Kereső toggle

Két tűz között

Drámai az Irakban élő keresztények helyzete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az ország 90 százaléka ma már teljesen biztonságos” – jelentette ki Amel A.
Al-Shemmari, az Iraki Köztársaság budapesti ügyvivője a Hetek múlt heti számában
megjelent interjúban. A nagykövet asszony kijelentése azonban – a tények
fényében – nem minden iraki állampolgárnak szól, a nagy újjáépítési lázban nem
mindegyikük számít kívánatosnak a hazájában. Ázsiában másutt is gyakori, hogy
miközben egy ország látványosan nyit a Nyugat felé, és szívesen látja az onnan
érkező turistákat, a helyben élő keresztények felé már sokkal kevésbé toleráns.

A 30 millió lakosú Irakból mintegy 2,3-2,5 millióan menekültek a határokon
túlra (elsősorban Szíriába, Jordániába), míg 2,8 millió embernek nem adatott meg
ez a lehetőség, és sokkal rosszabb körülmények között „belső menekültek” lettek
(akik elsősorban a kurd hatóságok által felügyelt területekre távoztak, vagy
síiták, szunniták esetében olyan helyre, ahol az adott kisebbség többségben él).


Az amerikai külügyminisztérium által a vallásszabadságról kiadott jelentés
szerint 1990-ben még az iraki lakosság 10 százaléka volt keresztény, ez az arány
2003-ra 3 százalékra csökkent. Adataik alapján akkor ez 1,3 millió főt tett ki
(más források alapján ekkor már csak 800 ezer keresztény élt Irakban). Közülük
kényszerült mintegy 600 ezer hívő arra, hogy otthonából elmeneküljön. A
külföldre menekültek közül a szomszédos országokban él legalább 450 ezer iraki
keresztény, míg 150 ezerre becsülik azoknak a számát (természetesen pontos
számok nincsenek), akik az országhatáron belül keresik az életben maradás
lehetőségét. Ők azok, akik főleg a kurd hatóságok által ellenőrzött területekre
menekültek, ahol szintén nincsenek biztonságban, csak éppen kisebb a
fenyegetettség foka.

A menekülők beszámolói szerint az iraki nagyvárosokban teljes keresztény
negyedek ürültek ki (lásd keretes írásunkat). A forgatókönyv mindenhol nagyjából
ugyanaz: a síita muzulmánok (például mert megkívánják a szomszéd keresztény
család házát, boltját, vállalkozását) felbérlik a helyi síita fegyveres bandát,
hogy félemlítsék meg az adott családot. Jobb esetben „csak” fenyegető levelet
küldenek nekik, hogy huszonnégy órán belül hagyják el az otthonukat, rosszabb
esetben az egyik családtagot elrabolják, és váltságdíjat kérnek érte, vagy
megkínozzák és visszaadják a családjának. E forgatókönyv alternatívája, hogy a
keresztény vállalkozó nem akarja vagy nem tudja megfizetni a helyi síita maffia
által kiszabott védelmi pénzt, amit 2003 óta minden keresztény vállalkozásra,
üzletre kiszabnak (védelmi pénzt kérnek egyébként minden működő vállalkozástól,
de a keresztényektől általában jóval magasabb összeget követelnek – a saria
elveire hivatkozva). A keresztények azért kényszerültek lakóhelyük elhagyására,
mert nem kaptak segítséget a hatóságoktól, illetve annyira veszélyes lett volna
bármit is lépniük, hogy eszükbe se jutott, hogy hivatalos helyről kérjenek
segítséget.

Az elmúlt egy-két évben sok sajtóhír szólt arról, hogy az al-Kaida és a Szaddám
Huszeint támogató szunnita csoportok elleni harcban jelentős sikert értek el az
iraki fegyveres erők, természetesen az amerikai hadsereg támogatásával, és
javult az országban a közbiztonság. Valóban kevesebb a bombatámadás, ám a
statisztikai adatok csalókák, ha figyelembe vesszük, hogy egy adott helyen azért
is szorulhatott vissza a terrorcselekmények száma, mert mindenkit, aki valakinek
útban volt, rég megöltek vagy elkergettek. De ezek a hírek azért sem tükrözik
hűen az erőszak visszaszorulását, mert a nemkívánatos csoportok – elsősorban a
keresztény kisebbség – ellen irányuló síita terror visszaszorítása vagy nem
szerepel eléggé kiemelt helyen az egyébként síita irányítású iraki kormány
programjában, vagy meglehetősen sikertelen. A kormány már rég beletörődött abba,
hogy a belső béke érdekében nem érdemes védelmet nyújtani az üldözött
keresztényeknek, nem érdemes miattuk népszerűtlenséget és konfliktust vállalni a
szélsőséges síita mozgalmakkal, illetve a maffiával.

De az amerikaiak sem érdekeltek abban, hogy fontos stratégiai kérdést
csináljanak a keresztények helyzetéből: a konzervatív vezetés azért nem, mert
kellett egy iraki sikersztorit gyártani a választások előtt (ha ismertté válik
a keresztények sorsa, nem igen lehet beszélni sikersztoriról), a demokraták meg
azért nem, mert ők a gyorsabb ütemben zajló katonai visszavonulást szorgalmazzák
(és ki tudja, hogy milyen vallási-etnikai tisztogatásra kerül majd sor, ha már
nem lesz ott amerikai katonai jelenlét).

A szomszédos országokba menekült keresztények évek óta nem kapnak letelepedési
jogot. A szíriai és jordániai hatóságok előbb-utóbb kérni fogják az ENSZ-táborok
bezárását, a világszervezet pedig ki fogja jelenteni, hogy Irak már biztonságos
hely, mindenki hazamehet. A kurd hatóságok is bármikor kijelenthetik, hogy
elegük van a menekültekből, térjenek „haza”. A nyugati országoktól meg a
gyakorlatban esélyük sincs arra, hogy menedékjogot kapjanak. Az iraki
keresztények félnek a terrortól, nem akarnak visszatérni régi lakóhelyükre, de
kilátásuk sincs arra, hogy valahol új életet kezdjenek.

Támadások Indiában

A három héttel ezelőtt kirobbant zavargások következtében India Orissa
tartományában hindu fegyveresek keresztények otthonait és templomait égették le.

Karnataka államban fegyveres csoportok egy nap alatt 600 templomot gyújtottak
fel, közel 100 embert megöltek, asszonyokat megerőszakoltak, de több indiai
államban is hasonló a helyzet. Az üldözés eredményeképpen több mint 50 ezer
ember menekült az őserdőbe, ahol nemcsak az élelem, a ruhák és a fedél hiánya
okoz problémát, hanem a vadállatok jelentette veszély is. (CBN.com)

Akiket a hitükért üldöznek

A CSI nemzetközi keresztény szolidaritási szervezet idei jelentésében több
személyes történettel érzékelteti az iraki keresztények megpróbáltatásait, ezek
közül idézünk kettőt:

Bardeljan Juszuf lelkészt 2007. február 12-én rabolták el. „Álarcosok
megállították az autómat. A feleségemmel szegény családokat indultunk
meglátogatni. Mindkettőnket megvertek, de a feleségemet elengedték. Zsákot
húztak a fejemre, megkötözték a kezem és a lábam, és egy autó csomagtartójába
zártak. Amikor megálltunk, már Bagdadon kívül lehettünk, mert háziállatok szagát
éreztem. Ott az emberrablók megkínoztak. De imádkoztam Istenhez, hogy védjen
meg, és megtette, mert nem vertek tovább. Nem láttam semmit a fejemre húzott
zsáktól, ugyanakkor mindent hallottam. Az emberrablók arról beszéltek, hogy ők
Isten harcosai, és a keresztények amerikai kémek, akik kinyitották Irak kapuit
Amerika előtt. Velem együtt más foglyok is voltak ott. Egyikük – egy keresztény
– a Szargon nevet viselte. Őt csak rövid ideig tartották ott. A másik egy síita
nő volt, aki azt állította, hogy terhes, de őt lefejezték. Hallottam a borzalmas
hangokat, amikor megölték. Tizenöt napig tartottak ott, és csak egy kevés
kenyeret és vizet kaptam naponta. A szabadulásom előtti nap jött valaki, aki a
főnök lehetett. Azt mondta, hogy én sosem voltam amerikai kém. Másnap újra
belöktek egy autó csomagtartójába, és valahol Bagdadban kidobtak. Csak később
jöttem rá, hogy szabad vagyok, mert a feleségem kifizette a 15 millió dinár (kb.
2,2 millió forint) váltságdíjat. A pénzt szegény hívők adták össze. Aki
egészséges volt, már elhagyta a körzetet. Mi is elmenekültünk. Mindenünket
elvesztettük: házat, autót, könyveket, számítógépet, mindent. Biztos vagyok
benne, ha visszamennék, a terroristák megölnének. Most papi ruhában vagyok, de
az utcán nem merem viselni, mert az emberek hangosan sértegetnek és mocskolódnak
miatta.”

„2006. március 18-án fegyveresek törtek be a házunkba, és öt gyermekem közül
kettőt agyonlőttek – mondja Rad Azzo Sabri. – Akkor lőtték le őket,
amikor el akartak menekülni az ablakon át. Szenna, a feleségem két gyerekkel
elbújt a konyhában. Az ötödik velem volt. A gyilkosok a nevemet üvöltve
rontottak be hozzánk. Azzal vádoltak, hogy iszlámellenes tevékenységet
folytatok.

A vérengzés után egy fenyegető levelet kaptam az Anszar Iszlám nevű
terrorszervezettől. Ebben az állt, hogy ha nem hagyjuk el az otthonunkat, annak
szörnyű következményei lesznek. Mindenünket hátrahagyva, azonnal elmenekültünk.”

A CSI ez év eleji jelentése szerint a keresztények tömegesen hagyják el az iraki
fővárost. Mindenekelőtt a hírhedten veszélyes Dora körzetet (a kerület
lakosságának közel 70 százaléka elmenekült), de sokan az országnak is örökre
búcsút mondanak. A kaotikus viszonyok miatt nehéz lenne számszerűsíteni az
arányokat. A bagdadi keresztények két tűz közé kerültek: a rivális, egymással
vallási alapon harcoló szunnita és síita terrorista sejtek már régóta üldözik
őket. Az iszlám szélsőségesek pedig azért vadásznak rájuk, mert nem muzulmánok.
Az amerikaiak által nemrég indított „roham” következtében csökkent ugyan az
erőszak, de Bagdad legnagyobb része ma is veszélyes a keresztények és nem
muzulmán hívők számára. A kurd hatóságok által ellenőrzött észak-iraki
körzetekben sokkal nagyobb a biztonság, mint Bagdadban, és a helyi vezetés is
jobban tűri a nyugati hittérítők működését. De a helyi keresztények is menekülni
kényszerülnek az erőszak vagy a fenyegetések hatására. Értékeiket elrabolják, és
a kurd etnikai sovinizmus, valamint a kurd társadalomban uralkodó muzulmán
fensőbbségi tudat háttérbe szorítja őket. A Kurd Hazafias Szövetség (PUK) által
kiadott sajtóközlemény szerint a keresztények nem rendelkeznek egyetlen régió
felett sem Kurdisztánban, sem Irakban, ezért alkotmányos jogaik sincsenek arra,
hogy képviseletet kapjanak a kormányban.

Olvasson tovább: