Róma titkos ereje

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Több mint 100 kilométer vízvezeték a föld alatt

A római Syria provincia területén német régészek megtalálták az ókor eddig ismert leghosszabb vízvezetékét. Bár a helyi arab lakosok a vezetéket „a fáraó csatornájának” hívták, annak semmi köze az egyiptomiakhoz. Minden bizonnyal a Krisztus utáni 2. században építették – a felfedező-mérnök Mathias Döring szerint római legionáriusok és rabszolgák.

„Én személy szerint a rómaiak három legnagyszerűbb alkotásainak, amelyek leginkább mutatják a Római Birodalom nagyszerűségét, a vízvezetékeket, a kövezett utakat és a szennyvízcsatornákat tartom, nemcsak a hasznosságuk okán, hanem a beléjük fektetett irdatlan költség miatt is" - vallotta a halikarnasszoszi Dionüsziosz, a Kr. e. 1. században élt görög-római történész. És valóban, a római aquaeductusokat az ókor legjelentősebb mérnöki teljesítményeiként tarthatjuk számon. A spanyolországi Segoviában és Tarragonában vagy éppen a dél-franciaországi Gard folyó felett magasodó vízvezeték (Pont-du-Gard) fantasztikus méreteivel és harmonikus felépítésével ma is méltán váltja ki csodálatunkat.

A birodalmi fővárosban, Rómában Kr. e. 312 és Kr. u. 226 között tizenegy vízvezeték épült, a leghosszabb az Anio Novus volt, a maga 87 kilométeres hosszúságával. (Ennél is hosszabb vezeték volt a 90 kilométeres Aqua Marcia.) Történészek számításai szerint a korai császárkorban, mikor Róma lakossága elérte az egymillió főt, a vezetékek által szállított vízből potenciálisan minden lakosra egy köbméter jutott naponta. Ez pedig több, mint a mai nagyvárosok átlagos vízfelhasználása! Az elosztó ciszternákból a vizet persze nemcsak a császári palotákba és a gazdagok magánvilláiba vezették. A városban száz méterenként közkutak álltak a lakosság rendelkezésére, és ezek látták el a közfürdőket is, amelyeknek száma a 3. századra meghaladta az ezret!

Vízvezetékek természetesen nemcsak a Római Birodalom nyugati felében és a fővárosban, hanem Keleten is szép számmal épültek. A vízben szegény közel-keleti városokban különösen fontos volt a lakosság megfelelő vízellátása. A német mérnökök és régészek által most felfedezett, rekordhosszúságú vízvezeték a Dekapolisz nagyvárosait, végső soron pedig Gadarát volt hivatva ellátni. A helyenként 80 méter mélységben futó, átlagosan 1,5 méter széles és 2 méter belmagasságú csatorna teljes hossza 106 kilométer.

A vezeték egy régen kiszáradt szíriai mocsárvidékről indul a felszínen, majd 64 kilométer megtétele után bukik a föld alá, hogy előbb 1, majd 11, végül 94 kilométert tegyen meg ott. (Az eddig ismert leghosszabb föld alatti vezeték Bolognában található, és mindössze 19 kilométeres.) Készítői 600 ezer köbméter talajt mozgattak meg. Hogy kik? A rómaiak a katonaságot csak akkor használták polgári célú építkezésre, ha ez birodalmi szempontból fontos volt. Dekapolisz vízellátása aligha számított annak. Ezt mindig az adott városnak kellett finanszíroznia, természetesen császári jóváhagyással. Plinius írta Trajanus császárnak a szinopéiek vízvezeték-építési szándékáról: „Gondoskodom róla, hogy a pénz összegyűjtésében ne legyen fennakadás, ha te, uram, engedélyezed ezt az építkezést a sokat szomjazó colonia egészsége és csinosítása érdekében." Érdemes a császár válaszát is röviden idéznünk: „Nem lehet kétség afelől, hogy a vizet be kell vezetni Szinopé coloniába, ha ezt saját erejükből meg tudják valósítani, mert nagy előnyére válik a hely egészségének és lakhatóságának." 1 kilométernyi vízvezeték építése - Werner Eck történészprofesszor becslése szerint - körül­belül 2 millió sestertiusba került. (Összehasonlításul: a 2. században ismert legnagyobb magánvagyon 280 millió sestertiust tett ki.) Az építkezésben szabad emberek és rabszolgák is részt vehettek. Szomorú adat, hogy Szeleukia csatornarendszerét az első zsidó háború leverését követően (Kr. u. 73/74) zsidó hadifoglyok ezreivel építtették. Mivel a gadarai vezetéket az ásatók szerint Kr. u. 90-ben kezdték építeni, és körülbelül száz éven át dolgoztak rajta, elképzelhető, hogy ebben is hadifoglyok vettek részt. Bár az ókori mérnökök mai szemmel is elképesztően pontos munkát végeztek (a csatorna esése kilométerenként pontosan 30 centiméter), a célt mégsem sikerült elérniük. A másodpercenként 300-700 liter hozamú vezeték eljutott ugyan Gadara 50 ezres lakosú városáig, de alacsonyabban érkezett, mint annak hatalmas, kőből épült víztározója, melyből a szökőkutakat, templomokat és fürdőket látták volna el vízzel.

Vízvezetékeket persze nem a rómaiak építettek először. Jeruzsálemben az első föld alatti vízcsatornát Ezékiás király építtette a Kr. e. 8-7. században. Ennek csaknem 1 kilométeres alagútja ma is látogatható. Kevésbé ismert tény, hogy a görög és római korban három másik vízvezeték is épült Jeruzsálemben: az úgynevezett Magas- és Alacsony-, valamint az Arrub-vezeték. Ezek a Betlehem környéki hegyekből szállították a vizet a Felsővárosba, illetve a Templom-hegyre.

A Bibliában nem lett feljegyezve, ugyanakkor kortárs források és a Talmud is megerősíti, hogy egy alkalommal Pontius Pilatus helytartó (Kr. u. 26-36) nagy botrányt kavart azzal az elhatározásával, hogy a templomi kincstárból kizsarolt pénzen építtet vízvezetéket. A történészek szerint Pilatus nem azzal követett el hivatali visszaélést, hogy a szent pénzeket profán célra akarta felhasználni (erre a zsidók törvénye is lehetőséget adott, amennyiben az építkezés a lakosság érdekeit szolgálta), hanem hogy az Istennek ajánlott szent ajándékokhoz, a korbánhoz akart hozzányúlni.

A monumentális római építmények egyébként a zsidókból nem vál­tottak ki olyan egyértelmű bámu­latot, mint a cikkünk elején idézett görög Dionüszioszból. A zsidók egy része ugyanis pontosan tisztában volt az ezen építmények mögött megbújó nyers hatalmi/politikai/gaz­da­sági szándékokkal. Erről tanúskodik az alábbi talmudi történet is: „Rabbi Jehuda egyszer így szólt: »Mily gyönyörűek ennek a népnek [tudniillik a rómaiaknak] az alkotásai! Utakat készítettek, hidakat emeltek, für­dő­ket építettek.« Rabbi Jószé hallgatott. Rabbi Simon ben Jocháj azonban felpattant: »Amit csináltak, maguknak csinálták! Utakat készítettek - és rossz nőkkel népesítik be azokat. Fürdőket építettek - saját gyönyörűségükre. Hidakat emeltek - és vámot szednek rajtuk.« Jehuda ben Gárim, aki ezt a beszélgetést végighallgatta, elmondta egyeseknek, s így fülükbe jutott a rómaiaknak is, akik elrendelték: »Jehuda, aki dicsért, dicséretet nyer. Jószé, aki hallgatott, számkivetésbe megy Szepphóriszba. Simon, aki ócsá­rolt, megöletik.« (Simon azonban elmenekült, és tizenhárom évig élt egy barlangban)." (A szerző történész.)

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit