Kereső toggle

A Kristályéjszaka üzenete

A pogrom, ami elindította a kivándorlást

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Kristályéjszakaként elhíresült 70 évvel ezelőtti pogrom legfontosabb
következ- ménye az volt, amit a nácik vártak, reméltek, és évek óta minden
eszközzel igyekeztek előidézni: igen nagymértékben megnőtt azon zsidók száma,
akik belátták: Németországban nem maradhatnak, ki kell vándorolniuk.

A brutális támadássorozat váratlanul érte nemcsak a Harmadik Birodalom területén
élő zsidóságot, hanem az európai – köztük a magyar – közvéleményt is.



 A támadások híre bejárta a világot

70 évvel ezelőtt, 1938. november 9-én robbant ki az az országos pogrom,
melynek során zsinagógák százait gyújtották föl, zsidók tulajdonában lévő
üzletek kirakatait törték be Német-országban. A betört kirakatüvegekről,
ablakokról (Kristallglas) nevezték el ezt az éjszakát „Kristályéjszakának” (Kristallnacht).


A pogrom kirobbantására az ürügyet az szolgáltatta, hogy megérkezett a halálhíre
annak a német diplomatának, akire két nappal korábban Párizsban Herschel
Grünspan lengyelországi zsidó rálőtt. Az Ernst vom Rath elleni merényletet az
egykorú sajtóhíradások szerint Grünspan azzal indokolta, hogy így akarta
megbosszulni, hogy szüleit, közel 16 ezer lengyel állampolgárságú zsidóval
együtt a német–lengyel határra deportálták 1938. október 28-án. A lengyel
hatóságok e szerencsétlen embereket nem engedték be az országba, és ők
kénytelenek voltak a német–lengyel határon, a senki földjén étel, ital, szállás
nélkül tengődni hosszú napokig.



A kitelepítettek közül sokan megmenekültek

A lengyel illetékesek eljárása annál is inkább érthetetlen volt, mert hiszen
1938. október 6-án a lengyel kormány bejelentette, hogy a külföldön élő
lengyelek, ha október végéig nem térnek haza, elveszítik állampolgárságukat.
Ezek után kérte október 26-án a náci külügyminisztérium a Gestapót, hogy annyi
lengyel zsidót próbáljon kitelepíteni az országból, amennyit csak tud. A nyilas
Magyarság, melynek címlapján „Nagypéntek nélkül nincs feltámadás!” felirat
hirdette, hogy „mártír vezérük”, Szálasi értük szenved augusztus óta a szegedi
Csillag börtönben, november 9-ei számában a német politikai körök véleményét
idézte Osztatlan felháborodással fogadja Európa a párizsi zsidó bosszú hírét
című tudósításában. Ezek szerint nem egy magányos merénylő tettéről van szó,
hanem – az antiszemiták jól fejlett összeesküvési elméletének megfelelően –
„alaposan kiagyalt és minden részletében kidolgozott tervet valósított meg a
merénylő, amelynek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy csírájában elfojtsa a
készülőben lévő német–francia közeledést és ismét egymás ellen uszítsa a két
nemzetet”. Furcsa, hogy ehhez egy tizenhét éves fiút választottak, aki annyira
nem tudta előkészíteni a merényletet, hogy legalább a párizsi német nagykövetet
lőtte volna le. Ráadásul, ha valaki nem akarta a német–francia közeledést, az
éppen a vadul háborúra készülődő Hitler volt.

Vom Rath csak megsebesült, halálának híre november 9-én késő délután érkezett
meg Németországba. Joseph Goebbels náci propagandaminiszter irányításával a
német sajtó már november 8-án bosszúvágytól teli cikkekben kezdett a zsidók
ellen uszítani. Goebbels 9-én elégedetten jegyezte föl naplójába: „Hessében nagy
antiszemita tüntetések. Zsinagógákat gyújtanak föl. Bárcsak el tudnánk
szabadítani a nép haragját!”



Joseph Goebbels

Másnap már Kasselben és Dessauban is zsinagógákat gyújtottak föl. Az 1923-as
novemberi „sörpuccs” évfordulójának megünneplésére Münchenbe érkezett náci
vezérek gyorsan döntöttek. Hitler nem tartotta meg a szokásos ünnepi beszédét,
helyette és nevében Goebbels szólalt fel, aki Reinhard Heydrich, az SD (az SS
Biztonsági Szolgálata) és a Sipo (Biztonsági Rendőrség) parancsnoka segítségével
(Hitler szóbeli engedélye alapján) a zsidókra szabadította az SA-csőcseléket.
Goebbels óriási lelkesedéssel vetette magát a pogrom megszervezésébe. Joggal
vélte úgy, hogy Hitler elégedetlen vele és a náci propagandával. 1938 őszén, a
Szudéta-válság idején Goebbels propagandagépezete teljesen hatástalanul
működött. Hitler személyesen Goebbelst tette felelőssé azért, mert a német nép
semmiféle háborús lelkesedést nem mutatott a válság idején. Csak az angol és
francia politikai vezetők téves helyzetértékelésének volt köszönhető, hogy
Hitler végül egyetlen puskalövés nélkül megszerezhette Csehszlovákiától a
Szudéta-vidéket. Ráadásul Goebbels részben azért is volt ekkoriban kegyvesztett
Hitler előtt, mert Lida Baarova cseh színésznő miatt el akart válni feleségétől,
Magdától, akit Hitler nagyon szeretett. Hitler véget vetett Goebbels szerelmi
kalandjának, megtiltotta, hogy elváljon, és Goebbels tudta, valamilyen nagyobb
akcióval kell bizonyítania, hogy méltó Führere bizalmára.

Goebbels pontos utasításokat küldött a rendőri és pártvezetőknek. A rendőrséget
visszavonták az utcákról, a pártszervezeteknek pedig (telefonon)
megparancsolták, hogy semmilyen módon ne akadályozzák „a nép haragjának spontán”
kitörését. Heinrich Müller, a Gestapo főnöke 1938. november 9-én arra utasította
a rendőrkapitányságokat, hogy a zsinagógák elleni akciókat ne akadályozzák meg,
de „…fosztogatás és más törvénysértés csak minimális mértékben forduljon elő”. A
rendfenntartó közegek nehezen tudták megállapítani, hogy mit tekintsenek
„minimális mértéknek”. Heydrich 1938. november 10-ei utasításában közölte: a
zsidók üzleteit és lakásait meg lehet rongálni, de a fosztogatókat le kell
tartóztatni. Heydrich külön figyelmeztette a rendfenntartó közegeket arra is,
hogy a németek életét és javait próbálják megóvni, például zsinagógák
felgyújtását csak akkor engedélyezzék, ha ez nem veszélyezteti a környezetet.
Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője csak késő éjjel értesült Hitlertől
arról, milyen országos akciót kezdeményezett a propagandaminiszter. Másnapi
írásos, hivatalos állásfoglalásában Himmler Goebbels hatalomvágyáról és „fafejű
hülyeségéről” tett említést, élesen elítélve az egész akciót.

Goebbels november 10-én naplójába feljegyezte, hogy személyesen adott utasítást
Berlin egyik legelegánsabb utcájában, a Fasanenstrassén álló zsinagóga
felgyújtására. Szinte szadista kéjjel, örömmel írta Goebbels: „Ez a halál [ti.
vom Rath halála] sokba kerül a zsidóságnak. Ezek a kedves zsidók a jövőben majd
gondolkodni fognak, mielőtt német diplomatákat ölnének meg.” Ezekből a szavakból
is teljesen világos, hogy Goebbels is a szó szoros értelmében halálosan komolyan
úgy hitte, hogy minden egyes zsidó egy akaratnak, egy központi tervnek
engedelmeskedve cselekszik. Tehát „jogos” a németországi zsidókon megbosszulni,
ha egy lengyelországi zsidó menekült Párizsban meggyilkol egy német diplomatát.

Az SA és a Hitlerjugend tagjainak könnyű dolguk volt: Berlinben például már
júniusban elkezdték megjelölni a zsidók üzleteit. Külön rendelet kötelezte a
zsidó üzlettulajdonosokat, hogy nagy, fehér betűkkel írják ki üzleteik
kirakatára nevüket. Majd „civilek”, diákok és SA-tagok mésszel, festékkel
nagy, fehér betűkkel felírták a zsidó üzletek kirakatára: „JUDE” (zsidó). 1938
tavaszán még közel 40 ezer üzlet, műhely, gyár, bank és áruház volt zsidók
tulajdonában Németországban. 1938 tavaszától 1939 tavaszáig 6 ezer zsidó
vállalatot „árjásítottak”, 15 ezret felszámoltak és 11 ezer ellen indították meg
az árjásítási eljárást.

Goebbels azt állította, hogy a birodalmi Kristályéjszakán a német nép jogos,
spontán dühe robbant ki, de voltak, akik már akkor felhívták a figyelmet arra,
hogy amikor 1936. február 4-én David Frankfurter, a délvidéki Daruváron
született zsidó származású emigráns diák Davosban megölte Wilhelm Gustloffot, a
svájci nácik vezetőjét, a Harmadik Birodalomban semmiféle pogromot sem
engedélyeztek. Közeledett a téli olimpia megnyitója, Hitler a Rajna-vidék
remilitarizálását tervezte és megparancsolta: a párt tartózkodjék minden
akciótól. Hitler akkor javasolta, hogy vessenek ki a német zsidókra külön adót,
de meggyőzték, hogy ilyesfajta lépés külföldön kedvezőtlen visszhangot váltana
ki, veszélyeztetné a hadiipar nyersanyagellátásához nélkülözhetetlen importot
is.

A Magyarság felidézte Gustloff két évvel korábbi meggyilkolását, azt állítva,
hogy mindkét esetben a Krisztus-gyilkosok aljas merényletéről volt szó. Beszédes
címmel számolt be a Kristályéjszakáról a lap: „A párizsi zsidó merénylet
felgyújtotta a berlini zsinagógákat.” Tehát nem német antiszemiták gyújtották
fel a zsinagógákat, hanem a párizsi merénylet. Goebbels lapja, a Der Angriff
jelentősen csökkentve a valódi számot, azt állította, hogy „Berlinben három
zsinagóga gyulladt ki”, majd hozzátette: „a német nép nem sír búcsúkönnyeket az
elpusztult zsinagógák után. Ezek a zsinagógák éppen elég hosszú ideig álltak a
németség útjában, s a felszabaduló helyet most minden bizonnyal
hasznosabban tudják majd értékesíteni, mint eddig. Zsidó ünnepségekre nincs
semmi szükség Németországban… Minden egyes zsidót felelősségre von
Németország a nemzetközi zsidóság cselekedeteiért.”

A zsinagógák és bizonyos zsidó vallási kellékek az évszázadok során nemcsak a
zsidó vallás, hanem az egész zsidóság szimbólumaivá váltak. Így az ellenük
irányuló támadás az egész zsidóság és nem csupán a vallás elleni támadásnak
tekinthető. A náci elkövetők számára a megszentségtelenített zsinagógák, a
megtaposott, széttépett Tóra-tekercsek a zsidóság általános szimbólumai voltak.
Goebbels is populista náci volt, aki számos átlag nácihoz hasonlóan a
hagyományos keresztény antijudaista képzetekből merítette elméleteit és ezért
támadásaik célpontjául gyakran vallási tárgyakat és intézményeket választottak.

A németek többsége a zsidókérdés „törvényes” rendezését elfogadta, nem
tiltakoztak akkor, amikor tízezrével kényszerültek a jogaiktól megfosztott
zsidók kivándorolni. A Kristályéjszakán a németek általában közömbösen,
közönyösen nézték a barnaingesek tombolását, de nem kevesen voltak, akik
felháborodtak, amikor látták, hogy közvetlen szomszédjaik üzletét fosztogatják,
zsidó öregeket vernek meg, zsidó lányokat erőszakolnak meg a nyílt utcán. A
zsidó nőket megerőszakolók közül később többeket bíróság elé állítottak. A vád
nem a nemi erőszak volt, hanem a zsidók és nem zsidók közötti szexuális
kapcsolatot tiltó 1935-ös nürnbergi „fajvédelmi” törvény előírásainak
megsértése. A katolikus püspöki kar teljes csöndbe burkolózott 1938
novemberében, nem akadt főpap, aki felemelte volna szavát a zsinagógák
felgyújtása ellen a zsidók védelmében.

Hallgattak a protestáns és az evangélikus egyház vezetői is. A náci sajtó pedig
újra és újra idézte Luther Márton 1543-ban leírt tanácsait a zsidókérdés
megoldására: „Először is, gyújtsuk föl iskoláikat és zsinagógáikat, ássunk el
mindent, ami nem éghető… Másodszor azt tanácsolom, hogy házaikat is romboljuk
le… Harmadszor azt tanácsolom, hogy vegyük el tőlük imádságos könyveiket és
talmudi írásaikat… Negyedszer azt tanácsolom, hogy rabbijaiknak tiltsuk meg a
tanítást mostantól halálbüntetés vagy végtagok elvesztésének terhe mellett.”

Ghyczy Jenő, a berlini magyar követség ideiglenes ügyvivője 1938. november 12-én
részletes jelentést küldött Budapestre a Kristályéjszakáról. „Hihetetlen
kultúrbotránynak” nevezte a történteket, hozzáfűzve: „A tegnap délután és este
folyamán nagy, kíváncsi tömegek hömpölyögtek az utcákon, akik komolyan és némán
nézték a pusztítások színhelyét, és az embernek az az érzése volt, hogy itt egy
egész nép szégyelli magát.” November 10-én Hitler parancsára országszerte
befejezték a rombolást, tombolást az SA és a Hitlerjugend tagjai, és a hozzájuk
csatlakozott „polgárok”. A felgyújtott, megrongált zsinagógák többségét a
következő hetekben lebontották, a bontás költségeit a zsidóknak kellett
megfizetniük.

Heydrich egykorú jelentése szerint 7500 üzletet rongáltak meg, 267 zsinagógát
gyújtottak fel, és/vagy romboltak le. Legalább 30 ezer zsidót tartóztattak le,
igen sokat közülük előre elkészített listák alapján. Bár akkor a német hatóságok
azt állították, hogy a pogrom során egyetlen zsidónak sem esett bántódása, a
valóságban 91 zsidót gyilkoltak meg. Több százan vesztették életüket a következő
napokban a letartóztatottak közül a különböző koncentrációs táborokban. A
következő hetekben a letartóztatott zsidókat szabadon engedték, miután írásos
nyilatkozatban kötelezték magukat arra, hogy kivándorolnak. (A szerző
történész)

Olvasson tovább: