omajjád kalifátus veresége a nyolcadik század közepén, amelynek a helyébe a bagdadi székhelyű abbászid kalifátus lépett, átértékelte Jeruzsálem státuszát – írja Dore Gold Harc Jeruzsálemért című könyvében. Az Omajjád kalifák rendszeresen ellátogattak Jeruzsálembe, és palotákat építtettek maguknak a Szent Városban. Ám a távolabb élő abbászida kalifák fokozatosan elveszítették érdeklődésüket Jeruzsálem iránt. A legnagyobb abbászida kalifa, Hárún ar-Rásid (786–809) minden második évben teljesítette a hadzsot Mekkába, és rendszeresen tartózkodott Szíriában is a bizánciak ellen folytatott háborúja miatt. Arra viszont soha nem vette a fáradságot, hogy elutazzon Jeruzsálembe. Fia, al-Mamún (813–833) szintén tartózkodott attól, hogy valaha is felkeresse a Szent Várost. A későbbiekben is jellemző volt az, hogy amikor az iszlám eredeti központjait – az Arab-félszigetet, vagyis Mekkát és Medinát – uraló kalifa lett az iszlám vezetője, Jeruzsálem jelentősége csökkent, mivel rivális célpontot jelentett a zarándokok számára. Ugyanígy fordítva, amikor a bagdadi székhelyű kalifák törtek előre, ők újra „felfedezték” Jeruzsálemet, és szorgalmazták a városba történő muzulmán zarándoklatot, hogy ezzel is csökkentsék Mekka és Medina vonzerejét.

Új hódítók a Szentföldön

Az iszlám hatalmi harcok időnként hoztak ugyan némi javulást a keresztények számára, de az üldözés mindig visszatért. A nyolcadik század elején hatvan, a kis-ázsiai Frígiából érkezett keresztény zarándokot keresztre feszítettek. Ugyanebben az időben a cézáreai muszlim kormányzó elfogatott egy ikóniumi zarándokcsoportot. Kémkedés vádjával kivégeztette őket, kivéve azt a néhányat, akik hajlandók voltak áttérni az iszlám hitre.
A Szentföld új urai pénzt követeltek a keresztényektől az áthaladásért és a Jeruzsálembe történő belépésért. Azzal fenyegették őket, hogy kifosztják a szent város templomait, ha nem teljesítik követelésüket. A hétszázas évek végén tovább romlott a keresztények helyzete. A jeruzsálemi muzulmán vezető betiltotta a keresztek használatát a városban, jelentősen megemelte a keresztényekre kirótt fejadót (dzsizja), és megtiltotta a keresztény hit tanítását. Még a szülők sem beszélhettek Jézusról a gyermekeiknek.
Az intézkedések célja a Szentföldön élő keresztények teljes alávetésének kikényszerítése volt. 772-ben al-Manszur kalifa elrendelte, hogy a Jeruzsálemben élő keresztények és zsidók kezére megkülönböztető jegyet pecsételjenek. (A szicíliai szaracén kormányzó pedig 887-ben kötelezte a keresztényeket, hogy disznót formáló szövetdarabot hordjanak a ruhájukon, a zsidók pedig szamár formájút. Ez utóbbi jóval megelőzte a középkori pápák által elrendelt megkülönböztető szégyenfoltot.) 789-ben nyilvánosan lefejeztek egy szerzetest, aki muzulmánból lett keresztény. A kivégzés után kifosztották a betlehemi Szent Theozódiusz kolostort, ahol számos további szerzetest megöltek. A térségben számos más kolostort hasonló sors ért. Az üldözés miatt a Közel-Keletről keresztények tömegei menekültek el Konstantinápolyba és a Keletrómai Császárság más városaiba.
A tizedik századra a helyzet elviselhetetlenné vált. 937-ben a jeruzsálemi muzulmánok virágvasárnap mészárlást kezdtek, kifosztották és lerombolták a Kálvária-templomot, valamint a Feltámadás-templomát.
A keresztények elleni üldöztetésekre válaszul a bizánciak megkísérelték visszafoglalni a korábban elvesztett területek egy részét. A 960-as években sikerült felszabadítaniuk Krétát, Cilíciát, Ciprust, sőt még Szíria egy részét is, és bizánci kézbe került Antiókhia városa.
Az iszlám teológia szerint az egyszer meghódított területek örökre az „iszlám házához” (dár al-iszlám) tartoznak, ezért vallási kötelességnek tekintették azok visszafoglalását. A bagdadi kalifa 974-ben dzsihádot hirdetett a bizánciak ellen. A felhívásra még Közép-Ázsiából is érkeztek muzulmán harcosok a próféta zászlaja alá. A dzsihád csak részleges eredményeket ért el, így 1001-ben a két fél tíz évre szóló átmeneti fegyverszünetet (hudna) kötött egymással. A megállapodás azonban alig három év után felbomlott, amikor al-Hakim kalifa elrendelte, hogy az uralma alá tartozó területeken égessék el az összes keresztet, és rombolják le a templomokat. Al-Hakim könyörtelen fellépésén a kortársak megdöbbentek, mivel tudták róla, hogy anyja keresztény, két nagybátyja pedig pátriárka. A kalifa azonban megtagadta családját, és kettőzött erővel fordult azok hite ellen, de a zsidóságot sem kímélte. Tíz év alatt több mint harmincezer templomot romboltak le, miközben számtalan keresztény tért át az iszlámra, hogy valamiképpen mentse az életét.
Rövid, átmeneti javulás után új hódítók érkeztek kelet felől a Szentföldre. A közép-ázsiai szeldzsuk törökök az iszlám fanatizmust és erőszakos uralmat képviselték. Miután egy nagy csatában legyőzték a bizánciakat és foglyul ejtették Romanosz Diogenész császárt, megnyílt előttük az út Kis-Ázsiába. Hamarosan elfoglalták Antiókhiát és Jeruzsálemet is. Megtiltották a keresztényeknek az áthaladást a szeldzsuk területeken, és azt is, hogy zarándokok lépjenek be Jeruzsálembe.
Bizánc – amely egykor hatalmas területeket birtokolt Dél-Itáliában, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Arábiában – ekkorra már alig volt nagyobb, mint a mai Görögország. Közben ráadásul megtörtént a nagy egyházszakadás is, amely mai napig tartó érvénnyel elszakította egymástól a kereszténység nyugati és keleti irányzatát. (A komoly üldözésekkel járó vita az elsőbbségről szólt. Róma ekkorra egyértelműen magának igényelte a kereszténység vezető szerepét, amelyet a konstantinápolyi pátriárka töltött be. Kölcsönös kiközösítések után 1054-ben a nyugati és a keleti kereszténység dogmatikus, teológiai, nyelvi, politikai és földrajzi értelemben is két nagy részre szakadt.) Néhány évtizeddel később úgy tűnt, hogy a magára maradt keleti birodalom sorsa megpecsételődött. A fenyegető végzet láttán azonban az 1081-ben trónra lépő bizánci császár, I. Alexiosz Komnénosz fejet hajtott. A bizánci uralkodó, lenyelve büszkeségét, segítségért fordult a kiátkozott, eretneknek tekintett pápához a szeldzsuk dzsiháddal szemben.
II. Orbán pápa megértette a helyzet komolyságát, és meghirdette a mozgósítást a kereszténység védelmére. 1095-ben a clermonti zsinaton bejelentette, hogy ha nem veszik fel a harcot a törökökkel és arabokkal szemben, „az Istenben hívők ellen még szélesebb körben indulhat üldözés”. A pápa beszédében elsorolta, hogy milyen sérelmek érték a keresztény országokat, hívőket és zarándokokat a meghódított területeken. „Jeruzsálem határából és Konstantinápoly városából gyászos hírek jutottak a füleinkbe. A perzsák királyságából egy nép indult ki, átkozott fajta, akik teljesen elidegenedtek Istentől, egy »szilaj és makacs nemzedék, olyan nemzedék, amelynek szíve nem volt szilárd, és lelke sem volt hű Isten iránt«. Ez erőszakkal elfoglalta a keresztények földjét, és elnéptelenítette kard és tűz által. A foglyok egy részét saját országukba hurcolták, sokat közülük kegyetlen kínzásokkal megöltek. Elpusztították az oltárokat, miután tisztátalanságukkal megfertőzték azokat… (A görög keresztények) királyi városa, amely a föld közepén fekszik, Krisztus ellenségeinek a fogságába került, és olyanok uralkodnak rajta, akik nem ismerik Istent.”
A pápa drámai szavakkal ecsetelte a Szent Sír-bazilika feldúlását, és a zarándokutak elzárását, majd felszólított minden európai keresztényt, hogy induljanak meg a felszabadító háborúra.
A közkeletű felfogással szemben a keresztesek célja nem a hódítás volt, hanem a hitük szabad gyakorlása, amelyet az iszlám uralom ellehetetlenített. Ellenfeleik sem békés muzulmánok, hanem erőszakos és fanatikus keleti hódítók voltak. A keresztesek nem rabolni és nem téríteni indultak. II. Orbán pápa ígéretet tett Bizáncnak, hogy a keresztesek által felszabadított földeket átadja a császárnak. A lovagok mindenüket pénzzé tették, hogy felvehessék a keresztet és eljussanak Jeruzsálembe. A clermonti zsinaton egy szó sem esett arról, hogy a muzulmánokat a kereszténységre kell téríteni. (Csak száz évvel később érkeztek ferences szerzetesek térítő szándékkal a Szentföldre, ami ráadásul meglehetősen sikertelennek is bizonyult.) Látványos példája ennek az, hogy a keresztes uralkodók – a város korábbi uraitól eltérően – egy ujjal sem nyúltak a jeruzsálemi Templomhegyen álló muzulmán mecsetekhez.

Véres kezek

A kezdeti hadi sikerek nyomán létrejött keresztes királyságok és fejedelemségek önállóak voltak, és az ott élő muzulmánok az esetek nagy többségében békében élhettek, szabadon gyakorolhatták a vallásukat, új mecseteket építhettek és saját vallási törvényeik szerint intézhették ügyeiket. A keresztes uralom alatt nem kellett sem a zsidóknak, sem a muszlimoknak megkülönböztető öltözetet viselniük. (Ezzel nagyobb szabadságot biztosítottak, mint az európai keresztény uralkodók a más vallású alattvalóiknak.) Mindez éles ellentétben állt a muzulmán gyakorlattal, ahol az alávetés iszlám vallási parancs volt.
Ibn Dzsubair mór krónikás azt jegyezte fel naplójába, amikor 1180 körül útnak indult Mekka felé, hogy a muzulmánok általában szívesebben élnek a keresztes uralom alatt álló földeken, mintsem muszlim fennhatóság alatt, mivel ezek az országok rendezettebbek és jobban igazgatottak voltak. „Amikor elindultunk Tibninből (Türosz közeléből), rendezett falvak és ültetvények hosszú során át vezetett az utunk. Ezek lakói mind muzulmánok voltak, de békében éltek a frankokkal (keresztesekkel) – Allah óvja meg őket a kísértésektől! A lakóhelyeik mind saját tulajdonukban álltak, és javaikat zavartalanul birtokolhatták. Szíriában a frank uralom alatt álló földeken mind ez volt a rend: a földbirtokok és a falvak a muzulmánok kezében maradtak. Sokuk szívébe kétség férkőzött, amikor sorsukat összehasonlították testvéreikével, akik muzulmán területen éltek. Míg azok hittársaik igazságtalanságaitól szenvedtek, a frankok egyenlő bánásmóddal ítéltek” – írta a muszlim krónikás. Mindez gyökeresen más képet fest, mint amilyen hírben a keresztesek manapság állnak. A hadjáratok nem az európai gyarmatosítás korai példái voltak. Bár a háborúk során történtek súlyos atrocitások (mindkét oldalon), a keresztesek célja nem a válogatás nélküli mészárlás volt. Ez alól Jeruzsálem meghódítása és lakóik lemészárlása 1099-ben véres kivétel volt, még akkor is, ha a történészek irreális túlzásnak tartják a muzulmán beszámolókat arról, hogy a keresztes hódítók bokáig, sőt térdig gázoltak az áldozatok vérében.
Bár egyik atrocitás semmiképpen nem igazolja a másikat, a muzulmánok többször is válogatás nélkül lemészárolták a kereszteseket. 1148-ban Aleppo keresztényei estek áldozatul a dzsihádnak. 1268-ban a mameluk szultán így emlékeztette VI. Bohemond királyt arra, hogy mit tett nem sokkal korábban Antiókhiában a keresztényekkel: „Látnod kellett volna, hogyan zúztuk össze a keresztjeiteket a templomaitokban, hogyan szórtuk szét a hamis testamentumotok lapjait és a pátriárkáitok csontjait. Látnod kellett volna azt, hogyan taposták meg a muzulmánok azokat a helyeket, ahol miséiteket ünnepeltétek, vágták el a szerzetesek, papok és diakónusok torkát az oltárokon… embereiteket tűzzel égettük meg, palotáitok felismerhetetlen romokká váltak, katedrálisaitok elpusztultak.”
Még a békeszerető, művelt muzulmán uralkodók példaképének – egyfajta korai multikulturális hősnek – tekintett Szaladin kezéhez is vér tapad. Igaz, hogy amikor 1187-ben csapatai visszafoglalták Jeruzsálemet, utasításba adta, hogy kíméljék meg a keresztényeket, néhány hónappal korábban a hattini csatában szerzett győzelme után elrendelte minden keresztény lemészárlását. Szaladin titkára, Imad ad-Din feljegyezte, hogy a kurd származású uralkodó a Korán parancsára hivatkozva rendelte el a keresztesek lefejezését. („Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel a csatamezőn, vágjátok el a torkukat!” – Korán 47:4) Számos muzulmán tanító, szúfi és aszkéta volt a környezetében, akik mind könyörögtek Szaladinnak, hogy a foglyok közül legalább egyet lefejezhessenek kardjukkal. Szaladin fényes tekintettel trónján ülve kegyesen megengedte nekik…
Az uralkodó más alkalommal személyesen hajtotta végre az ítéletet, például esküdt ellenségén, Chatilloni Rajnáldon, akit Szaladin maga fejezett le.
A keresztes hadjáratok csak átmeneti sikereket hoztak. Az első és az utolsó (hetedik) hadjárat között alig több mint 150 év telt el. Az utolsó elhagyatott keresztes városok 1291-ben estek el. Ami ez után következett, rámutat azonban arra, hogy mi lett volna Európával, ha a keresztesek nem vívják meg a harcot a Szentföldön. A közel-keleti államok feltartóztatták a muzulmán hódítókat, miközben Nyugat- és Közép-Európa – köztük a Magyar Királyság – megerősödött. Keletről olyan építészeti tudás és gazdasági ismeretek birtokába jutott Európa, amelyek fordulatot hoztak, és rövid idő alatt felvirágoztatták a Nyugatot. Ez a haladék később, a nagy oszmán hódító hadjáratok idején sorsdöntőnek bizonyult.
Bizánc sorsa azonban a keresztes államok összeomlása után beteljesedett: hosszú szorongatás után 1453-ban elesett Konstantinápoly. A muzulmán hódítók vérengzéséről feljegyezték, hogy válogatás nélkül vágták el férfiak, nők és gyermekek torkát. Kifosztották a templomokat és kolostorokat. II. Mehmet oszmán szultán a mészárlást követően megparancsolta egy muzulmán tudósnak, hogy álljon ki a Hagia Sophia katedrális – amely ezer éven át a kereszténység leghíresebb temploma volt – pulpitusára, és hirdesse ki onnan, hogy nincs isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája. Ezt követően a katedrálist mecsetté alakították, csakúgy, mint a többi konstantinápolyi szentélyt. Keresztények milliói váltak dhimmikké, megalázott alattvalókká, másokat rabszolgának adtak el, és sokan mártírokká lettek.
A dzsihád előtt újra megnyílt az út. A hódítás eredményeként Nándorfehérvár Dar-ul-Dzsihad néven az Oszmán Birodalom végvára lett, de a hódítók elfoglalták Budát, és megostromolták – sikertelenül – Bécset is.
„A középkori arab kalifák, majd később a perzsa és török dinasztiák idején az iszlám birodalom volt a világ leggazdagabb, leghatalmasabb, legkreatívabb és legfelvilágosultabb térsége, és a középkor túlnyomó részében a kereszténység defenzívába szorult. (…) Aztán bekövetkezett a nagy fordulat. Bécs második, 1683-as török ostroma teljes kudarccal végződött, és fejvesztett visszavonulásba torkollott – ami egészen új tapasztalat volt az oszmán seregek számára” – írja Bernard Lewis neves orientalista Az iszlám válsága című könyvében. Európa megszabadult, ám közben az oszmán dzsihád évszázadokra meghatározta az útjába kerülő nemzetek sorsát.

Keretes írásunk:

Templomokból istállók
A törökök általában mélységesen lenézték és megvetették a keresztényeket, akiket hitetlennek, hamis hitűeknek bélyegeztek. IV. Mehmed szultán pokolra való hitetleneknek nevezte a keresztényeket. Muszlim meggyőződés szerint, ha egy keresztény meghal, azonnal a pokolba kerül.
Mivel a hódításokat a „szent háború”, a dzsihád sikerének tekintették, ezért a meghódított területeken a muszlim hit győzelmét minden módon demonstrálni kívánták.
Az addigi templomok közül a jelentősebbeket elvették, és dzsámivá alakították, vagy más profán célra hasznosították. Budán egyedül a Mária Magdolna-templomot hagyták meg a keresztények kezén, azt is csak közösen használhatták a katolikusok és protestánsok, úgy, hogy használati díjat kellett fizetniük a töröknek.
A Mátyás-templomot mecsetté alakították át. Az avatási ünnepségről a kortárs török krónikás, Dselálzáde így számolt be: „Az említett napon az egész muszlim hadsereg sírt örömében, azért, hogy míg a tegnapi napon ama templom a hitetlenség festményeivel volt tele, ma már a paradicsomhoz hasonló dzsámivá alakult át, és a Korán olvastatott benne.”
A budai Szent György-templomnak csak egyik részét alakították át dzsámivá, a másik része fegyverraktárnak szolgált, a Szent Miklós-templomot pedig minden bizonnyal istállóként használták. Székesfehérváron négy dzsámi magasodott, melyek közül a legdíszesebb az egykori koronázótemplom volt. Komárom elfoglalása kapcsán is azt jegyezte fel a török krónikás, hogy „a balgahitűek templomai és a barátok kolostorai mecsetekké és az igaz hit kiválóságainak medreszeivé (iskoláivá) alakíttattak”.
