Kereső toggle

Harc a múltért

József vagy Juszúf: Ki volt a fáraó csúcsminisztere?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Napjainkban nemcsak a Közel-Kelet politikai, gazdasági és katonai vonatkozású hírei, hanem a történeti és régészeti felfedezések is a világsajtó úgynevezett „kemény hírei” közé számítanak. Szeptember utolsó hetében a tekintélyes New York-i tőzsdelap, a The Wall Street Journal közölte a Palesztin Hatóság egyik vezető emberének nyilatkozatát, aki szerint „a zsidóknak nincs történelmük Jeruzsálemben”. Néhány napra rá a vezető egyiptomi napilap, az Al-Ahram tudósított arról, hogy „József arcképével ellátott óegyiptomi pénzvereteket” találtak a Kairói Múzeum pincéiben, amivel közvetve alátámaszthatják a Korán Józsefről szóló elbeszélését. Hogyan függ össze ez a két, egymástól látszólag távol eső hír?

Tajszír Radzab Tamimi sejk, a Palesztin Hatóság muzulmán főbírája szó szerint a következő kijelentést tette: „A zsidóknak nincs történelmük Jeruzsálemben. Soha nem éltek itt, a Templom soha nem létezett, és az izraeli régészek be is vallották ezt. Azok, akik mindezt tagadják, egyszerűen hazudnak." Csábító lenne egy kézlegyintéssel elintézni ezeket a mondatokat, ha ez a vélemény nem lenne általános a muzulmán arabok, különösen a palesztinok körében. Tamimi sejk csupán szócsöve azoknak a millióknak, akik komolyan azt hiszik és vallják, hogy Jeruzsálem „egy arab és iszlám város, ahogyan mindig is az volt". Samekh Alavneh, a jeruzsálemi arab Al-Kudsz Egyetem modern történelem professzora egy augusztus 11-én elhangzott rádióadásban, melynek címe: „Jeruzsálem: történelem és kultúra" volt, amellett érvelt, hogy a zsidók kapcsolata Jeruzsálemmel csupán kitaláció. „Nincsenek történelmi gyökereik" - jelentette ki Alavneh, hozzátéve, hogy a zsidók „támadást intéznek a történelem ellen, ellopják a kultúrát, meghamisítják a tényeket, eltörlik az igazságot, és judaizálják a várost".

Akié a múlt, azé a jövő?

E szavaknak különös jelentőséget ad, hogy Barack Obama elnök és stábja épp ezekben a hetekben készíti elő az új közel-keleti béketervet. Az elmúlt évtizedek hasonló kísérletei rendre-sorra épp Jeruzsálem státusának kérdésén véreztek el. Az izraeliek ugyanis kijelentették, hogy soha nem fogják elfogadni a nemcsak Izrael Állam fővárosának, hanem a judaizmus (és nem mellesleg: az evangéliumi kereszténység) legfőbb szellemi központjának számító Jeruzsálem megosztását. Vagyis a tulajdonképpeni vita nem történelemről és régészetről szól - ezekről aligha lehet vitatkozni, olyan egyértelműen a zsidóság igazát támasztják alá -, hanem hatalomról és politikáról. De azért nem árt felfrissíteni emlékezetünket: a héber Biblia (a keresztény Ószövetség) több mint 600 alkalommal említi Jeruzsálemet, mint amely Dávid király (kb. Kr. e. 1000) óta Izrael fővárosa volt. A hívő zsidók naponta háromszor imádkoznak Jeruzsálem felé fordulva, ami azt jelzi, hogy a világ bármely részén éljenek is, ezt a várost tekintik szellemi központjuknak. A hívő zsidók a házasságkötésekkor - a világ bármely részén keljenek is egybe - egy poharat törnek össze a padlón, hogy ezzel is emlékeztessenek arra: Jeruzsálem megváltása még nem történt meg, és a 137. zsoltár híressé vált szavait is felolvassák: „Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!"

Tamimit, Alavnehet és a hozzájuk hasonló elszánt történelemhamisítókat természetesen sosem győzik meg a történelmi tények, vagyis azok az írott és tárgyi dokumentumok, amelyek tízezer számra állnak rendelkezésre Jeruzsálem és a zsidóság szétválaszthatatlan történelmi összetartozásának bizonyítására. Sőt még saját szent könyvük, a Korán sem győzi meg őket állításaik valótlanságáról. Az iszlám szent könyvében ugyanis számos ószövetségi szereplő található: közöttük Dávid és Salamon is. A Biblia szerint ez utóbbi építette a Templomot, amelyre a Korán is mint „az ima magasztos helyére" utal, sőt az első muzulmánok Jeruzsálemet „a Templom városaként" emlegették. Érdekes, hogy az iszlám érzékenységét 1924-ben - vagyis 24 évvel Izrael Állam kikiáltása előtt -egyáltalán nem sértette, hogy a Muszlim Legfelsőbb Tanács elismerte: az Al-Harám Al-Saríf (a Nemes Szentély) „a Templom-hegy arab neve, amelyen jelenleg a Szikla-mecset és az Al-Aksza-mecset található... A hely a földön található legősibb történelmi helyek egyike. Szentsége a legkorábbi (valószínűleg történelem előtti) időkből datálódik. Azonossága Salamon templomának helyével minden kétségen felül áll". Ezek a mondatok nem egy cionista brosúrából, hanem a muszlim hatóság által kiadott turistakalauzból származnak! A szerzők állításuk alátámasztására ráadásul a héber Bibliát és Flavius Josephus műveit is idézték.

Az elmondottak is alátámasztják, hogy az iszlamizmus legfőbb célja valójában Izrael Állam történelmi alapjainak megkérdőjelezése a nemzetközi közvélemény előtt. Csak emlékeztetőül: Izrael 1967-ben, a hatnapos háború alatt foglalta el teljes egészében Jeruzsálemet (beleértve a Templom-hegyet is), s azt 1980-ban az állam „egységes, oszthatatlan fővárosának" nyilvánította. (Igaz, az ENSZ 478-as határozatában rögvest a „nemzetközi joggal ellentétesnek" nyilvánította Izrael döntését, ami egy független tagállam belügyeibe való s a nemzetközi jogban valóban példátlan beavatkozás volt.)

A palesztin vezetők azóta, vagyis az utóbbi harminc évben mindent megtesznek azért, hogy - Alavneh saját szavait parafrazeálva - „támadást intézzenek a történelem ellen, ellopják a kultúrát, meghamisítsák a tényeket, eltöröljék az igazságot, és iszlamizálják a várost." Mindeközben az izraeli politika és a tudóstársadalom egyetlen percre sem tagadta, hogy Jeruzsálem Kr. u. 638 után - hosszabb-rövidebb megszakításokkal - az iszlám uralma alatt állt. A zsidó régészek nem pusztítják el az iszlám régészeti maradványokat, vagy ha ezek elbontására tudományos célból mégis szükség van, részletes dokumentációt készítenek, és nem félnek azt a világ elé tárni. Egyébként a fentebb idézett 1980-as „Jeruzsálem-törvény" az iszlám és keresztény szent helyek szabadságát is garantálja.

Juszuf, a pénzverő?

Az Al-Ahram nevű egyiptomi napilap október 24-én röpítette világgá azt a hírt, amely rögtön felkavarta a világsajtót, mitöbb, még a Magyar Távirati Iroda „ingerküszöbét" is átlépte. Egyiptomi régészek bejelentették, hogy a kairói Egyiptomi Múzeum pincéiben eddig beleltározatlan tárgyak között olyan fáraó kori pénzekre bukkantak, amelyek a bibliai József nevét és képmását viselik, ráadásul pontos dátumozás is található rajtuk. Mint az közismert, a Biblia szerint József - miután kikerült a börtönből, és megfejtette a fáraó álmát - Cofnath-Paneakh néven Egyiptom második embere, egyúttal legfőbb „gazdasági minisztere" lett. Az Al-Ahram persze nem a Bibliára, hanem a Koránra hivatkozik, amelyben szintén szerepel a József-történet (12. szúra), megtoldva azzal a megjegyzéssel, hogy József idejében vert pénzt is használtak Egyiptomban.

A kutatócsoport vezetője, Dr. Said Muhammad Thabet kijelentette, hogy a „Juszúf próféta" (ez a bibliai József bevett iszlám megnevezése) után folytatott régészeti kutatásai során fedezte fel az Egyiptomi Régészeti Hatóság és a Nemzeti Múzeum pincéiben különféle korokból ott őrzött amuletteket, közöttük egy olyat is, amely Józsefnek, az egyiptomi fáraó udvarában működő gazdasági miniszternek az arcképét viselte. József neve kétféle változatban szerepel a pénzen, hieroglifákkal írva, az egyik eredeti neve: Juszúf, a másik egyiptomi neve: Szaba Szabáni, amelyet a fáraótól kapott, amikor annak kincstárnoka lett. Ezen egy kép is látható Juszúfról, aki ebben az időben az egyiptomi adminisztráció tagja volt. Az állítólagos pénzek feliratos oldalán Egyiptom neve, egy dátum és egy értékmegjelölés is olvasható. A másik beszédes tény - Thabet szerint -, hogy a pénzek különböző méretűek és különféle anyagból készültek, egyebek mellett elefántcsontból, drágakövekből, rézből, ezüstből és aranyból.

Az egyiptomi régész állítása nemcsak a bibliai történetnek, hanem a - kellően megalapozott - tudományos felfogásnak is ellentmond. A pénzverés (vagyis az egyforma kinézetű és súlyú, nemesfémből vagy rézből vert pénzek készítése) csak a Kr. e. 7. század második felében kezdődött el a kis-ázsiai Lüdiában.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy pénzhelyettesítőt ne használtak volna már a pénzverést megelőző korban. Józsefet - a Károli fordítással ellentétben - nem húsz „ezüstpénzen", hanem húsz ezüstön (keszef) adták el testvérei. Ebben az időben ugyanis babszem nagyságú (innen a géra elnevezés) tört ezüstöt vagy aranyat használtak, amelynek bizonyos mértékét hívták sékelnek (Károlinál: siklus). Ezeken a nemesfémdarabokon persze nemhogy arckép vagy írás, de még pecsét sem szerepelt. Tudomásunk szerint csak a hellenisztikus korban (a Kr. e. 3. század) jelentek meg arcképek a vert pénzeken. Az ókori Egyiptomban is csak Nektannébó idején jelennek meg a vert pénzek (Kr. e. 4. század eleje). Ugyancsak teljességgel kizárt, hogy a cikkben felsorolt anyagokból (pl. elefántcsont) az egyiptomiak pénzt gyártottak volna. Az internetre feltett kis felbontású kép alapján meg lehet állapítani, hogy az állítólagos pénzveretek nem mások, mint úgynevezett skarabeuszok, amelyeket amulett vagy pecsét céljából használtak.

A József korabeli pénzek „felfedezése" tehát legjobb esetben is csak áltudományos kacsának nevezhető. Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni a mellett a jelenség mellett, hogy miközben az iszlám tudósok egyfelől mindenáron hitelteleníteni akarják a Biblia történeti vonatkozásait (különösen Izraellel és Jeruzsálemmel kapcsolatban), másfelől tudatosan építik fel saját szent könyvük, a Korán történeti hitelességének imázsát. Nem kell prófétikus képesség ahhoz, hogy belássuk: a filozófiai és történeti bibliakritka több évszázados hagyománya, az Európában ugyancsak mély gyökerű antiszemitizmus és anticionizmus, plusz az iszlám kulturális előretörés nemsokára olyan helyzetet teremthet, hogy József helyett csak a Juszuf, Jeruzsálem helyett csak az Al-Kudsz, Templom-hegy helyett csak a Harám kifejezések használata lesz „politikailag korrekt". Ám addig is ragaszkodjunk a valóságos tényekhez. (A szerző történész)

Olvasson tovább: