Kereső toggle

Élt-halt a nemzetért

150 éve lett öngyilkos Széchenyi István gróf

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

150 esztendeje, 1860 áprilisában, a húsvétvasárnapra virradó éjjelen lövés dördült Bécs egyik csendes külvárosában, Döblingben, a Gustav Goergen elmegyógyintézeté- ben. A tragikus lövéssel gróf Széchenyi István vetett véget hatvankilenc éves földi pályafutásának. Egy nagy hatású életmű zárult le, melynek vitathatatlan jelentőségű alkotásai máig hatóak, ugyanakkor egy olyan életpálya, melyet súlyos terhek is nyomasztottak.

Amikor a kis István gróf 1791 szeptemberében meglátta a napvilágot Bécsben, egy igen ellentmondásos családi örökségbe született bele. A Széchenyi-família történetében egyaránt tetten érhetők a nagy sikereket megalapozó és visszahúzó erők. A családi vagyon megalapítója a nagy birtokszerző hírében álló Széchenyi György (1605–1695) esztergomi érsek volt, a reformátusok kíméletlen üldözője, a protestáns papokat és tanítókat gályarabságra küldő pozsonyi katolikus vésztörvényszék bírája. A család másik híres tagjaként számon tartott Széchenyi Pál (1645–1710) kalocsai érsek a Rákóczi-szabadságharc idején is a magyarokat elnyomó, konzervatív bécsi udvar biztos támaszának számított.
István gróf apját, Ferencet (1754–1820) azonban már fiatalon megragadta a felvilágosodás gazdag eszmevilága. Aktív szerepet vállalt a Habsburg Birodalom és Magyarország modernizációjára törekvő II. József és II. Lipót királyok alatt. Széchényi Ferenc példát mutatott fiának a politikai, társadalmi reformtörekvések buzgó támogatásában, képviseletében éppúgy, mint a nemzeti érdekek előmozdítására tett bőséges közadakozás terén. Ő volt az, aki 1802-ben páratlanul gazdag régiség- és könyvgyűjteményének felajánlásával megalapította a Magyar Nemzeti Múzeumot és a későbbi Országos Széchényi Könyvtárat.
Hasonló modernizációs buzgalom és az ország javának keresése jellemezte anyai nagybátyját, Festetich Györgyöt is, aki saját birtokán Keszthelyen 1797-ben megalapította a Georgicon nevű agrárfőiskolát, amely képzett gazdatisztek százainak kibocsátásával nagyban hozzájárult a magyar mezőgazdaság fejlődéséhez, korszerűsítéséhez. Apja és nagybátyja aktív, gyümölcsöző élete egyaránt meggyőzően mutatta, hogy az országért, a nemzeti közösség előrehaladásáért folytatott hatékony tevékenység jól összeegyeztethető az egyéni és családi boldogulás céljaival.

A nagy felajánlások

Széchenyi István számára az ország modernizálásáért folytatott küzdelemben fontos ösztönzést jelentettek nyugati utazásai. Különös érdeklődéssel fordult a kapitalista gazdaság és a politikai liberalizmus szülőföldjeként ismert angolszász világ felé. Már 1815-ös első angliai útja során nagy hatást gyakorolt rá az angol politikai kultúra, a társasági szokások és a technikai fejlődés vívmányai. Lelkesedésében azonmód vásárolt is egy gázfejlesztő gépet a hazai gázvilágítás bevezetése céljából, vett tizennyolc angol lovat és szerződtetett birtokaira egy angol ménesmestert, hogy az angol példa nyomán felvirágoztassa a lótenyésztést.
A minta mindvégig szeme előtt lebegett. Gyakorlati alkotásainak csaknem mindegyike kötődik valamilyen módon Angliához. Többnyire onnan vette a példát, de gyakran még a szükséges gépek, műszaki berendezések és szakemberek is a szigetországból érkeztek.
Gondolatvilágának az 1820-as évektől központi eleme volt, hogy miként tudná a közcélokat személyes tevékenységével is előmozdítani. Baráti körben már 1821-ben kijelentette: „egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest között híd épül, s ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol”.
Mindössze négy év telt el, amikor egy hasonlóan nagyszabású felajánlásával valósággal berobbant a magyar közéletbe. 1825 novemberében a pozsonyi országgyűlésen egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy Magyar Tudós Társaság, a későbbi Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Beszédét magyarul mondta el, szakítva az országgyűlés évszázados nyelvével, a latinnal. Ezzel is hangsúlyozni kívánta az új eszmék és a nemzete iránti elkötelezettségét. Tettének sikerét jelzi, hogy az ő példájára számosan ajánlottak fel jelentős összegeket az intézmény céljára, és az országgyűlés törvényt hozott a Tudományos Akadémia megalapításáról.
A következő években Széchenyi újabb és újabb gyakorlati elgondolásokkal állt elő, és szinte kifogyhatatlan energiákkal vetette bele magát e tervek megvalósításába.

Dogmákkal szemben

De nem csak a gyakorlati tettekre összpontosított. Az ország előrehaladásához, modernizációjához legalább olyan nélkülözhetetlennek tekintette az emberek és főként a vezető rétegek szemléletváltozását is. Ezért is fogalmazta meg reformelgondolásait könyvek sorában. Közülük az egyik leghíresebb az 1830-ban kiadott Hitel volt, amely nemcsak a korabeli közvéleményben váltott ki rendkívüli visszhangot, hanem a szó szorosabb értelmében is korszakalkotónak bizonyult. A mai történettudomány ugyanis e mű megjelenésétől számítja a magyar reformkor kezdetét.
Széchenyi írásaiban kemény bírálatban részesítette a fennálló elmaradott viszonyokat és a társadalom, a gazdaság és a jogrendszer területén egy átfogó, liberális jellegű átalakítást szorgalmazott, a polgári rendszer megteremtését kívánta.
Mint a liberális eszmék híve a leghatározottabban kiállt a vallásfelekezetek egyenlősége mellett. A reformkorban a protestáns egyházak nem voltak egyenjogúak a katolikus egyházzal. Széchenyi az országgyűlésen több alkalommal is fölemelte szavát a protestánsok egyenjogúsítása érdekében. Ő a liberális katolikusok közé tartozott. Számos katolikus dogmát elfogadhatatlannak tartott. Nem ismerte el például a pápai tévedhetetlenség tanát sem. Elutasította azt a tanítást is, hogy a római katolikus felekezet az egyedüli üdvözítő egyház, és elfogadhatatlannak tekintette az 1854-ben dogmává tett szeplőtelen fogantatás tanát, mely szerint Mária eredendő bűn nélkül fogant anyjának, Annának a méhében, és így – Jézus mellett – ő is alkalmas az emberiség megváltására.
A polgári átalakulás képviselőinek egyik fontos próbaköve a zsidósághoz való viszony volt. Kossuth Lajos, Eötvös József és mások véleménye szerint a hazai zsidóság jogegyenlőségének mihamarabbi kimondására van szükség. Széchenyi álláspontja kissé ellentmondásos volt. Mint liberális nem zárkózott el bizonyos területeken a zsidókkal szembeni egyenlő bánásmódtól, így például kiállt amellett, hogy a zsidók is lehessenek tagjai a társasági élet középpontjául szánt kaszinóknak. Ugyanakkor nemzeti szempontokra hivatkozva ellenezte a teljes polgári jogegyenlőség megadását a zsidóság számára. Amiként 1844. októberi nevezetes parlamenti felszólalásában kifejtette, attól tartott, hogy az egyenjogúsítás esetén a jelentős számú hazai zsidóságot a magyarok nem tudnák asszimilálni, beilleszteni a magyar társadalomba.

Sport, tudomány, üzlet

Széchenyi István a modern Magyarország megteremtésének egyik legfőbb akadályát a hagyományos magyar életfelfogásban, mentalitásban látta. Hiábavalónak tartotta a múlton való öncélú kesergést, helyette a jövőre orientált szemléletet hirdette. A meglévő nehézségek, gondok reális számbavételét, szükség esetén önkritikus megközelítését szorgalmazta. Elutasította a puszta külsőségekkel pózoló üres hazafiságot.
Gazdasági téren a kapitalista, vállalkozói szemléletmód átvételét, elsajátítását tartotta szükségesnek. E tekintetben is jó példával járt elől. Kilencvenezer hold örökölt birtokának kétharmadát eladta. A pénzt egyrészt megtartott birtokainak korszerűsítésére fordította, másrészt tőkés vállalkozásokba fektette be. Foglalkozott értékpapírok adásvételével is. Számos általa kezdeményezett gazdasági vállalkozásban részvényesként is érdekelt volt. 241 ezer forintja feküdt a Duna Gőzhajózási Társaságban, 110 ezer forintja a Lánchíd építésére alakult vállalatban, 29 ezer forintja a József gőzhengermalomban. (Viszonyításként: a korszakban a lakosság körében az évi 60 forintos jövedelem számított a létminimumnak.)
Széchenyi vállalkozó kedvét jelezte, hogy birtokán szenet kerestetett gőzhajói számára, pezsgőt szállíttatott Konstantinápolyba, vasúttársaságok létrehozását kezdeményezte.
Az általa életre hívott gyakorlati alkotások mindegyike önmagában is hatalmas szervezőmunkát, kitartást, óriási energiákat követelt. Jól mutatja ezt a nevével leginkább összeforrott Lánchíd létrejöttéért kifejtett két évtizedes odaszánt tevékenysége. A híd országrészeket kapcsolt össze, és meghatározó lépést jelentett az egységes főváros létrejöttében. A Budapest név használatát is Széchenyi javasolta először, 1831-ben megjelent Világ című művében.
Hosszan lehetne sorolni sok gyakorlati alkotásának jelentőségét. A Nemzeti Kaszinó a társasági életet és a modern eszmék terjedését segítette elő. A lóversenyzés meghonosítása nyomán a hadsereg és a mezőgazdaság szempontjából kulcsfontosságú lóállomány minősége tudott emelkedni. Az Al-Duna szabályozása az
ország kereskedelmét lendítette fel. A Tisza-szabályozás megindítása hatalmas, addig víz borította árterek művelésbe vonását indította el. A József gőzhengermalom létrehozása a később világelsővé váló modern magyar malomipar kialakulásának fontos lépését jelentette. A selyemhernyó-tenyésztés népszerűsítésével gondoskodott a textilipar számára hazai nyersanyagról. Az óbudai hajógyár és téli kikötő kiépítése egyszerre fejlesztette a fővárost és a magyar hajózást. A dunai és a balatoni gőzhajózás megteremtése a szállítás és a közlekedés modernizálását segítette.
Széchenyi természetétől teljesen idegen volt a tétlenség. Komornyikja kötelességszerűen mindennap hajnali fél négykor ébresztette. Följegyezték, hogy étkezése is alárendelt szerepet kapott a munkához képest. Nemegyszer fölugrott az étkezőasztaltól, átfutott a szomszédos dolgozószobába, hogy leírjon eszébe jutott gondolatokat. Máskor ebédnél zsebkönyvét vette elő, hogy abba jegyezzen fel elvégzendő feladatokat. Volt olyan napja, amikor reggel kocsival kiment a Dunához, onnan a folyón leúszott a hajóhídig, ahol már várták az emberei. Felöltözött, fogta a tárcáját és a Pesti Megyeháza felé indulva átnézte a szükséges iratokat. Amikor beért, már tartott a megyei közgyűlés, ahol be volt jegyezve hozzászólásra, amit nagy sikerrel el is mondott.
Az ebédet követően délután teára volt hivatalos és más társadalmi rendezvényekre.
Széchenyit nagyon taszította a szürke, igénytelen, fantáziátlan magyar valóság. Még öltözéke is mindennek a látványos ellentétét képviselte. Pest utcáin feltűnést keltettek élénk színű ruhadarabjai: sárgagalléros zöld kabátja, pepita öltönyei, nagy karimájú kalapjai, magas szárú lakkcsizmája.
Angol mintára ő vezette be a „sport” kifejezés használatát Magyarországon, és több sportágat ő honosított meg az országban. A lóverseny sport elterjesztésében játszott kiemelkedő szerepének emlékére mindmáig a lóversenyek kezdetekor a Széchenyi-címer színeit, a piros-kék lobogót húzzák fel.
Megdöbbentő, hogy Széchenyi életére még legnagyobb sikerei idején is rendkívül nyomasztó erők nehezedtek. Személyiségének egyik meghatározó jellemzője volt a fokozott hajlam a mélységes borúlátásra, depresszióra. Erről számos megnyilatkozása és főleg naplójegyzeteinek sokasága tanúskodik. Gyakran hatalmasodott el rajta az indokolatlan öngyötrés és önvád. Már az 1820-as évektől sokat szenvedett a halálfélelemtől. Többször kerítette hatalmába öngyilkossági késztetés. Sok esetben sikereit is a lehető legnegatívabb nézőpontból értékelte. Így például azt követően, hogy fölajánlotta egyévi jövedelmét az Akadémia létrehozására, mely széles körű országos elismerést eredményezett, ő a következő értékelést írta tettéről naplójába: „A kerületi ülésen beszéltem, minden honfitársamat ellenségemmé tettem.”
Hasonlóképpen, amikor népszerűsége csúcspontján az utcai tömeg fáklyás zenével fejezi ki felé nagy-nagy tiszteletét, ő azt számolta, hogy a feléje megnyilvánuló elismerés hány újabb ellenséggel gyarapította az eddigiek számát.
1848 nyarán a Habsburg udvarral kiélesedő helyzet, illetve a délvidéki szerbek fegyveres támadása nyomán rendkívül sötét és tragikus jövőképet festett maga elé. A kialakult helyzet előkészítésében játszott szerepét tragikusnak és megbocsáthatatlannak ítélte – minden reális alap nélkül. A következőket írta magának címezve: „Jelen forrongáshoz a legnagyobb résszel te járultál hozzá! Minden csepp vér, mi itt kiömlik, tereád hull!… Ha nem születtél volna meg, jobb, boldogabb volna minden.”
Az egyre növekvő politikai feszültség közepette végletessé fokozódtak önvádjai,  önmarcangolásai, és teljes kilátástalanság lett úrrá rajta. „Egyetlen fénypontot sem látok” – írta minden reménységét elvesztve.
Végül 1848. szeptember elején egy minisztertanácsi értekezlet során idegrendszere összeomlott, s kezelőorvosa azonnal vidékre, a nagycenki Széchenyi kastélyba indult vele. Útközben többször öngyilkossági kísérletet követett el, de valamennyiszer sikerült megmenteni. Emiatt útirányt változtattak és kastélya helyett a döblingi ideggyógyintézetbe szállították, ahová már összekötözött kezekkel és lábakkal kellett megérkeznie, s ott kénytelenek voltak ágyhoz szíjazni.
A kutatók számára sem egyszerű Széchenyi betegségét egyértelműen beazonosítani. Tünetei között egyaránt megvolt a mély depresszió, szorongás, motoros nyugtalanság, hallucináció, időleges téveszmék, beteges hipochondria, kóros nagyzolás.
Súlyos állapota csak mintegy három év elteltével, 1851 nyarától kezdett stabilan javulni. Ekkor is súlyos vívódások gyötörték. „Érzem minden csepp véremben, hogy el vagyok átkozva, el vagyok kárhozva” – írta 1851-ben. Az évtized közepére azonban ismét megnyílt érdeklődése a külvilág eseményei, a közélet felé, és 1856-tól újból elkezdett írni – egyelőre csak a maga számára. 1857 novemberében kezébe került a Habsburg abszolutizmus egyik öndicsőítő kötete, Bach belügyminiszter tollából. Széchenyi úgy érezte, ez nem maradhat válasz nélkül, s egy briliáns műben leplezte le a belügyminiszter könyvének csúsztatásait, ferdítéseit, hazugságait. A kéziratot sikerült kicsempésztetnie Angliába, ahonnan a kinyomtatott példányok illegális utakon visszakerültek Magyarországra és a Hitelhez hasonló nagy visszhangot váltottak ki.
E sikertől is ösztönözve 1859 őszétől külföldi kapcsolatait felhasználva rendszeresen küldött beszámolókat a hazai állapotokról, a nemzetközi közvélemény tájékoztatására. Levelet juttatott el III. Napóleon francia császárhoz, Palmerston angol miniszterelnökhöz, és leleplező cikkeket sikerült megjelentetnie a vezető európai lapokban, így a londoni Times hasábjain.
Az osztrák titkosrendőrség hamar nyomára bukkant a Döblingben Széchenyi által működtetni kezdett egyfajta illegális „sajtóközpontnak”, és rendszeresen figyeltetni kezdték az idős grófot. Egy kollaboráns főorvostól megkapták a látogatók listáját, egyik ápolóját pedig sikerült besúgónak beépíteniük. 1860. március 3-án nagy rendőri erőkkel csaptak le a gyógyintézetre. Öt detektív, egy női segéderő és tizenhat közrendőr tartott házkutatást a gróf és az intézet igazgatójának lakosztályaiban. Ezzel párhuzamosan Bécsben családtagjainál, titkáránál és több közeli barátjánál is házkutatásra került sor.
Széchenyi hamarosan megkapta Thierry osztrák rendőrminiszter levelét benne egy gyilkos mondattal: „az Ön által évekkel ezelőtt kiválasztott menedékhely már rég nem az, ami volt”. Ezt burkolt fenyegetésként lehetett érteni arra vonatkozóan, hogy a gróf számára Döbling elvesztette menedékhely szerepét, és bármikor átszállítható a bécsi állami tébolydába, ami az ott uralkodó állapotok miatt a földi pokollal volt egyenlő. A hatóságokkal rendkívüli mértékben kiéleződött konfliktushelyzetet Széchenyi idegrendszere nem tudta elviselni. Mint írta: „Ideje, hogy egy kétségbeesett elhatározással kivonjam magamat ezekből az üldözésekből.” Ezt követően vetett véget életének. Szűkebb környezetéből senki sem kérdőjelezte meg az öngyilkosság tényét. Tragikus küzdelmének eredményét így összegezte egyik utolsó naplóbejegyzésében: „Nem tudom megmenteni magam.”
(a szerző történész)

Olvasson tovább: