Nehéz útra indult a pápa

Mindazáltal a pápa nem „teljesítménytúrára” készül: míg elődje, II. János Pál első látogatásán, 1979-ben ugyanennyi idő alatt hét várost járt be, és hatvanhárom felszólalást tartott; a kevésbé mozgékony Joseph Ratzinger útja csak két helyszínt érint, Washingtont és New Yorkot, ahol mindössze tizenegyszer szólal fel. A legnagyobb várakozás – a lapzártánk után – a világ vallásainak képviselői, illetve az ENSZ közgyűlése előtt tartott beszédeit kíséri. A pápalátogatás több jeles dátummal is egybeesik: az egyházfő az út alatt ünnepli 81. születésnapját, és pápaságának harmadik évfordulóját; az Egyesült Államok pedig – a mostani, kilencedik egyházfői vizittel – a pápalátogatások számát tekintve is világelső lett.
A világ vezető szuperhatalmának és legnagyobb vallásfelekeze­tének vezetője közötti találkozó alkalmával többen is rámutatnak, hogy az utóbbi időben – különösen Joseph Ratzinger megválasztása óta – az Egyesült Államok vatikáni megítélése kedvezőbb lett, párhuzamosan Európa egyre borúlátóbb értékelésével. Pár évtizede ugyanis az Egyesült Államok még leginkább a kálvinista kapitalizmus, a fogyasztói társadalom, a társadalmi darwinizmus, a villamosszék és a meggondolatlan katonai fellépések hazájaként jelent meg a szentszéki retorikában; az ellenérzések azonban mára sokat csillapodtak. A Vatikán például tiltakozott ugyan az Irak elleni háború megindításakor, ma azonban XVI. Benedek nem sürgeti az amerikai hadsereg kivonását, sőt fontosnak tartja, hogy az – a keresztény kisebbségek védelme érdekében is – „békemisszón” továbbra is Irakban állomásozzon.
XVI. Benedek az Egyesült Államokat – elsősorban a vallásnak a társadalomban betöltött hangsúlyos szerepe és közéleti súlya miatt – különösen a katolikus Európa számára példaértékűnek tartja. Ahogy tavaly az Egyesült Államok újonnan kinevezett szentszéki nagykövete, a Harvard Egyetem katolikus hitre tért feminista jogászprofesszora, Mary Ann Glendon fogadásán hangsúlyozta: csodálja „az amerikai népet, amiért hagyományosan nagy jelentőséget tulajdonít a vallásnak a közbeszéd alakításában”; míg a vallás és az élet értékének hagyományos kérdéseit másutt (értsd: Európában) „a politikai életről alkotott szűk látókörű megközelítés jegyében” kiszorítják a közéletből.

Megfiatalodott, latinos egyház

Az amerikaiak 24 százaléka mondja magát katolikusnak, szemben a protestánsokkal, akik a társadalom több mint felét teszik ki. Mindazáltal – az ezernyi felekezetre tagozódó protestánsokkal szemben – viszonylag egységes csoportjuk egyes kérdésekben rendkívül hatékony fellépésre képes. A felmérések szerint a 2004-es elnökválasztásban a katolikusoknak is jelentős szerepük volt George W. Bush újbóli megválasztásában, annak ellenére, hogy a püspöki kar nem adott hivatalos nyilatkozatban útmutatást a hívőknek – a papság a mostani kampány idején is csak elégedettségének adott hangot, amiért mindegyik jelölt kiemelt fontosságot tulajdonít a vallásügyi kérdéseknek.
Túl azon, hogy az Egyesült Államokban (ahol az ateisták csak a lakosság 1,6 százalékát teszik ki) a vallás a közéletben és a mindenna­pokban számottevően hangsúlyosabb helyen áll, mint Európában, az amerikaiak abban is egyedülállóak, hogy vallásos elkötelezettségük a legkevésbé stabil: a keresztény felekezetek az egész világon itt a leginkább átjárhatóak. Nincs még egy olyan ország, ahol a vallási „piac” ennyire élénk, és a verseny ilyen kiélezett lenne. A vallási és társadalmi kérdések vizsgálatára szakosodott Pew Forum kimutatása szerint a felnőtt korú lakosok 44 százaléka már többször is felekezetet váltott; hitre jutott vagy éppen „hitet hagyott”.
A fluktuáció a katolikus egyházat alapvetően kedvezőtlenül érte: az elmúlt évtizedben az amerikai katolikus egyház hagyományos – olasz, lengyel és ír – közösségeinek létszáma jelentősen, körülbelül egyharmadával csökkent. John Allen, a National Catholic Reporter főszer­kesztője szerint „az amerikai egy vallási szempontból nagyon dinamikus társadalom. A vallási és spirituális támogatást kereső emberek sok lehetőség közül választhatnak. Ha elalszunk, jönnek a vetélytársak, és elcsenik a piaci részesedésünket”. Ráadásul a legnagyobb növekedésen a protestáns, evangéliumi közösségek mentek át, amelyek csak a melegházasság- és abortuszellenes küzdelemben eszmei szövetségesei a katolikus egyháznak, máskülönben némelyikük „keményvonalas” anti­pápista, mint például a neves texasi lelkész, John Hagee, aki a katolicizmust nyilvánosan „Nagy Paráznának” és „aposztata egyháznak” nevezte.
Az elmúlt években a papság köreiben kirobbant pedofilbotrányok sok hívőt elbizonytalanítottak, és többen XVI. Benedeket személyesen is felelőssé teszik a válság elmérgesedéséért. „Nincsenek biztonságban a gyermekek a katolikus egyházban, mindaddig, míg a pápa nem vonja felelősségre az érintett püspököket – háborog Mark Serrano, a Papi Erőszak Túlélői szervezet vezetője. – Sajnos ezt Benedek pápa a mai napig nem tette meg, sőt kardinálisként húsz éven keresztül mentegette őket. A pápa maga is a probléma része.” Az amerikai katolikus vezetők szerint viszont megkezdődött a sebek begyógyítása. Úton Amerikába a pápa újságíróknak kijelentette: „Teljességgel ki fogjuk zárni a pedofilokat a szent hivatásból. Mélyen szégyenkezünk , és mindent meg fogunk tenni, hogy ez ne történjen meg később.”
A „fehér” katolikusok elvándorlását azonban nagyrészt ellensúlyozták a latin-amerikai bevándorlók, akiknek köszönhetően a nemzeti egyház teljes arculatváltáson ment keresztül. Ezzel Rómában is tisztában vannak: 2007 végén XVI. Benedek bíborossá kreálta a houstoni érseket: az egyházmegyében ugyanis – amely élén korábban sohasem állt bíboros – a katolikus hívők létszáma szédületes növekedésen ment át.
Ugyanez játszódik le a bevándorlás célpontjául szolgáló más déli – főként texasi – egyházmegyékben is: Dallasban például húsz éve 200 ezer katolikus élt, ma pedig több mint egymillió, akik legtöbbje mexikói származású. S miután egész Latin-Amerikát tekintve a fiatalok Mexikóban a legvallásosabbak – a papi hivatás is itt a legnépszerűbb pálya –, a bevándorlásnak köszönhe­tően az amerikai egyház jelentősen megfiatalodott, az egyházi élet pedig fölpezsdült.
Az Egyesült Államokban negyvenéves kor alatt már minden második katolikus hívő latin-amerikai; egy ilyen összetételű és aktivitású egyházban a hívőkre egy pápalátogatás is maradandóbb hatást gyakorolhat, mint valamelyik ha­gyo­­­­­­mányosan katolikus európai országban.
Megfigyelők emlékeztetnek, hogy a denveri egyházmegye például az 1993-as Ifjúsági Napon kétezer megtérőt toborzott, és nyolcszázalékos növekedést regisztrált a templomba járók között. „Van mit tanulnia a megfáradt katolikus Európá­nak” – vélekedik a L’Espresso című olasz hetilap vallásügyi elemzője.