A törökök nem egyformán viszonyultak a keresztény felekezetekhez. Legelutasítóbbak a római katolicizmus felé voltak, részben annak a Habsburgokhoz és a pápasághoz fűződő politikai elkötelezettsége miatt, részben mert a képek és szobrok használata miatt bálványimádóknak is tartották őket. A katolikus kézen maradt szegedi ferences templomról például ezt írták: „kárhozatos ördögök fészkéül szolgáló fertelmes templomuk”. E templomot az egyik pasa és emberei csak arra érdemesítették, hogy a főoltár gyertyájának lángjánál gyújtották meg a pipájukat.
Abban, hogy a hódoltsági lakosság nem vált az iszlám követőjévé, az egyik fontos tényező a reformáció dinamikus terjedése volt, amely határozott szembenállást képviselt az iszlám ellen. Luther, aki 1525-től nagy fontosságot tulajdonított a török elleni harc kérdésének, a következőket írta: „Mindhalálig küzdök a törökök és a törökök istene ellen.”
Katolikus oldalról is az iszlám ellen mozgósítottak. A nagy hitvitázó Pázmány Péter külön művet jelentetett meg A Mahomet vallása hamisságárul címmel.
Az oszmán háborús kegyetlenség egyik első látványos megnyilvánulására már közvetlenül a mohácsi csata után sor került. A mohácsi síkon táborozó Szulejmán két nappal az ütközet után megparancsolta, hogy valamennyi élve kézre került magyar hadifoglyot vigyenek a szultáni tanács,
a díván elé, ahol ő aranytrónusán trónolt. Majd parancsot adott, hogy a mintegy kétezer fogoly mindegyikének ott, nyilvánosan vegyék a fejét.
A nagy várháborúk időszakát 1568-ban lezáró drinápolyi béke korántsem jelentette a béke beköszöntét, csak a nagyszabású hadjáratok időleges szünetelését két évtizedre. A portyák, lesvetések, rajtaütések, rablások, égetések továbbra is szakadatlanul folytak. A neves reformátor, Bornemisza Péter mint kortárs, szemtanú a következőket írta 1573-ban
a törökök pusztításáról és kegyetlenkedéseiről: „Ki mondhatja meg, minemű iszonyú rettenetességek legyenek azoknak, akiknek pogány törökök, avagy tatárok, feleségüket, leányát elviszik, avagy előttük levágják, és ő magukat vashegedővel, éhséggel, istrángolással és fagyos víz-öntözéssel, ostorozással, nyúzással, csigázással, fogvonással, sózással és egyéb iszonyúsággal kínozzák.”
1593-tól azonban minden addiginál pusztítóbb másfél évtized következett, a 15 éves háború időszaka. Ekkor ismét hatalmas seregek vonultak szerte az ország területén, a Habsburg országrészen éppúgy, mint Erdélyben és a hódoltságban. Ráadásul mind a török, mind a Habsburg-kormányzat az országban teleltette nagyszámú katonaságát, a lakosság házaiba elszállásolva. A fizetetlen katonák a lakosság kirablásából éltek, ami a harci cselekményektől kevésbé sújtott területeken is súlyos pusztítást és szinte teljes kifosztást eredményezett. Különösen hírhedtek voltak a krími tatárok, akiket később méltán minősítettek „a pusztítás virtuózainak”. A korabeli összeírások szerint a háború másfél évtizede alatt az ország hatalmas területein a házak mintegy kétharmada-háromnegyede pusztult el. (Az összehasonlítás kedvéért: a második világháború kegyetlen ostromát kiállt Budapesten a lakásoknak „csak” a huszonhét százaléka vált részben vagy egészen lakhatatlanná.)
A 15 éves háborút lezáró békét követően a találóan „háborús békeéveknek” nevezett évtizedek váltakoztak a nagy hadjáratok esztendeivel. A költő Zrínyi Miklós ezért joggal nevezhette a tizenhetedik századot „a magyar romlás századának”. Az addigi pusztulást a török kiűzését eredményező felszabadító háborúk újabb másfél évtizede fokozta katasztrofálissá. Ennek nyomán az ország középső és déli területein a népsűrűség riasztóan alacsonnyá vált. Békés megyében például egy négyzetkilométerre mindössze egyetlen ház jutott. (Kulcsár Árpád)

Gyermektérítés erőszakkal
Az Oszmán Birodalom egyik legkegyetlenebb intézménye a gyermekadó (devsirme) rendszere volt. Ennek keretében évente mintegy 3500-4000 fiatal fiút szakítottak el szüleiktől. A gyermekadó kifejezetten a meghódított keresztény lakosságot sújtotta. Elsősorban a szultáni elitalakulat, a janicsárok utánpótlását volt hivatva biztosítani. Hatékonyan tudták felhasználni őket azoknak a népeknek az elnyomására, amelyekből kiszakították őket.
Miként egy idős janicsár 1606-ban megfogalmazta: „A hitetlenek gyermekeinek összegyűjtése azért hasznos, mert amint áttérnek az iszlámra, vallási buzgalom jelentkezik náluk, rokonaik és hozzátartozóik ellenségévé válnak.” A gyermekadó szedésekor a 10 és 20 év közötti fiúknak kellett megjelennie a karhatalmi kísérettel érkező biztosok előtt, akik kiválogatták közülük a számukra legmegfelelőbbeket. Az 1606-ból származó Janicsárok törvényei című munka a főbb szempontok között említi, hogy „papok és jó származású hitetlenek fiait vigyék el”, illetve, hogy „közepes termetű fiúkat szedjenek össze”.
Azokat az apákat, aki megpróbálták elrejteni gyermeküket, vagy a felszólításra nem adták elő, elrettentésül nemegyszer saját házuk előtt akasztották fel. Arra is volt példa, hogy az elkeseredett lakosság megölte a szultáni gyermekszedőket például Albániában és Epiruszban, sőt 1580-ban Hercegovinában fegyveres felkelés robbant ki a gyermekadó miatt. Ezeket az ellenállási kísérleteket azonban véresen megtorolták.
A családjuktól elszakított fiatalokra hosszú kálvária várt. 100-200 fős csapatokban gyalog hajtották le őket Isztambulba. Itt mindnyájukat a mohamedán szokásoknak megfelelően körülmetélték. Ezt követően meg kellett tagadniuk addigi vallásukat, és az iszlám hitvallás elmondására kényszerítették őket. Ezután néhányukat a szultáni palotaiskolákba rendelték, hogy állami tisztségviselőket neveljenek belőlük.
A többséget fejenként egy aranyért anatóliai és ruméliai muszlim parasztoknak adták el rabszolgaként, hogy náluk jól megtanuljanak törökül, megerősödjenek az iszlám hitben, és hozzászokjanak a testi szenvedések elviseléséhez, amiről új gazdáik gyakori verésekkel és szűkös fejadagok segítségével gondoskodtak.
Ez az „előképzés” hét-nyolc éven át tartott, majd visszavitték őket Isztambulba. Akik időközben megrokkantak, megőrültek, vagy más betegség miatt váltak alkalmatlanná a katonai szolgálatra, azok II. Bajezid szultán (1481–1512) óta a létminimumot biztosító napi két akcse nyugdíjban részesültek. A többiek janicsárújoncként katonai kiképzésben részesültek, majd felvételt nyertek a szultáni dinasztia „karjának és szárnyának” tekintett janicsárok közé. Az állandó fegyveres szolgálatban álló janicsároknak tilos volt megnősülni, ez vezetett a közöttük gyakori homoszexualitáshoz. A kiöregedett janicsárok többnyire egyedül és szegényen fejezték be életüket.
A török hatóságok a magyaroktól és horvátoktól nem szedtek gyermekadót. A hivatalos indoklás szerint ugyanis „belőlük sosem lesznek hithű muszlimok”. (Kulcsár Árpád)

Olvasson tovább: