726 nyarán megdöbbentő természeti katasztrófa hírei rázták meg a bizánci közvéleményt. A birodalom egyik nevezetes szigeténél, az égei-tengeri Théránál (ma Santorini) hatalmas erejű víz alatti vulkánrobbanás történt. A kiömlő lávafolyam nyomán a sziget körül forrott a tenger, a kirepülő tajtékkövek Kréta szigetéig és Kis-Ázsia nyugati partjaiig szóródtak szét. Sokan intő jelnek tekintették a háborgó elemeket, annál inkább, mivel nemcsak természeti erők rázkódtatták a birodalmat.
Csaknem egy évszázad óta súlyos katonai kudarcok és hatalmas területi veszteségek sújtották szinte folyamatosan Bizáncot. Már 636-ban elszenvedték első katasztrofális vereségüket a feltartóztathatatlan áradatként a birodalomra zúduló muszlim seregektől. Hamarosan elveszett Mezopotámia, Szíria és Egyiptom. 674-ben már a fővárost támadta az arab flotta, s Bizánc földközi-tengeri hegemóniája véget ért. A század végén avarok és szlávok özönlötték el a birodalom balkáni területeit. Mindezek nyomán Bizánc lényegében a göröglakta területekre zsugorodott össze. A hétszázas évek elején újabb arab támadások rázkódtatták a maradék birodalmat. Konstantinápoly 717–718-as muszlim ostromakor csak az új császár, III. Leó (717–741) katonai ügyességének, illetve a görögtűz alkalmazásának volt köszönhető, hogy nem esett el a főváros.
III. Leó és a birodalom vezetőinek jó része szerint ez a hosszú ideje tartó csapássorozat szoros összefüggésben állt az Isten beszédétől elfordult vallási gyakorlattal. A bajok egyik fő szellemi forrásának a képkultuszt, az ikonok birodalomszerte elterjedt imádását tekintették, hiszen az nyilvánvalóan ellentmondott a Biblia egyértelmű képtilalmának, amit a Tízparancsolat második parancsolata is rögzített. Meggyőződésük szerint ahhoz, hogy a birodalom sikeres tudjon lenni katonailag, külpolitikailag, gazdaságilag, és lakói békében gyarapodhassanak, elengedhetetlenül szükséges Isten természetfölötti segítsége. Ezért elsőrendű állami érdeknek tekintették, hogy a hitgyakorlat megreformálásával újból visszaszerezzék az isteni támogatást.
III. Leó császár tehát elhatározta, hogy a birodalmat meg fogja tisztítani a szentképektől. 726-tól kezdte meg gyakorlati lépéseit az ikonok kultusza ellen. Parancsára eltávolították a császári palota bronzkapuja fölött magasodó Krisztus-ikont, és egy egyszerű keresztábrázolással helyettesítették. Ezzel párhuzamosan a közfelfogást is igyekezett befolyásolni. Főleg a népgyűléseket használta fel a szentképek elleni érvek hangoztatására.
A birodalom lakói körében egyébként korántsem volt általános az ikontisztelet. Jelentős területeken, például Kis-Ázsiában inkább a hagyományos ikonellenesség volt jellemző. Számos korábbi ikontisztelő pedig a katonai kudarcok nyomán ábrándult ki és fordult szembe a segíteni képtelen szentképekkel. Jellemző példája volt ennek a képellenes hangulatnak, hogy 726-ban, amikor a muszlim csapatok már Niceát ostromolták, az egyik bizánci katona kővel dobálta meg a korábban nagy tiszteletben álló Mária-ikont.
A Tízparancsolat átírása
A kereszténység első három évszázadában még nem léteztek szentképek, ikonok. Vitán felül állt, hogy minden olyan hitgyakorlat, melyben a képmások szerepet kapnak, a pogány vallás kategóriájába tartozik. Egyértelmű volt az is, hogy ha valaki tényleges keresztény akar lenni, szakítania kell a képek tiszteletével. A 300 körül tartott elvirai zsinat határozottan tiltotta a képek templomi alkalmazását. A korai keresztény képzőművészet ábrázolásai eleve nem is vallási tisztelet céljából készültek, és gyakran jelképeket használtak, mint például Krisztus ábrázolására a jó pásztor vagy az Isten báránya allegorikus alakját.
A képekhez való viszonyban a 4. század első felétől, a konstantini fordulat után kezdődött meg a változás. Az államhatalmi támogatással fokozatosan uralmi pozícióba kerülő formális kereszténység ugyanis meglehetősen engedékeny volt pogány vallási elemek egyházi alkalmazása iránt. Így a vallásgyakorlatban egyre nagyobb teret kezdett hódítani a képek használata, egyelőre minden elvi indoklás nélkül.
A Szentírás annyira egyértelműen kizárta a képtiszteletet, hogy a teológusok jó része továbbra is elutasította a képek kultuszát. Amikor például Constantia, Nagy Konstantin nővére Jeruzsálembe látogatott, és vallási buzgóságból egy Krisztus-képet kért Kaiszariai Euszebiusztól, Caesarea püspökétől, a neves történésztől, ő azt válaszolta, hogy az igazi hithez nem méltó egy festett, földi Krisztus-képmás, hiszen a feltámadott Krisztus már megdicsőült testben van, és Őt nem a fizikai szemünkkel kell keresni, hanem a bensőnkkel, a szívünkkel kell szemlélni.
A híres egyházatya, szalamiszi Epiphanius is fellépett a képeknek mindenfajta vallási alkalmazásával szemben. Nemcsak a szentképek tiszteletét utasította el, hanem a templomok díszítésére szolgáló alkalmazásukat is. Azzal érvelt, hogy ha keresztény emberek képekhez fordulnak hitük támogatására, ez azzal a veszéllyel jár, hogy ismét visszatérhetnek a pogány gondolkodásmódhoz és a pogány vallásgyakorlathoz.
A középkor legnagyobb hatású katolikus teológusának, Szent Ágostonnak az állásfoglalása az 5. század elején már sajátos kettősséget mutatott. A korai kereszténységhez hasonlóan érvelésében igyekezett a Bibliát alkalmazni zsinórmértékül. Ezért a képkultuszt nem pártolta, hanem azt írta, hogy „azok, akik Krisztust és apostolait nem a szent könyvekben keresik, hanem falra festett képekben, megérdemlik, hogy vétkezzenek”. Véleménye szerint „az ilyen emberek tévedésbe esnek, ha gondolataikat képek mintájára alakítják”.
Ugyanakkor éppen Ágoston volt az, aki a kortársak számára nehezen érthető megfontolásból a Tízparancsolatot radikálisan átszerkesztette, ami csak néhány évszázaddal később, a képkultusz uralkodóvá válásával nyerte el valódi értelmét. Ágoston, szakítva a Tízparancsolat beosztásának akkor már négy évszázados keresztény hagyományával és a több mint másfél évezredes zsidó tradíciójával, az első parancsolatot („Ne legyenek néked idegen isteneid”) összevonta a második parancsolattal („Ne csinálj magadnak faragott képet, ne imádd és ne tiszteld azokat”). Az ily módon kilencre csökkent parancsolatok számát a tizedik parancsolat sajátos kettébontásával állította helyre. Eljárása igencsak furcsa volt, mivel a Mózes második könyve 20. részében szereplő tizedik parancsolat középső részét kiemelte, és azt tette meg kilencedik parancsolatnak, a többi részét pedig meghagyta tizedik parancsolatnak. E látszólag érthetetlen átszerkesztésnek a majdani képtisztelet szempontjából az lett az értelme, hogy Ágoston a vallásos célra szolgáló képek készítésének és tiszteletének határozott tilalmát mint önálló parancsolatot megszüntette, és beolvasztotta az első parancsolat második felévé. A képtisztelet általánossá válásával a hosszúra nyúlt első parancsolatnak ezt a tartalmilag kényelmetlenné vált második felét a klérus fokozatosan elhagyta. Ez a magyarázata annak, hogy mindmáig egyetlen katolikus és pravoszláv hittankönyv vagy katekizmus által tanított Tízparancsolat sem tartalmazza a második parancsolatot, még az első parancsolat részeként sem.
A képtisztelet kérdésében az egész középkorra vonatkozóan nagy jelentőségű volt Nagy Szent Gergely pápa (590–604) állásfoglalása, melyet Serenushoz, Marseille püspökéhez írt leveleiben fejtett ki. E püspök azzal hívta fel magára a pápa figyelmét, hogy vallásos képeket semmisített meg, mivel azokat a helyi gyülekezet több tagja imádó hódolatban részesítette. Gergely pápa a leveleiben elítélte a szentképek imádását, de a püspököt is elmarasztalta azok megsemmisítéséért. A pápa szerint ugyanis a vallási képeknek helye van a keresztény istentiszteletben. Véleménye szerint a templomi képek „az írástudatlanok Bibliája”.
2011. 02. 25. (XV/8)
