Mint minden kornak, úgy a 21. századi Európának is megvannak a maga problémái, legyen szó társadalmi, gazdasági, avagy éppen kulturális kérdésekről. Ez mindig is így volt, és alighanem így is lesz. Az azonban kérdéses, hogy Európa mennyiben képes megküzdeni a nyugati civilizációt és egyben a kereszténységet érintő eddigi legnagyobb kihívással, azaz az iszlámmal. Elviekben aligha lehet újnak nevezni egy immáron közel 1400 éves vallás jelentette fenyegetést, azonban Európa és az iszlám kapcsolatában az elmúlt bő negyven évben jelentős változás állt be: akik korábban karddal nem tudtak betörni a kontinensre, most szíves invitálásra érkeztek és érkeznek.
A második világháborút követően az újjáépülő Nyugat-Európa rendkívül gyorsan szembesült azzal, hogy miután a kontinens két egymást gyorsan követő világégésben kivéreztette önmagát, illetve a születési ráták csökkentek, óriási hiány mutatkozott munkáskezekben. Ennek hatására az ötvenes, de elsősorban a hatvanas-hetvenes években nagyarányú bevándorlás kezdődött meg Európa nyugati felére, főként a különféle muszlim országokból. Európában kezdetben az így érkező (jellemzően kevéssé kvalifikált) munkások jelenlétét csupán átmenetinek szánták: a kontinenshez közel fekvő országokból (például Török-országból) érkezők jelentős része folyamatosan ingázott hazája és a munkát biztosító ország között.
A rendkívül távoli régiókból (például Pakisztánból) érkezőknek természetesen az efféle hazalátogatás csupán rendkívül ritkán, avagy egyáltalán nem adatott meg, így tartósan megtelepedtek új otthonukban. A befogadó országok ekkor követték el az első baklövést (feltéve, hogy magát a muszlim munkások behívását nem tekintjük hibának): kísérletet sem tettek a bevándorlók integrálására, netán asszimilálására, holott azok a befogadó fél kultúrájától minden szempontból homlokegyenest eltérő régiókból jöttek. Az általában a nagyvárosok peremterületein koncentrálódó emigránsok révén így kezdett el kialakulni egy párhuzamos társadalom, amelynek tagjai a közösségi élet szinte minden szintjén elkülönültek a többségi társadalomtól.
Több mint két évtized kellett ahhoz, hogy Nyugati-Európa észbe kapjon, s eleve kudarcra ítélt próbálkozásokba kezdjen az addigra már több millióssá vált európai muszlim kolónia integrálására. A bevándorlók azonban a nyolcvanas évekre stabilan gyökeret vertek az öreg kontinensen, és kezdett felnőni az első olyan generáció, amely már Európában nevelkedett - az esetek egy részében harmadik világbéli elvek alapján. ők, és a nyomukban megjelenő második generáció már nem elégszik meg a szüleikre jellemző némasággal, hanem az élet számos területén különféle jogokat kívánnak kivívni kultúrájuk és vallásuk számára, akár rendkívül agresszíven is szembemenve a befogadó ország hagyományaival.
Számos nyugat-európai országban készült felmérés bizonyítja, hogy a helyi muszlim populációk nagyobbik része nem kíván integrálódni a befogadó ország társadalmába. Ellenállásuk ráadásul egybeesett az iszlamizmus világméretű újjáéledésével - amely előtt az arab nacionalizmus bukása nyitotta meg végérvényesen az utat -, továbbá a rosszul értelmezett politikai korrektség teljes európai térhódításával. Ez a józan ész szabályait felülírva az önvédelmi reflexiók teljes leépítésére kényszerítette az európai társadalmakat, hiszen a multikulturális eszme és a tolerancia jegyében szinte senki sem tehetett, tehet semmit még a bizonyítottan veszélyes, kereszténység- és Európaellenes muszlim szervezetekkel szemben sem. Ezek a szervezetek és támogatóik (melyeknek céljaival nem elhanyagolható mértékben szimpatizálnak az európai muszlimok tömegei is) a demokratikus játékszabályokra alapozva törnek a demokrácia és az európai értékrend felszámolására, és ezt még nem is rejtik véka alá. Tehetik, hiszen az európai államok igen tág mozgásteret hagynak nekik, és számos esetben még az utolsó utáni pillanatban sem lépnek közbe, olyan törvényekre hivatkozva, amelyek lehetetlenné teszik a radikális iszlám elleni harcot. A politikai korrektség pedig azt az abszurd helyzetet szülte, miszerint Európában az iszlámmal kapcsolatban kritikusan fellépni szinte egyáltalán nem lehet, és a kontinens számos olyan radikális iszlamistának nyújt menedéket, akikre hazájukban biztos börtön várna. Ezek az emberek folyamatosan agitálnak az európai kultúra ellen, és nem egy esetben bizonyítottan terrorcselekmények elkövetésére buzdították híveiket. Ezzel szinkronban az érintett országokban állami pénzeken támogatnak olyan muszlim kulturális alapítványokat, madraszokat, mecseteket, amelyekben a muszlim fiatalokat távolról sem eurokonform szellemiségben oktatják: Európában több száz, vagy akár ezer radikális muszlim szervezet, imám működik, amelyeket bár a hatóságok megfigyelnek, csupán a legritkább esetben lépnek fel ellenük.
Az államapparátusok kínosan vigyáznak rá, hogy elhallgattassanak minden olyan kritikát, amely az iszlámot érintené - dacára annak, hogy a kereszténység és az európai értékrend ellen agitálva egyes muszlim közéleti és vallási személyiségek voltaképpen bármit megengedhetnek maguknak. A Mohamed-karikatúrákkal kapcsolatban kipattant emlékezetes botrány során például egyetlen egyszer sem hangzott el, hogy számos muszlim országban, sőt Európában is az említett képeknél lényegesen sértőbb írások és karikatúrák jelennek meg a kereszténységen élcelődve. Az európai muszlimok esetleges sérelmeiről magától értetődően szabad beszélni, azonban az egyes muszlim többségű államokban a keresztények és egyéb vallásúak diszkriminációjáról még csupán említés szintjén sem ildomos megemlékezni, ahogyan arról sem, hogy Európában milyen sorozatos atrocitások történnek muszlimok és nem muszlimok között. Az antik mondás, miszerint „Rómában élj úgy, mint a rómaiak" Európa esetében szinte visszájára fordítva érvényesül, hiszen az esetek túlnyomó részében a befogadó többségnek kell a bevándorlókhoz idomulniuk.
Hosszasan lehetne sorolni a példákat, amelyek alátámasztják, hogy homályos ideológiáktól vezérelve az európai államigazgatások, kevés kivételtől eltekintve, hogyan szolgálják ki a muszlim kisebbségek akaratát, s egyúttal hosszabb távon hogyan ássák saját sírjukat is. És bár ez ellen a felülről a társadalomra erőltetett, rendkívül káros áltolerancia ellen az átlagpolgárok egyre inkább felemelik hangjukat, továbbra is igen kevés közszereplő mer nyíltan nemet mondani erre az újfajta gyarmatosításra. Közülük azok, akiket csupán nácinak, rasszistának bélyegeztek meg, még enyhén megúszták, hiszen volt, akire halál várt megnyilatkozásai miatt, míg sokan állandó rendőri védelem alatt élik életüket. 2009-ben Európában.
A jelenlegi európai civilizáció természetesen számos kulturális kihívással szembesült már fennállása óta, azonban egyikhez sem kapcsolódott ennyire nyomasztóan egy egészen másfajta tendencia: a születési és halálozási rátáké. Az európai kontinensen a születések számának nagymértékű visszaesése már a 19. század második felében jelentkezett, és a 20. század első felében is folytatódott, mígnem a század utolsó harmadában, az 1980-as évekre természetes fogyásba csapott át. A népesség fokozatos elöregedése és csökkenése, a demog-ráfiai piramis megfordulása (azaz egyre kevesebb aktív dolgozó fiatalnak kell eltartania egyre több nyugdíjast) fokozatosan súlyosbodó, és egyelőre megoldhatatlan problémaként tornyosul az európai országok, így Magyarország fölött is.
A szociális ellátórendszerek összeomlásával már évtizedek óta riogatnak a szakértők, az azonban biztos, hogy a jelenlegi születési arányok mellett még a nagyarányú bevándorlás ellenére is egy átmeneti, a bevándorlás okozta felívelési időszak után rohamos csökkenésbe kezd majd az Európai Unió népessége. Mindez önmagában is óriási probléma, azonban pontosan ez a tényező teszi különösen aggasztóvá az iszlám által képviselt fenyegetést, lévén, hogy a jelenlegi tendenciák mellett az „őshonos" európai lakosságot egyszerűen „túlszaporodja" a muszlim kisebbség. Önmagában is óriási konfliktusforrást rejt az, ha egy fokozatosan elöregedő gazdag régiót több oldalról is jelentős népességnövekedést produkáló szegényebb országok vesznek körül, azonban a bajt csupán tetézi, ha a bevándorlás miatt a probléma az államhatárokon belül is jelentkezik. Pedig az Afrikából és Ázsiából származó, jelentékeny részükben muszlim migránsok születési rátája messzemenően felülmúlja a befogadó országokéit.
Az adott országok népességnövekedési adatai még úgy is igen aggasztóak, hogy a bevándorlás és a bevándorlók gyermekei papírforma szerint nagymértékben javítanak a statisztikákon - azt azonban már ritkábban taglalják az elemzések, hogy mennyi is a népességnövekedés, avagy -csökkenés kizárólag a befogadó lakosság körében. Ezt górcső alá véve igen gyászos eredmények jönnek ki, hiszen például a teljes népességhez viszonyítva a legtöbb bevándorlóval rendelkező Franciaországban is valószínűsíthetően épp a migránsok miatt viszonylag nagy (európai mércével mérve) a születési arányszám. Ebből fakadóan a gyermekek és fiatalok körében nagyságrendekkel nagyobb a bevándorlók leszármazottainak aránya, mint amennyit a felnőtt népességből kitesznek, és ez a tendencia az évek múlásával egyre inkább előtérbe kerül, hiszen egy gyorsuló ütemben növekvő muszlim kisebbség áll egy egyre jobban elöregedő társadalom mellett. És bár az európai muszlimok többsége természetesen nem radikális iszlamista, vallásuk még ezen szélesebb tömegeket is megakadályozza abban, hogy szervesen integrálódjanak a kontinens lakosságába: toleráns muszlimok léteznek, toleráns iszlám azonban nem.
Éppen ezért kérdéses, hogy Európa hogyan tud majd megküzdeni fennállásának talán legsúlyosabb krízisével, amely viszonylag lassú lefolyásából fakadóan korántsem olyan látványos, mint a világháborúk, avagy éppen járványok, azonban azoknál sokkal emésztőbb. Ha Európa nem talál gyógyírt a népességfogyásra, a társadalom elöregedésére, úgy társadalmai pár évtizeden belül a tönk szélére fognak jutni. Amennyiben pedig nem tudja kezelni a bevándorlók, elsősorban a muszlimok keltette kulturális, vallási és társadalmi feszültségeket, úgy meglehet, nem kell fantazmagóriákat kitalálni ahhoz, hogy feltételezzük: az általunk ismert Európa mindörökre el fog tűnni a történelem színpadáról.
