Rákóczi szabadságharca, mint minden magyar felkelés, befejezetlen, célkitűzését tekintve sikertelen volt. Ez nem csak a kedvezőtlen körülményeken és a kurucok politikai-földrajzi elszigeteltségén múlott. A majtényi síkon véget ért nyolcéves harc kudarcát belső, a magyarság lényegében gyökerező okok idézték elő.
1710. szeptember 27-én I. József császár a negyvenhét éves gróf Pálffy Jánost nevezte ki magyarországi fővezérnek. Vele első ízben magyar főúr lett a magyarországi császári csapatok fővezére. Pálffy János, a magyar főnemesség egyik legelőkelőbb családjának tagja, nemcsak kitűnően képzett, tehetséges és tapasztalt főtiszt volt, hanem ráadásul értelmes, széles látókörű, politikai kategóriákban gondolkozó férfi.
Pálffy húszéves kora óta szolgálta a császárt, harcolt a törökök, a franciák és végül a kurucok ellen. A magyar főparancsnokság átvételekor a császártól teljhatalmat kért, s ezt meg is kapta. Feltétlen császárhűségéhez természetesen nem fért kétség. Az országban hamarosan híre járt, hogy a császári főparancsnok magyar, és honfitársait kíméli. Pálffy hazaengedte a fogságba esett kurucokat, és megtiltotta a lakosság zaklatását.
Behódolók és rebellisek
1710. november 17-én Pálffy János levelet küldött Károlyi Sándornak, amelyben a közös hazára való hivatkozással a kuruc tábornokot a békekötés előkészítésével kapcsolatos megbeszélésre hívta. Károlyi azonnal értesítette a fejedelmet, aki időnyerés céljából hozzájárult a kapcsolat felvételéhez. A válaszlevél, melyet Rákóczi diktált Károlyinak, hangsúlyozza a kurucok harci elszántságát. Ezért a császár saját érdekében jól tenné, ha béketárgyalásokra szánná rá magát.
Komáromi Csipkés György Bihar megyei alispán és debreceni főbíró december 9-én nemcsak a fejedelem által diktált levelet adta át Pálffynak, hanem Károlyi titkos üzenetét is, amelyről Rákóczi természetesen nem tudott. Károlyi üzenetében biztosítja Pálffyt, hogy „nemzetünk kívánt békességének kimunkálódására minden tehetségemmel fogok igyekezni”.
Pálffy haladéktalanul közölte Wratislaw kancellárral, hogy Károlyi bizonyos feltételek mellett kész lenne „elhagyni a rebellis pártot”. I. József császár erre okmányban biztosította Károlyi Sándort kegyelméről. Hűségének bizonyítéka esetén birtokait megtarthatja, és főispáni méltóságát visszakapja.
1711. január 21-én Károlyi felkereste Pálffyt téglási főhadiszállásán. Megbeszélésük eredményeképpen azonnali fegyverszünet lépett életbe. Károlyi és Pálffy ugyan még ellenfelek voltak, de egyazon politikai vezető réteghez tartoztak. Nem csak származásuk kapcsolta össze őket, hanem az is, hogy mindketten véget akartak vetni a vérontásnak.
Károlyi mégsem akart Rákóczi háta mögött egyezkedni, és rábírta Pálffyt a fejedelemmel való tárgyalásra. Ezzel Rákóczi is egyetértett, és január 31-én Vay Ádám kastélyában találkozott Pálffyval. A császári fővezér tiszteletteljes nagyrabecsülést tanúsított a fejedelem irányában, ami lényegesen hozzájárult a találkozás barátságos légköréhez.
Ettől függetlenül Rákóczi nem volt hajlandó behódolni és kegyelmet kérni. Pálffy kérésére mégis levelet írt I. Józsefnek, amelyben a közjó érdekében késznek mutatkozik méltányos béke megkötésére. Ő maga mint a szövetkezett rendek választott vezére kíván tárgyalni a békéről, ezért nem teheti le magánemberként a hűségesküt.
Annak ellenére, hogy a levél hangneme a bécsi udvarnál visszatetszést keltett, a császár jelenlétében február 14-én megtartott haditanács elhatározta, hogy Rákóczinak és a konföderáció minden tagjának személyes kegyelmet és teljes amnesztiát biztosít. Egyben Pálffy mellé rendelték Locher Karl von Lindenheimot, a haditanács tagját, azzal a feladattal, hogy ügyeljen a fővezérre. Az
udvar bizalmatlansága a magyarokkal szemben mérhetetlen volt. A császár tanácsadói Pálffy Jánost tagadhatatlan érdemei ellenére nem kedvelték. Egyrészt önhatalmúnak tartották, másrészt nem bíztak benne, mert magyar volt.
A cár nem segített
A múltba visszatekintve a történtek megváltoztathatatlanná merevülnek. Viszont a cselekvő ember, aki számára ez a történet még jelen, nem adja fel a küzdelmet, szerencsés fordulatban reménykedik, megragad minden lehetőséget, s az utolsó szalmaszál felé is kap. 1711. február 21-én II. Rákóczi Ferenc Lengyelországba ment, hogy ott találkozzon Nagy Péter cárral.
A fejedelem teljes mértékben megbízott Károlyi Sándorban. Fogalma se volt arról, hogy vezérlő tábornoka nem csak időnyerés és a fegyverszünet meghosszabbítása céljából tárgyal Pálffyval. Az 1706 nyarán megszakadt béketárgyalások egyszerű folytatásáról az ónodi trónfosztás után szó se lehetett. A császár nem volt hajlandó a konföderációt tárgyalófélként elismerni. Károlyi a fejedelemmel ellentétben alapvetően egyetértett Pálffyval abban, hogy a béketárgyalások lényegében már csak a kurucok fegyverletételének időpontjáról és az amnesztia széles körű biztosításáról folyhatnak.
A bécsi udvar Károlyi Sándornak eredetileg csak mellékszerepet szánt a dráma utolsó felvonásában. A császár ragaszkodott ahhoz, hogy a felkelés vezére személyesen behódoljon, és letegye a hűségesküt. Károlyi amúgy is nehezen viselte a felelősség súlyát. Ragaszkodott Rákóczihoz, de egyben belátta, hogy véget kell vetni a reménytelenné vált harcnak. Természetesen nem volt közömbös számára főispáni méltóságának és tetemes vagyonának biztosítása, de egyéni érdekei megegyeztek a magyarság többségének óhajával. A kurucok sem utolsó ütközetben hősi halált halni, sem a cár zsoldjában idegen földön elvérezni nem akartak. Otthonukban családjukkal együtt zavartalan békében kívántak élni végre-valahára.
Károlyi könyörögve kérte a fejedelmet, hogy térjen vissza, vegye át újra a konföderáció vezetését, és folytassa a Pálffyval megkezdett tárgyalásokat, de Rákóczi rendületlenül ragaszkodott elképzeléséhez: „Jó lélekkel írhatom, nem hogy fogyna, óránként nevekedik reménységem dolgaink iránt…, teljes lehetetlenség, hogy a magyarnak lehessen remélhetni jó békességet az honi trakta által… a békesség dolgát senki egyéb a cárnál véghez nem viheti” – írja március 3-án Károlyinak.
Valóban megalapozott volt ez a remény? Kormányfők találkozása, az úgynevezett csúcstalálkozó, a diplomácia bevált szabálya szerint csak akkor jár sikerrel, ha ez a siker úgyszólván kezdettől fogva biztosítva van. Külpolitikai téren a meglepetés szinte mindig kellemetlen, a csúcstalálkozót ezért nagy gonddal és a részletkérdések figyelembevételével kell előkészíteni. Rákóczi viszont készületlenül, a pozíciók tisztázása nélkül indult a tárgyalásra. A cárral amúgy is csak 1711. május 12-én találkozott először. Addig nem maradt más teendője, mint hogy kipihenje az elmúlt évek fáradalmait. Bercsényivel vadászni járt, és Sieniawska grófnő vendégszeretetét élvezte.
Pálffy gyorsítani kívánta a tárgyalások menetét, és a fegyverszünet április végi lejárta előtt okvetlenül döntésre akart jutni. Ezzel Károlyi is egyetértett, és április 4-ére összehívta a szövetkezett rendeket Szatmárba. Időközben megkapta Rákóczi március 31-én kelt levelét, amelyből kitűnt, hogy a fejedelem mindennemű engedményt elutasít : „Úgy látom, hogy a bécsi udvar subjugálni kívánja nemzetünket, mellyel ha csalárdsággal véghezvihetné, inkább akarná, mint erővel… tudom, legnagyobb argumentum ebben az, hogy úgyis elhagyattam s még talán a külső reménység is megcsal – mely ha mind úgy történik is: mégis jobban szeretem tiszta, tökéletes lelkiismerettel Istenbe vetni reménységemet egyedül, mintsem hitetlenségemmel azt megmocskolván, attúl is mind eltávoznom, mind érdemtelenné tenni magamat. Ez oly végső resolutióm, amelytől csak a halál választ el; s nincs oly nyomorúság s rabság, amely elmémben habozást okozzon. Számot adok evvel Isten előtt; mert lelkiismeretemben convinváltattam s megmutatom hazámnak s nemzetemnek s az egész keresztény világnak, hogy valamint az ügyet nem dicsőségért gazdagulásért vettem fel: úgy az nyomorúságok félelmétől viseltetve, azt el nem hagyom.”
Pestis után himlő
Károlyi Sándor válaszából egyöntetűen kitűnik, hogy – tisztjeit maga mögött tudva – véglegesen Rákóczinak tett hűségesküje ellen döntött: „…az mi hadainkkal még eddig Felséged intentióit közöltem, mind azt resoválják, ők idegeny országra nem mennek, külső szolgálatra magokat nem kötelezhetik, mert az confoederatióhoz hitesek; azon monarchiának elég könnyű hada révén, reájuk semmi szüksége, hanem, hogy mivel a confoederatió benn van a hazában, úgy erősségei is benn vannak, amellett maradnak, ha hadakozni való ok adatik, hadakoznak, ha békességre út nyittatik, avval együtt békélnek. […] Az élő Istenre s hivatali kötelességére kényszerítem Felségedet egy Bercsényiért Felséged ne vesse meg a confoederatiót, azaz nemzettet, mely hazában vagyon. Ne ragaszkodjék külsö monarchiák… nyolc esztendőktől fogva bíztató politicajához… ne vesse meg a császár grátiáját…, jöjjön be a confoederátió közé, ne mondhassa az azt, in extremis, hogy elhagyta a vezére őket. […] De ha a manifestum kibocsátatik, Felséged közelebb, vagy be nem jön, hanyatt-homlok nem engedem nemzetemet veszedelemre menni, hanem véle együtt maradván, in extremitate ha universális békességre találok fakadni, Isten s az világ s az egész kereszténység előtt protestálok, én oka ne legyek, senki pártosnak, hitetlennek ne tartson, mert amit cselekszem, egész nemzetemmel, nemzetem utolsó veszedelmének eltávoztatásáért kénytelenségbül cselekszem.”
Rákóczi a cárral való találkozás előtt nem akart visszatérni, de éles hangú manifesztumot intézett a konföderációhoz: a császár nem békét, hanem behódolást kíván, ami a szabadság halálát jelentené. Károlyi gyalázatosan visszaélt a ráruházott hatalommal, s romlásba akarja dönteni a nemzetet. Ha a tárgyalásokat hűségesküvel és a várak feladásával kezdik, megölik a konföderációt s vele a szabadságot. A királyi kegyelem szándékosan homályos fogalmazása ezer lehetőséget nyújt az üldözésre. A kuruc jobbágyokat minden bizonnyal a régi elnyomás várja. A megalkuvás bűnösnek mondja ki az elesetteket, akik a haza szabadságáért ontották vérüket. Ő maga felelőssége tudatában csak jó béke megkötésére hajlandó.
Magyarországon a pestis lassan erejét vesztette, de Nyugat-Európában annál hevesebben dúlt a fekete himlő. A járvány nem tett kivételt kunyhó és palota között, senki se ringathatta magát biztonságba. Versailles-ban 1711. április 19-én belehalt a trónörökös, Bécsben pedig április 17-én a harminchárom éves I. József császárt ragadta el a járvány. Károly, öccse s egyben örököse, Spanyolországban tartózkodott. Megérkezéséig a minisztertanács I. Lipót özvegyét, Eleonórát bízta meg régensi minőségben Magyarország és az örökös tartományok kormányzásával.
A régenskirálynő első intézkedése Pálffy János visszahívása volt. Eleonóra özvegy császárnő Wratislaw kancellár és Savoyai Jenő herceg megkérdezése nélkül, kizárólag személyes bosszúból fosztotta meg Pálffyt a főparancsnokságtól. Pálffy gróf szép lánya, Eleonóra udvarhölgye, I. József szeretője volt. A császár hirtelen halála után a megbántott feleség és a szigorú erkölcsű anya haragja nemcsak a szerető, hanem annak apja ellen is irányult.
A politika az érdekek harca, de nem árt, ha a cselekvő személyek között rokonszenv alakul. Pálffy János és Károlyi Sándor jól megértették egymást. Az egészséges önbizalom egyikükből sem hiányzott, s ez hozzájárult ahhoz, hogy hamar közös nevezőre jutottak. Igaz ugyan, hogy I. József halálát Pálffy, az államérdeket szem előtt tartva, eltitkolta Károlyi előtt, de ettől függetlenül mindketten egyetértettek abban, hogy a békét haladéktalanul meg kell kötni. Úgy viselkedtek, mintha sejtették volna, hogy a kezdődő új korszaknak a józan gyakorlatiasság erényére van szüksége. Pálffy visszahívására egyébként végül is nem került sor.
1711 áprilisában az ország nagy része már a császári csapatok kezében volt, a kurucok a Felvidék északkeleti részébe szorultak vissza. A rendek konföderációja tehát tulajdonképpen már nem létezett, amikor április 29-én Szatmáron kuruc tisztek és környékbeli nemesek gyűlése elfogadta a békefeltételeket. Másnap Károlyi a közeli majtényi síkon felvonultatta hadseregét, mintegy 12 ezer embert. Velük szemben állt a császári sereg.
A fegyverletétel során a kurucok 149 zászlót adtak át Pálffy dragonyosainak. Végül Pálffy megköszönte a beléhelyezett bizalmat, és ünnepélyesen megígérte, hogy a császár betartja a békeszerződést.
Mégsem volt hiába
Rákóczi szabadságharca nyolc év viszontagsága után ezzel véget ért. Mint minden magyar felkelés, ez is befejezetlen, célkitűzését tekintve sikertelen volt. Hiábavalónak bizonyult a nekilendülés, délibábként tűnt el az álomkép a horizont mögött. Ez a kikerülhetetlennek látszó, szinte végzetszerű sikertelenség nem csak a körülmények kedvezőtlenségén és a kurucok politikai és földrajzi elszigeteltségén múlott. Ennek belső, a magyarság lényegében gyökerező okai is voltak. Impresszionista színezetű elképzelések megvalósíthatatlansága elkerülhetetlenné teszi a romantikus fellobbanást követő tragikus bukást.
A békeszerződés biztosította Rákóczi számára a személyi kegyelmet és vagyonának visszaszerzését, ha három héten belül leteszi a hűségesküt. Hasonló feltételek alapján személyi kegyelmet és vagyoni sértetlenséget nyert minden nemes. A közkatonák is teljes kegyelemben részesültek, azzal a feltétellel, hogy haladéktalanul hazamennek dolgozni. A béke elismerte azoknak szabados (libertinus) státusát, akik a szabadságharc alatt felszabadultak a jobbágysorból. A békeokmány biztosította a vallásgyakorlat szabadságát, s kimondta, hogy az esetleges sérelmekről a következő országgyűlés tárgyaljon. A kuruc szabadságharc így mégsem volt teljesen eredménytelen.
A szatmári béke ígéreteinek betartása az új uralkodón múlott, és III. Károly erre valóban hajlandónak mutatkozott. 1711. május 27-én így írt Spanyolországból Wratislaw kancellárnak: „Az az akaratom és különösképpen arra kell ügyelni, hogy ezzel a nemzettel nagyobb megértéssel kell bánni, s elejét kell venni azon panaszának, hogy a németek elnyomják: meg kell nekik mutatni, hogy bennük épp úgy megbízom, mint a többiekben, s becsületben tartom őket. Szigorúan meg kell hagyni az ottani vezérlő tábornokoknak, hogy az országban a legjobb rendet tartsák fenn, s a zsarolásokat ne tűrjék; meg kell mutatni a magyaroknak, hogy őket pártatlan igazsággal és szeretettel akarják kormányozni.” (A szerző történész)
