Kereső toggle

A végső Babilon

Viták a Jelenések könyve rejtélyes jövendöléséről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az „utolsó idők menetrendjével” foglalkozó amerikai neoprotestáns
bibliamagyarázók mostanában előszeretettel azonosítják a Jelenések könyvében
szereplő „végső Babilont” az Irakban fekvő történelmi romvárossal. A végidők
Babilonja természetesen egy újjáépülő metropolisz lenne, amelyre ráillik majd
a Biblia profetikus leírása: „ez ama nagy város, amelynek királysága van a föld
királyain”. Alábbi cikkünkben Babilon azonosításának alternatív lehetőségeivel
foglalkozunk.



Amerikai katonák az ókori Babilon romjai között

Az apokalipszis szó görögül valaminek a felfedését, leleplezését jelenti. A
kifejezéshez szorosan kötődnek a háború, a pusztulás és a borzalom képei, pedig
az apokalipszis eredendően egy olyan műfaj, amelynek célja a láthatatlan,
természetfeletti világban végbemenő események „felfedése” az emberek előtt. A
Bibliában található két legfontosabb apokalipszis az ószövetségi Dániel könyve,
valamint az Újszövetséget lezáró Jelenések. (Ez utóbbi eredeti címe görögül
szintén csupán Apokalipszis.) Nem a véletlen műve, hogy e két könyv között
szoros egymásra utaltság, kölcsönös összefüggés fedezhető fel.

A fenevad és a nagy parázna

A Jelenések bennünket közelebbről érdeklő 17. és 18. fejezetének
középpontjában egy fenevad, illetve vadállat (thérion) áll, amely közvetlenül
utal a Dániel könyvének 7. fejezetében szereplő négy vadállatra. Ezek a babiloni
fogság előtt és után fellépő világbirodalmakat testesítik meg: a szárnyas
oroszlán Babilont, a medve a méd–perzsa kettős királyságot, a szárnyas párduc
vagy gepárd a makedón világbirodalmat, végül egy „rettenetes fenevad” – amelyet
közelebbről nem határoz meg a próféta – a Római Birodalmat. Egyértelmű, hogy a
Jelenésekben szereplő fenevad ugyanaz, mint a Dániel könyvének negyedik
vadállata. Ez magából a Jelenésekből is nyilvánvaló, hiszen a 13. fejezetben már
szerepel ez a lény: „És láttam egy fenevadat feljönni a tengerből, amelynek hét
feje és tíz szarva volt, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein káromlásnak
neve. És a fenevad, amelyet láttam, hasonló volt a párduchoz, és az ő lábai,
mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája.” (13:1–2) Az oroszlán, a
párduc és a medve a Rómát megelőző három birodalom jelképe volt, az utolsó
birodalom tehát a három előző részeiből tevődik össze, ami feltehetően azt
jelképezi, hogy mindhárom tulajdonságait és erejét magába olvasztja. Ez az
értelmezés a 3. századi rabbik körében is ismert volt. R. Johanan azt mondotta:
„Mert ez az egy [ti. Róma] annyit ér, mint a három másik együttesen.” R. Simeon
ben Lakis mondotta: „Sőt, azoknál is többet.” (Leviticus Rabba 13.5)

A fenevadnak számos tulajdonságát sorolja fel a Jelenések: skarlátvörös színű;
istenkáromló szavakkal van teleírva; sok vizen ül; a föld lakói imádják;
hatalmát a sárkánytól, vagyis magától a Sátántól kapja; és végül az egyik
legrejtélyesebb: „volt és nincs, noha van” (17:8b). Jellemző, hogy a modern
bibliakommentárok (például a Word Biblical Commentary 1998-ban megjelent 52.
kötete) egyetlen szót sem tudnak fűzni ehhez a rendkívül fontos kijelentéshez.
Pedig ez az értelmezés nem is olyan nehéz: Róma esetében egy olyan
világbirodalomról beszél a Biblia, amely egy időre eltűnik ugyan a történelem
színpadáról (a Nyugatrómai Birodalom 476-ban, a Keletrómai Birodalom 1453-ban),
de szellemi-erkölcsi-kulturális értelemben továbbra is jelen van, sőt
meghatározó szerepet játszik, mígnem az idők végén újra összeáll egy
világbirodalommá. A Római Birodalom „örökkévalósága” még a pogányok számára is
evidenciának tűnt. Az egyik utolsó klasszikus római költő, Claudius Rutilius
Namatianus 416-ban hosszú éneket zengett Róma dicsőségéről, összehasonlítva azt
a letűnt (asszír, perzsa, makedón) birodalmakkal. A költő ebben egy olyan
paradoxont fogalmazott meg, amely alkalmasint Róma továbbélésének titka: „Téged
ugyanaz épít fel, ami szétroncsol más birodalmakat: a te újjászületésed törvénye
az a képesség, hogy gyarapodjál roncsaidon.”

A 17–18. fejezetnek azonban van egy másik főszereplője is. A fenevadon lovagló
prostituált, „a nagy parázna” (megalé porné), aki szexuális varázslásával
megrészegíti a föld királyait, és elnyomása alatt tartja a föld lakosságának
túlnyomó részét (ezt jelenti ugyanis a „sok vízen ül” kifejezés, aminek
magyarázatát maga a Jelenések adja meg); ruhája bíbor és skarlát (ezek a
Bibliában a bűnt szimbolizáló színek); gazdagon felékszerezve; kezében
aranykehely, telve utálatossággal; önmaga is részeg az általa elpusztított
szentek vérétől; homlokán pedig a „nagy Babilon misztériuma” felirat olvasható.
A nagy parázna a fenevad hét fején foglal helyet, melynek jelentését szintén
olvashatjuk a Jelenésekben: „a hét fej a hét hegy” (17:9). A hét hegyen épült
város egy világbirodalom központja, „amelynek királysága van a földnek
királyain” (17:8), amit „nagy Babilon”-nak nevez a Biblia. A 17. fejezet alapján
úgy tűnik, hogy ennek fő jellegzetessége egy bálványimádó, okkult vallási
rendszer működtetése, míg a 18. fejezetben inkább gazdasági rendszerként látjuk
megvalósulni.

A titokzatos város

János Jelenéseit már az egyik legnagyobb katolikus bibliatudós, a Vulgata
fordítást készítő Jeromos (340–420) is a „titkok titkának” nevezte. Ez a
titokzatosság azonban önmagában aligha ad kielégítő magyarázatot arra, hogy az
ókeresztény irodalomban miért mellőzték az Apokalipszis magyarázatát. Az első
ránk maradt kommentár Poetovio (ma Ptui, Szlovénia) püspökének, Victorinusnak
munkája, aki 304-ben a Diocletianus alatti keresztényüldözéskor vesztette
életét. Lássuk, hogyan értelmezte a szerző a nagy paráznát: „Aki a gyilkosságok
szerzőjén, a skarlátszínű fenevadon ül, nem más, mint az ördög. Emlékszem
ugyanakkor, hogy az Apokalipszis ezt Babilonnak is hívja, és Ézsaiás is; Ezékiel
pedig Szodomának nevezi.”

A magyarázat nem különösebben mélyenszántó… Victorinus a „hét hegy”-hez
egyszerűen hozzáfűzte: „ez Róma városa” – minden további kommentár nélkül.

Az elmúlt századokban nagyjából hatféle magyarázattípus alakult ki a „nagy
Babilon” értelmezésével kapcsolatban: (1) Babilon a gonoszság székhelye (civitas
diaboli), spirituálisan értelmezendő; (2) Babilon az Antikrisztus földi
székhelye lesz az utolsó időkben; (3) Babilon nem más, mint Róma, amely
közismerten hét dombra épült; (4) a nagy Babilon maga a római katolikus egyház;
(5) Babilon a földi Jeruzsálemmel azonosítható, amelyben megölték a Messiást;
(6) Babilon az Eufrátesz partján fekvő romváros, a mai Irak területén.

Az ahistorikus, spiritualizáló magyarázatot (1) leginkább Szent Ágoston
terjesztette el, teljes összhangban a Biblia általa előszeretettel alkalmazott
allegorizáló értelmezésével.

A (4) verzió elsősorban a lutheri refomációhoz kötődik, míg az (5) változat a
jezsuiták köreiből származik, de a kálvinistáknál is termékeny talajra talált a
17–18. században. (Szerintük a „fenevad” nem más, mint a Szanhedrin; a „hét
hegy” megtalálható Jeruzsálemben is; „Babilon bukása” pedig nem más, mint
Jeruzsálem pusztulása i. sz. 70-ben.) A (6) elképzelés akkor bukkant fel az
amerikai neoprotestáns irodalomban, amikor Szaddám Huszein bukott iraki diktátor
az 1980-as évek elején elkezdte újjáépíteni Nabukodonozor palotáját, s az egész
ókori Babilon rekonstrukcióját is tervbe vette.

Róma–Babilon

A legrégibb (3) verzió a Babilon = Róma azonosítás. A történeti-teológiai
irodalmat gondosan összegyűjtő – egyébként katolikus – Giorgio Biguzzi szerint
az azonosítást ellenzők legerősebb érve, hogy a Jelenések eredeti szövegében a
„hét hegy” a görög orosz kifejezéssel szerepel, míg Róma dombjait az ókorban
görögül a lophosz szóval nevezték meg. Bár a hepta oré (hét hegy) valóban nem
szerepel másutt a görög irodalomban, az orosz szó mégsem ismeretlen ebben a
szövegösszefüggésben. A földrajztudós Sztrabón a Caeliust és az Aventinust
nevezte hegynek (orosz); a halikarnasszoszi Dionüsziosz a Palatinust és a
Caeliust; a 3. századi Cassius Dio pedig a Palatinust és a Capitolinust. Az
pedig teljesen egyértelmű, hogy az ókorban egyedül Rómát nevezték „hét dombú”
vagy „hét hegyű” városnak (gör.: heptalophosz, lat.: septimontius); egyes
túlbuzgó görög városokban (például Korinthoszban) még emlékműveket is emeltek a
tiszteletükre.



Róma

De térjünk vissza a fenevad és a nagy parázna azonosítására, amelyet a
Jelenések összefoglaló néven Babilonnak nevez. Ezek fentebb felsorolt
tulajdonságai kizárják, hogy akár Jeruzsálemről, akár a történelmi Babilonról
lehetne szó. A népekre, nemzetekre kiterjedő világhatalom; az egységes
világkereskedelmi rendszer; az okkult és bálványimádó hamis vallás; a szentek és
próféták üldözése; a fogyasztást és szórakozást hajhászó hedonizmus – mind-mind
a Római Birodalom és azon belül is Róma jellemző tulajdonságai.

Babilon és Róma azonosítása más újszövetségi igehellyel is alátámasztható. Péter
apostol, aki a hagyomány szerint Pállal együtt Rómában fejezte be földi
pályafutását a 64-es Nero-féle keresztényüldözéskor, levelét ezzel a mondattal
zárta: „köszönt titeket a veletek együtt választott babiloni gyülekezet, és
Márk, az én fiam” (1Pét 5:13). Mivel Márk, aki Péter tolmácsa volt, evangéliumát
Rómában, és nem a történelmi Babilon romjai között írta, Péter minden bizonnyal
a „választott babiloni gyülekezeten” is a Rómában élő keresztényeket értette.


Rabbinikus források szerint a zsidók körében is ismert volt a Róma = Babilon
azonosítás. Az Énekek éneke kommentárjában a 3–4. században élt rabbi Lévi neve
alatt olvasható egy történet. E szerint a rómaiak minden évben felépítettek két
kunyhót, melyek rendre összedőltek. Végül jött egy öreg zsidó, Abba Kólon, aki
azt mondta nekik, hogy az építmények mindaddig nem fognak megállni, amíg a
vályogba nem keverik az Eufrátesz vizét. Abba Kólon önként ajánlkozott, hogy
elhozza a folyó vizét a rómaiaknak. Ettől kezdve a kunyhók többé nem dőltek
össze.

A várost, amely ily módon épült fel, Róma-Babilonnak nevezték. Az elbeszélés
mögött sokan kerestek már konkrét történelmi eseményeket, pedig lehet, hogy az
nem több (de nem is kevesebb), mint egy példázat.

A rabbinikus írásokban Róma a sötétség helye, maga a megtestesült gonoszság,
csakúgy, mint Babilon az ószövetségi prófétáknál. A két várost ezenkívül
összekötötte még a Templom kétszeri lerombolása, melyet i. e. 586-ban a
babiloniak, i. sz. 70-ben a rómaiak hajtottak végre.

Rómát azonban nemcsak a keresztények és zsidók, hanem maguk a rómaiak is
Babilonnal azonosították, bár ennek egyelőre csak egyetlen bizonyítéka ismert.
Közismert tény, hogy a rómaiak rajongtak a cirkuszért, azon belül is a
kocsiversenyekért. A város legnagyobb cirkuszában, a Circus Maximusban 250 ezer
néző élvezhette a látványosságokat: ezenkívül még négy cirkusz volt a városban.
A rómaiak szenvedélyes szurkolók is voltak, akik rendszeresen megátkozták
ellenfeleiket. Ennek bizonyságai azok az ólomból készült átoktáblácskák,
amelyeket például a Vigna Marini katakombákban találtak, közel a Porta Appiához.
A táblákon démonok neveit sorolták fel, akiket arra kértek, hogy ennek vagy
annak kocsiját törjék össze. A táblákon két cirkuszt említenek: „a római
versenypályát” (ez a Circus Maximus lehetett), valamint az „új Babilon
cirkuszát” (ez talán Maxentius circusával azonos). Ez az átoktábla, amely minden
valószínűség szerint pogány kéztől származhatott, világosan mutatja, hogy Róma a
pogányok gondolatvilágában is Babilonnal azonosult. (A szerző történész)

Olvasson tovább: