Kereső toggle

Halhatatlanok

Vértanúk és hitvallók a második században

A keresztényüldözések története (5.):

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jézus nem áltatta követőit illúziókkal, amikor elébük tárta, hogy elkötelezett híveit, tanítványait milyen fogadtatás várja saját környezetük és kortársaik részéről, ha teljesítik küldetésüket. Azonban az is távol állt tőle, hogy mindezzel az önsajnálatra vagy a vallásos szenvelgésre adjon tanítványainak okot. Hiszen fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy bizonyságtevői akkor lesznek maradéktalanul boldogok földi pályafutásuk során, ha az igazság miatti üldöztetést és meghurcoltatást, végső soron akár a vértanúhalált is emelt fővel, sőt örömmel vállalják, ha az élet úgy hozza.

Amikor először küldte ki tizenkét apostolát az evangélium hirdetésére, szinte programszerűen vázolta fel előttük nemcsak személyes szolgálatuk, de az elkövetkező három évszázad egyháztörténetének eseményeit, amelyek profetikusnak bizonyultak a későbbi korok keresztényei számára is. „Látjátok, úgy küldelek el benneteket, mint bárányokat a farkasok közé… Vigyázzatok az emberekkel, mert bíróságoknak adnak majd át, és gyülekezeteikben megkorbácsolnak; fejedelmek és királyok elé visznek benneteket miattam, hogy tanúbizonyságul (azaz: mártírokul) legyetek nekik és a más nemzetekhez tartozóknak…  Mindenki előtt gyűlöletesek lesztek az én nevem miatt – de aki mindvégig kitart, az megmenekül… És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni: inkább azt féljétek, aki a testet is, és a lelket is a kárhozatra tudja vetni a gyehennában… Így hát mindazokat, akik meg fognak vallani engem az emberek előtt, én is megvallom majd Atyám előtt, aki a mennyekben van. De aki meg fog tagadni engem az emberek előtt, azt én is megtagadom majd Atyám előtt, aki a mennyekben van.” (Máté evangéliuma 10. fejezet)
A Mester és apostolai megpecsételték e szavak valóságát saját tetteikkel és áldozatukkal, de ugyanez elmondható a második és a harmadik század hitvallóiról és vértanúiról is, akik hol hosszabb, hol rövidebb ideig üldözéseket szenvedtek el a római állam képviselőitől.
A korszakból számos beszámoló, vértanúakta, szenvedéstörténet maradt fenn, amelyeknek egy részét történetileg hitelesnek tekintik, más részük viszont nyilvánvalóan olyan kiegészítéseket, színezést nyert az évszázadok során, amelyek már a későbbi mártír- és szentkultusz ideológiai megalapozását szolgálják. A következőkben a hiteles történeteket rekonstruálva próbálunk rövid betekintést adni e forrongó korszak hitvalló keresztényeinek hősies küzdelmeibe.

„Azt várd, ami az időn túl van”

A második század elején a szíriai Antiochia gyülekezetének vezetőjét, Ignatioszt a rómaiak elfogták, bírósági tárgyalásra és ítélethozatalra Rómába hurcolták. Ignatiosz útközben leveleket írt több általa ismert gyülekezetnek, és az egyikben így vallott Rómába való deportálásáról: „Szíriától Rómáig, szárazon és vízen, éjjel és nappal vadállatokkal küzdök, tíz leopárdhoz kötözve, azaz egy katonai osztaghoz;
a jótékonyságra ezek csak rosszabbakká válnak. Sértéseik közepette még inkább tanítvánnyá válok, de nem ezért igazulok meg… Isten gabonája vagyok, akit a vadállatok fogai őrölnek meg, hogy Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak.”
A vértanúsága előtt álló Ignatiosz Polükarposzra, a szmürnai gyülekezet vezetőjére bízta saját gyülekezetét, az antiochiait is. Polükarposz, a Szmürna városában működő nagy befolyású és népes gyülekezet vezetője ekkor – a második század tízes éveiben – férfikorának derekán járt, mintegy negyvenéves volt. A kivégzése előtt álló Ignatiosz személyes üzenetet is küldött Polükarposznak, levelében ezt írta: „Azt várd, ami az időn túl van, az időtlent, a láthatatlant, aki értünk láthatóvá vált… aki értünk szenvedett és minden módon tűrt.” Polükarposz ezután még hosszú évtizedekig, közel ötven éven keresztül vezette a szmürnai gyülekezetet, melynek élére pásztornak korábban még János apostol állította. 
Szmürna (a képen fent), a kor egyik körülbelül kétszázezer lakosú világvárosa a mai török Izmir város területén található. A kikötőváros, ahol egyes feltételezések szerint Homérosz is született, Efeszosz és Pergamon között feküdt, és az Égei-tenger ékköve volt. A híres földrajztudós Sztrabón Geógraphika című művében egész Kis-Ázsia legszebb városaként mutatta be. A városban kiemelkedő iskolák, fürdők, könyvtár, stadion és gümnaszion járultak hozzá a lakók testi-lelki jólétéhez.  
Az evangélium terjedése Szmürnában valószínűleg Pál apostol tevékenységének következtében indult el, és minden bizonnyal János apostol is többször időzött a városban.
Polükarposz keresztény szülők gyermekének született, anyanyelveként a görögöt beszélte, és fiatalemberként János apostol köréhez tartozott. Ő maga jegyezte fel, hogy egy alkalommal Efeszoszban együtt mentek fürdőbe Jánossal. A beszámolók Polükarposzt egyöntetűen úgy mutatják be, mint aki aktívan gyakorolta hitét, gyülekezetéért, a városiak megtéréséért és az egész egyház sorsáért gyakran imádkozott. Szava sokat számított a gyülekezetek közötti viták eldöntésében, kapcsolatot tartott a környező gyülekezetek mellett a filippi, a római és az antiochiai közösségekkel is. Az Ázsia provinciában működő gyülekezetek gyakran fordultak tanácsért a szmürnai pásztorhoz, egy időben tekintélye a tartomány többi gyülekezetére is kiterjedt. Büszkék voltak rá, akik találkoztak vele, és kiváltságnak tartották, hogy vele lehettek. A ránk maradt források szelíd, szerény és türelmes embernek mutatják be. Türelme és szelídsége ellenére határozottan, ha kellett keményen védelmezte az evangéliumi igazságokat. A hit beszédének, valamint a hívőknek a megvédése érdekében az eretnekekkel szemben nyílt konfliktusokat is vállalt. Egy alkalommal, amikor Rómában járva Markiónnal, a második század közepének legnagyobb hatású, antikrisztusi és antiszemita eretnekvezérével találkozott, és az megkérdezte tőle, hogy megismeri-e, Polükarposz azt válaszolta: „Hogyne ismernélek meg, Sátán elsőszülötte!” Élete során mind Markión tanítványai, mind más gnosztikus mesterek követői közül sokakat megtérített az evangéliumhoz, folyamatos szellemi és intellektuális harcban állva velük; soha nem hagyta magát az apostoloktól részben személyesen hallott, részben írásaik olvasása által megismert igazságtól eltéríteni. Tevékenységének azért is rendkívüli a jelentősége, mert nemcsak prédikációi során hirdette és ránk maradt levelében idézte az evangéliumokat, az Apostolok cselekedetei könyvét és az apostolok leveleit, hanem arra is gondolt, hogy ezeket az írásokat csorbítatlanul és változtatás nélkül adja át a következő generációnak, tanítványainak, akik közül a legismertebb Irenaeus, a galliai Lugdunum (ma Lyon) gyülekezetének későbbi pásztora. A második században, amikor a kereszténység és a gnoszticizmus közötti harcnak és vitának a legfontosabb tárgya és tétje az volt, hogy kik tekinthetők Jézus hiteles tanúinak: az apostolok és a szemtanúk vagy pedig azok a korai gnosztikusok, akik titkos és a nyilvánosság elől elzárt ezoterikus szellemi ismereteikre hivatkoztak, Polükarposz felismerte, hogy a sikert az eredeti újszövetségi írásokhoz való teljes hűség és ezek hamisítatlan továbbadása hozhatja meg a keresztényeknek. Meggyőződéssel érvelt amellett, hogy az apostolok és a próféták által megmutatott módon kell Istent szolgálni, és ehhez az örökséghez nem szabad hozzátenni vagy elvenni belőle. Saját igehirdetését és írásait nem tartotta egyenértékűnek a Szent Szellem által ihletett, később kanonikussá vált iratokkal, hanem maga helyett Jézus szavaira és az apostolok igehirdetésére irányította hallgatóságának és olvasóinak figyelmét.
Polükarposznak a filippi gyülekezethez írt leveléből kiderül, hogy elsősorban nem a földi pályafutás során elérhető célokat tűzött maga elé, hanem a feltámadás reménységében kívánt élni. „Nem hoztunk magunkkal semmit a világra, és nem is fogunk innen elvinni magunkkal semmit”, idézte Pál apostolt, és a vagyonszerzés céljánál előbbre valónak tartotta az adakozást, a fösvénység helyett a jószívűséget. Tisztában volt azzal, hogy Jézus követése teljes, halálra szánt elkötelezettséget kíván; arra is fel volt készülve, hogy a hit megvallása üldözések elszenvedésével és végső esetben a vértanúság vállalásával járhat együtt.

Polükarposz vértanúsága

Szép kort élt meg; valószínűleg időszámításunk szerint 167-ben, amikor mintegy kilencvenéves volt, Szmürnában kegyetlen és véres keresztényüldözés vette kezdetét. Az elfogott keresztények közül az egyik a nyilvános kihallgatáson  megütötte a prokonzult. A tömeg bosszút akart, és Polükarposz nevét ordítozták. Segítői arra kérték, hogy ne maradjon a városban, ezért néhány napot a közelben, egy vidéki birtokon töltött. Római üldözői egy kínvallatásnak kitett keresztény vallomása alapján indultak keresésére, búvóhelyét pedig veréssel szedték ki egyik szolgájából. Elhurcolták a város stadionjába. Útközben előkelő római ismerősökkel találkozott, akik megpróbálták rábeszélni arra, hogy tagadja meg Jézust, és ismerje el egyedüli urának a Caesart. Amikor ezt nem tette meg, összeverték, ekkor eltörött a lába. A stadionba este érkeztek meg vele, olyan időben, amikor a napi véres látványosságok végeztével a tömeg még nem oszlott szét, de az állatviadal, amelyben gyülekezetének több tagját a vadállatok széttépték, már lezárult. A feldühödött tömeg a nevét üvöltötte. Mielőtt máglyán megégették volna, a jelen lévő prokonzul újra megpróbálta rávenni arra, hogy tagadja meg Krisztust. Erre nem volt hajlandó.
A názáreti Jézus az evangéliumok szerint hitvalló tanítványainak azt tanácsolta, hogy amikor átadják őket a vádlóiknak, ne aggódjanak, hogyan vagy mit beszéljenek védekezésül, mert abban az órában a Szent Szellem adja majd szájukba a szavakat. Polükarposz utolsó szavaival, amiket a prokonzulhoz és a tömeghez intézett, meg akarta győzni hallgatóit, hogy fogadják el az evangéliumot. Mielőtt a máglyát meggyújtották a kikiáltó a stadion tömegébe ordította kivégzésének okát: „Polükarposz megvallotta, hogy keresztény!”
Hatvan évvel korábban a Patmosz szigetén töltött száműzetése után, tehát a Jelenések könyvének megírását követően, János apostol utoljára járt Szmürnában. Polükarposz akkor személyesen Jánostól is hallhatta, hogy Jézus az élet koronáját ígérte a Jelenések könyvében a szmürnai keresztényeknek, ha hűek maradnak hozzá mindhalálig, és ezt: „aki győz, annak nem árt a második halál”.

A lyoni vértanúk és a Szent Szellem

Polükarposz egyik leghíresebb tanítványa, a szintén szmürnai származású Irenaeus, miután Kis-Ázsiából Rómába, majd Galliába települt, az ottani Lugdunum (a mai Lyon) és Vienne keresztényeinek üldöztetéseiről beszámoló levelet juttatott el a római gyülekezethez. A levélben túlélők tanúvallomásai olvashatók arról a mészárlásról, amelyet Marcus Aurelius, a „filozófuscsászár” rendelt el 177-ben. A pogromban nemcsak vezetőjük, az aggastyán Potheinosz, hanem a Rhőne völgyében élő nagyon sok keresztény is vérét adta hitvallásáért.
Ez a beszámoló különösen annak fényében érdekes, hogy a galliai keresztényeknek történelmi okokból szoros kapcsolata volt a kis-ázsiai és így a phrügiai keresztényekkel is. Phrügiában ekkortájt vette kezdetét egy olyan mozgalom, amely nagy hangsúlyt helyezett a Jézus által Védőügyvédnek (Paraklétosz) nevezett Szent Szellem személyére és munkájára, a közvetlen inspirációra és a prófétálásra. Magukat „Új próféciának” hívták, az egyháztörténet-írásban vezetőjükről, Montanusról montanistáknak nevezik őket. Noha a konszolidálódó katolikus nagyegyház legtöbb vezetője a montanizmust elutasította, és eretnekségnek bélyegezte egyes szélsőségesnek tekintett jellemzői miatt, történelmi tény, hogy ennek ellenére a birodalom számos területén még évszázadokig virágzó közösségeik voltak. Például Thüateirában csaknem száz éven át az egyház minden tagja kivétel nélkül montanista maradt.
„A feliratok azt mutatják, hogy a montanisták katolikus testvéreiknél jóval kevésbé voltak megalkuvók, hogy nyíltan megvallották hitüket a világ előtt. A harmadik századból gyakorlatilag csak Közép-Phrügiából, a montanizmus védőbástyájából maradtak fenn kimondottan keresztény sírfeliratok; ezeken gyakran szerepel a merész »keresztények a keresztényeknek« formula. E korszak keresztény sírjain más helyütt semleges szövegeket használtak” – írja Henry Chadwick, a korai egyház egyik tekintélyes szakértője.
A beszámoló szóhasználatából úgy tűnik, hogy a lugdunumi (lyoni) keresztény hitvallókra is hatással lehetett ez a mozgalom, sőt nem kizárt, hogy némelyek közülük a karizmatikus montanistákhoz tartoztak. 
Az első szövegrészletből kiderül, hogy a lyoni keresztényeknek többek között a vallástalanság, az ateizmus vádjával szemben kellett megvédeni magukat: „Vettius Epagathust… Isten nagy buzgalma töltötte el, forrt a Szellemtől… és a testvérek védelmében el akarta mondani, hogy köztünk nincs sem istentelenség, sem vallástalanság… A keresztények paraklétoszának (pártfogójának) nevezték, mert magában hordozta a Paraklétoszt, a Szellemet… Ezt a Szellemet a szeretet teljessége által mutatta meg, mert örömét lelte abban, hogy testvérei védelmében életét is odaadja. Krisztus igazi tanítványa volt.”
Ezután a szöveg rátér egy törékeny szolgálólány, Blandina hitvallásának ismertetésére: „Mi mindnyájan féltünk, hogy Blandina a harc folyamán nem lesz képes rá, hogy nyíltan letegye a hitvallást testi gyengesége miatt. Olyan erő töltötte azonban el, hogy azok, akik egymást felváltva mindenféle módon reggeltől estig kínozták, kifáradtak és elcsüggedtek, és bevallották, hogy vereséget szenvedtek, és többé semmit nem tudnak vele tenni; és csodálkoztak, hogy még életben maradt, hiszen egész teste darabokra volt tépve és hasogatva, és tanúságot tettek róla, hogy egyetlen kínzási mód is elég lett volna ahhoz, hogy kilehelje lelkét, nemhogy még ilyen sokféle és ennyi… Blandina a keresztényeket erkölcstelenséggel vádolóknak ezt mondta: »Keresztény vagyok, és mi semmiféle gonoszt nem teszünk.«”
A többiek bátor hitvallása még a kezdetben tagadókban is fordulatot eredményezett, és védekezni kezdtek a rágalmak ellen, a következő részletben éppen a gyermekek feláldozásának és megevésének vádja ellen: „Biblisz, azoknak egyike, akik megtagadták hitüket… a kínzás közepette észre tért, és mintha mély álomból ocsúdott volna fel…, az ellenkezőt válaszolta a rágalmazóknak: »Hogy ehetnének már gyermekeket az ilyen emberek, akiknek még értelmetlen állatok vérét sem szabad megenniük?« És attól kezdve kereszténynek vallotta magát, és a vértanúk sorába került.”
Rusticus praefectus, a pogrom vezetője, Potheniosznak, az aggastyán korú püspöknek sem kegyelmezett: „Potheinosz… már kilencven évnél is idősebb volt, testileg egészen gyenge volt, és bár alig tudott lélegezni eme testi gyengeség miatt, de a Szellem lendülete megerősítette… A kormányzónak arra a kérdésére, hogy ki a keresztények Istene, azt válaszolta: »Ha méltó vagy rá, meg fogod tudni.« Erre kíméletlenül bántak vele, és sokféle csapást szenvedett el… Már alig lélegzett, amikor börtönbe vetették, és két nap múlva meghalt.”
Ezután rátér a beszámoló egy Alexandrosz nevű, láthatóan karizmatikus személy körül történtek ismertetésére: „Amikor kihallgatták őket, egy bizonyos Alexandrosz, phrüg származású férfi, foglalkozását tekintve pedig orvos, aki hosszú éveken át élt Galliában, és majdnem mindenki ismerte Isten iránti szeretete és őszinte beszéde miatt – mert nem volt híjával az apostoli adománynak –, megállt a bírói emelvény előtt, jel-adással biztatta őket a hit megvallására, a körülállóknak pedig úgy tűnt, hogy a bíróságot szülési fájdalmak gyötrik… Amikor a kormányzó elé állították, és megkérdezte, hogy ki ő, Alexandrosz pedig azt felelte, hogy keresztény, a kormányzó haragjában a vadállatok elé vettette. Másnap Attalosszal együtt lépett a küzdőtérre… Miután az amfiteátrumban található összes kínzóeszközt kipróbálták rajtuk, és hatalmas küzdelmet álltak ki, végül is megölték őket. Alexandrosz nem sóhajtott, egy hangot sem szólt, hanem szívében Istennel beszélt. Attalosz, amikor a vastrónra ültették, és körülnyaldosták a lángok, latinul így szólt a tömeghez, miközben sülő testének szaga felszállt: »Íme, ez az emberevés, amit ti csináltok, de mi sem embert nem eszünk, sem más gonosz dolgot nem művelünk!«”

A karthágói mártírok

Néhány évtizeddel később, 202-203 táján az észak-afrikai Karthágó keresztényeinek is szembe kellett nézni a hitvallás vagy tagadás kérdésével Septimius Severus császár uralkodása alatt. Az előkelő római asszony, Vivia Perpetua, a rabszolganő Felicitas és számos más keresztény a börtönben várták kihallgatásukat, majd ezután bekövetkező kegyetlen vértanúhalálukat, amint ezt a róluk elnevezett szenvedéstörténet tartalmazza. Valószínűleg hozzájuk írta a kor legkiválóbb latin nyelvű keresztény írója, a szintén karthágói Tertullianus Intés a vértanúkhoz című művében a következő bátorító sorokat:  „Ha ugyanis meggondoljuk, hogy maga a világ még inkább börtön, úgy találjuk, hogy ti inkább kijöttetek a börtönből, semmint bementetek a börtönbe… Súlyosabb bilincseket rak fel a világ, melyek az emberek lelkét szorongatják. Rosszabb tisztátalanságokat lehel a világ, amelyek embereket gyönyörködtetnek. Végül több bűnös van a világban, mégpedig az egyetemes emberi nem. Végül is az ítélet nem a prokonzult, hanem Istent illeti. Ezért ti, áldottak, talán úgy tekintitek magatokat, mint akiket a börtönből a megőrzőbe vittek át. Sötét van, de ti vagytok a világosság. Bilincsekben vagytok, de Istennek már megoldoztak titeket. Szorongató ott a légkör, de ti édes illat vagytok. A bírót várják az elítéltek, de ti vagytok, akik a bírók fölött ítélni fognak.” (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: